Közeledik a karácsony, és ilyenkor mintha még inkább felerősödne a szeretet-éhség körülöttünk. Egy olyan embert kerestünk a karácsonyi interjúnkhoz, aki a mindennapi életben véghezvitt cselekedeteivel, figyelemreméltó hivatástudatával valóban a mi hősünk lehet ha csak egy interjú erejéig is. Egy olyan embert szerettünk volna bemutatni nektek, akit tiszta szívvel, hétköznapi angyalnak  nevezhetünk. Kovács Péter betegápolóra esett a választásunk. Nem véletlenül. Pétert régóta ismerem, bár bevallom egy másik oldaláról, a dobok mögül. A konga mestereként, remekül bánik az ütőkkel, ám most életének egy másik gyönyörű részét ismerhettem meg. A Váci Irgalmasrendi Kórházban találkoztunk. 

F. K: – Itt ülünk a kórházi osztály kezelőjében, ahol az életed nagy része zajlik, évek óta az egészségügyben dolgozol, amely számodra nem csupán a munkát, hanem sokkal inkább a hivatást jelenti. Hogy is kezdődött mindez, Péter?

K. P: – Ugye őszintén beszélgethetünk? – mert én csak így tudok. 🙂 Ez egy hosszú történet, akkor kezdem az elején. Nem tartoztam a legjobb tanulók közé, sosem kedveltem az erőltetett dolgokat, így aztán a továbbtanulásom is eléggé lekorlátozódott, mégpedig a váci egészségügyi szakközépiskolára, – oda még felvettek.:-) – ahol aztán le is érettségizem 1988-ban. A zenével nyolc évesen ismerkedtem meg a zeneiskola ütős tanszakán, és a dobolás azóta is az életem részeként van jelen. Nálam a zene és a kórházi munka kéz a kézben járnak. Az egészségügyi tanulmányaim elvégzése után, rögtön  munkába álltam Szentendrén mentősként. Ez a szerelem itt tartott húsz évig, minden percét élveztem, nagyon szép volt, kellett az adrenalin. Egyfajta doppingként éltem meg, hogy sosem tudtuk mire érkezünk ki egy helyszínnél, és a segíteni akarás, az emberek közelsége, az irántuk érzett és tanúsított szeretet mindig is ott élt bennem, kicsi korom óta. Ahogy megszülettem, már tudtam, hogy azért jöttem a világra, hogy segítsek. Aztán a sok emeléstől, cipekedéstől a derekam kicsit meg-rozzant és már a leszázalékoláson gondolkodtam, míg nem aztán újra rendbe jöttem és egy éven át egy szociális otthonban, majd házi betegápolóként dolgoztam, aztán hét évvel ezelőtt ide vezetett az utam, a Váci Irgalmasrendi Kórházba.

      Ahogy Kovács Pétert kérdezgettem, átjárt engem is a nyugalom és a szeretet.

F. K: – Mint tudjuk, nem kapkodnak az ilyen jellegű munkakörért, ( betegeket ápolni, tisztába tenni, emelgetni, 24 órázni és mindezt valljuk meg, nagyon csekély fizetésért cserébe ) mégis itt vagy immáron hetedik éve. Azon felül, hogy segítesz, hogy szereted a  munkádat, mi az ami mégis itt tart, ami minden nap újra arra sarkall, hogy biciklire pattanj és “szolgálatba állj”?

K. P: – Nálam nagyon fontos az adni akarás, hiszen világéletemben úgy lettem nevelve, hogy adjak, a szüleim erre tanítottak. Sokan megkérdezik tőlem, hogyan tudom összeegyeztetni a “két életemet” egymással, – itt a csillogással teli fellépésekre utalok, amikor elegáns ruhában kilépek a színpadra és hol Hernádi Juditot, hol Eszményi Viktóriát kísérem dobon, hol meg a saját zenekarommal járom az országot, majd másnap bejövök a kórházba és súlyos beteg embereket ápolok, tisztázok, mosdatok. – Pedig semmi másról nem szól mindez, mint, hogy a rivaldafényben is és a betegágy mellett is éppúgy adok, magamból, szeretetet és ez nekem jó! Úgy tudom, hogy a betegek is azért szeretnek engem, mert imádok velük nevetni, bohóckodni, és még táncolni is szoktam nekik. Amikor bent vagyok náluk és elkezdem a “kis műsoromat”, abban a pillanatban elfelejtik, hogy tulajdonképpen miért is vannak ők itt. Próbálom ,,poénosra” venni az itt létemet, és amikor táncolok, bohóckodom és megsimogatom az arcukat, ők rám mosolyognak, látom rajtuk a pillanatnyi ragyogást és ez fantasztikus érzés! Szeretek adni, épp úgy, ahogy szeretni is nagyon, ez innen legbelülről jön. 

          Péter, egy szeretettel teli ember, vagy talán inkább érző szívű, földre-szállt  angyal. 

F. K: – Drága Péter, csodálatos, ahogyan szavakba öntöd a hivatásszereteted, és olyan jó látni, hogy valóban így van ez. Végigsétáltam veled a betegágyak között, láttam a nővérekkel, ápolókkal való kedves, fesztelen viszonyodat, és éreztem az őszinteséget a kopottas kezelőszékekre dőlve. Mindemellett tudom, hogy nem vagytok elkényeztetve fizetés és szabadság terén sem, az egészségügy még mindig periférián lebeg, egyre vékonyodik a cérna, és nálad? Te hogy bírod? És a családod?

K. P: – Valóban nem vagyunk túlfizetve, és az itteni munkám mellett, mint tudod zenélek is, azon felül, hogy a dob is egy szerelem, a megélhetéshez is hozzájárul, hiszen egy családot kell eltartanom. Akárhogyan is alakul, bármit hoz az élet, amíg lehet, én ezt a tevékenységet nem fogom abbahagyni, teszem míg bírja a lábam, a zene mellett. Szeretem ezt a munkahelyet, jó ide bejárni, még akkor is, ha olykor nagyon nehéz a többórás intenzív fizikai jelenlét, mégis örömmel teszem.  Egyedül a zenéből sem tudnék megélni,  – próbáltam – hiszen egy kongásnak azért nehezebb, mint mondjuk egy énekesnek, egy dobos azért többnyire háttérbe szorul. Így aztán, ahogy édesapám is mondta annak idején, fiam zenélhetsz, de mindenképpen kell egy másik tisztességes munka, amiből meg tudsz majd élni, és abszolút igaza volt.

     Péter és a kölcsönvett fehér köpeny 🙂 / leginkább fehér póló és nadrág a munkaruha /

Én az egészségügyet választottam és nagyon beleszerettem ebbe a világba, bár véletlenül indult, mostanra szívügyemmé vált. A munka, az éjszakázás, a zene és a család? Beleszoktunk, mégis csak 27 éve dolgozom ápolóként, a feleségemmel pedig 10 éve vagyunk együtt, a nagyobbik lányom 7, míg a kisebbik 4 éves. Hmm…na az az igazság, hogy nem találkozunk sűrűn, miután valóban sokat éjszakázom, és egyre kevesebb az ápoló itt is, van úgy, hogy egyedül viszem az osztályt éjszaka 37 krónikusan súlyos beteggel és ez nagyon kemény. Az itteni jelenlét fizikai és szellemi síkon is frissességet és erőnlétet követel, hiszen 37 betegből, 34 fekvő beteget kell ellátni, emelni és így tovább.

F. K: –  Hogy is fogalmazzak, Péter, ez nagyon keményen hangzik és ahogy látom, egyáltalán nem minden pillanat felemelő itt  a kórházban, aki nem lépi át a küszöböt, talán sosem tudja meg, hogy valójában hogyan is zajlik egy ápoló mindennapja. Menjünk végig egy munkanapodon és kérlek avass be az olvasókat is a részletekbe.

      Kovács Péter ápoló poénkodik, viccelődik…mosolyogva táncol a betegek között.

K. P: – Hétre jövök dolgozni, ilyenkor van a váltás. Reggel héttől este hétig, és este héttől reggel hétig dolgozunk, így váltakoznak a nappali és az éjszakás műszakok. Az osztályátadás után miután átnézzük a betegek éppen aktuális állapotát, elkezdjük a dolgunkat. Vegyünk példának egy éjszakai műszakot. Az összes betegünket letisztázzuk, vagyis pelenkát cserélünk, – ez 34 embert érint az ittlévők közül – és ha az ágynemű is megköveteli a frissítést, akkor természetesen ágyat húzunk. Ezután következik az esti gyógyszerek kiosztása, majd az éjszakai infúziók, injekciók beadása, és az egyéb speciális kezelések elvégzése. Fontos az állandó ébrenlét, a fokozott figyelem és a maximális jelenlét mind testben, mind agyban, hiszen egy ilyen osztályon bármi megtörténhet, nincs időhöz kötve. Óránként végigjárjuk a szobákat, hogy minden rendben van e, és ha bármi vészhelyzet adódik, azonnal szólunk az ügyeletes orvosnak, aki elvégzi a szükséges intézkedéseket. Miután az éjszaka nagy része lezajlott, hajnal háromkor elindulunk és végigmosdatjuk a betegeinket, ennek azért ők nem igazán örülnek ám, mégis muszáj ilyen korán kezdeni, hogy a reggeli váltásra végezzünk. Nagyjából így néz ki egy éjszakai munkavégzés nálunk, nem mondom, hogy könnyű feladat, ám szeretem amit csinálok, és a szeretet ereje megkönnyíti az olykor súlyosan nehéz pillanatokat is.

F. K: – Amikor itt vagy és  a munkád mellett marad még egy pici időd, tudom, hogy akkor néhány kedves meghitt pillanatot szentelsz a betegeidnek is, amitől mássá válik ez a munkavégzés. Mosollyal, szeretettel és jóízű humorral fordulsz feléjük, és nem csak te adsz, de tőlük is kapsz valami értékeset. Mesélnél nekünk erről?

Péterrel gyorsan repült az idő…csak úgy sziporkáztak a szeretet – gondolatok

K. P: – Igen, nagyon szeretem a betegeinket, és van olyan néni, nem is egy, akit – bár több közeli élő rokona is van – nem látogat senki. Ez mélységesen elszomorít, nem értem, de nem is akarok ebbe belemenni……………………………………………………………………………………………………… Ezek az emberek kihez forduljanak, ha bármi óhajuk, kívánságuk adódik, ha egy pohár vízre, netán egy csésze kávéra, vagy csak egy ölelésre vágynak? Én itt vagyok nekik. Beszélgetek velük, és még ha órákig tartó beszélgetésekre nem is, azért egy-egy jó szóra mindig jut idő. Tíz perc alatt képesek nekem elmesélni egy egész életet, a születésüktől, a mostani pillanatig és látom rajtuk, mennyire jól esik nekik, hogy valakinek elmondhatják. Ilyenkor megsimogatom az arcukat, rájuk mosolygok, és látom a csillogást a szemükben, ez fantasztikus érzés.. Amellett, hogy gyógyítunk, ápolunk, adnunk kell, valami többet, egy picikét, magunkból…. szeretettel érkezem és távozom a nap végén, az én életem erről szól!

Ide nem kellenek szavak…

Érzékeny ember vagyok, sokszor megkönnyezem az élet törékeny pillanatait, olykor még egy filmen is sírni tudok, így aztán gondolhatod hány olyan helyzet adódik a munkám során, amikor meghatódom. Egyszer egy éjszakai beszélgetés folyamán egy kedves beteg, – akinek ugyan négy gyermeke van, mégsem látogatják őt –  rám nézett és ezt mondta:  ( bár régen történt, szó szerint próbálom idézni őt ) Péter, maga olyan rendes ember, akár lehetne a fogadott gyermekem is. No, ilyenkor azért rendesen küszködöm a könnyeimmel, ez egy őszinte visszajelzés volt egy olyan nénitől, aki nálunk feküdt egy ideig, majd szociális otthonba került. Egy nénitől, akit nem látogattak a gyermekei és én olyan voltam neki, mint egy fogadott gyerek, aki miközben hallgatja, megsimítja az arcát. Ez egy emlékezetes, megrendítő vallomás volt, amely szívből érkezett, de nekem bőven elég egy mosoly is tőlük. A “betegeim” rengeteget adnak nekem. Amikor bejövök és meglátnak, már mosolyognak, jókedvre derülnek és ők is velem együtt táncolnak az ágyukban. Kell ennél több? 

A folyosó díszei.

F. K: – Közeledik a karácsony, a folyosón gyertyák, kedves kis angyalok, adventi koszorúk jelzik az ünnep közeledtét. Hogyan tudtok egy kis ünnepi hangulatot, szeretet-érzést belevinni a betegek szomorú napjaiba, van valami ajándék, amit ők kapnak itt a kórházban?

K. P: – Van itt lent egy kis kápolnánk, és minden héten péntekenként misét tart az atya a legnagyobb kórtermünkben, amelyet a kápolnában és az összes betegszobában is kihangosítva hallani. Vannak önkéntes segítőink, akik tolókocsiban leviszik a betegek egy részét a kápolnához, így ők ott is hallgathatják a prédikációt. Szenteste kis meglepetéssel, – gyertyákkal, karácsonyi énekkel, szaloncukros csomagocskákkal – kedveskednek a segítőink ( katolikus egyháztagok, kóristák, művészek, önkéntesek ) azoknak, akik kénytelenek itt tölteni az ünnepeket. Vannak diákok a közeli katolikus iskolából, akik havonta egy-két alkalommal ide látogatnak és beszélgetnek a betegekkel. 

Ellátogattunk a felsőbb emeletekre is

Hála istennek már egyre több önkéntes jelentkezik hozzánk is, ennek ellenére, szükség van a segítőkre, így szeretettel várunk bárkit aki segíteni szeretne. Azokat, akik felolvasnak a betegeknek, vagy szólnak hozzájuk pár jó szót, kávét hoznak az automatából, beszélgetnek, esetleg leviszik őket sétálni a térre, elkél a segítség. Szenteste is dolgozunk, én akkor ugyan családos ember lévén otthon leszek, de 25.-én nappal és 26.-án este itt vagyok. Szilveszterkor zenélek a zenekarommal, ám az ünnepek alatt mindenki kiveszi a részét az itteni munkából is. A harmadik szinten nagyon jó gárda van, itt mindenki csapatmunkában dolgozik, amúgy az egész kórházban nagyszerű emberek jöttek össze, öröm velük dolgozni.

Angyalok is vigyázzák az osztály betegeinek álmát.

F. K: – Vannak nehéz napjaid itt a kórházban, rengeteg impulzus ér, szomorú pillanatok váltják egymást, majd felmész a színpadra és ott kizenéled magadból a fájdalmas emlékeket, vagy hogy működik ez nálad? Amikor a rivaldafényben állsz, oda mit viszel magaddal? Ott is tudsz adni?

K. P: – Itt azért nagyrészt szomorú dolgok történnek, hiszen súlyos beteg emberek között vagyok nap, mint nap. Amikor a színpadra lépek, természetesen akkor is adni szeretnék, és ott valahogy elfelejtem ami itt történik…A dobogón nem sírhatok, valóban szívbéli mosollyal, “jólöltözetten” dobolok, boldog egészséges embereknek adva egy másfajta műsort. Az itteni dolgokat nem viszem oda, de az adni akarás ugyanúgy megvan mindkét oldalon. A családba szintúgy nem viszem haza a fájdalmas történeteket, bár teljesen nem tudom kizárni ezt a világot, hiszen  a részese vagyok, így aztán amikor hazaérek, a megható, szép dolgokról mesélek a feleségemnek. 

F. K: – Pár rövid kérdés következik, amely megmutat belőled egy picike személyes részletet, nem mintha a beszélgetésünk egy kicsit is személytelen lenne, sőt… 🙂 akkor hát jöjjenek a villámkérdéseink.

• Mottó, hivatás, hobbi, sport, majd az elengedhetetlen három kívánság a karácsonyi aranyhaltól és végül egy üzenet a világ összes emberének?

                           Mindig kell, hogy jusson idő egy mosolyra, egy kedves szóra. Péter, Kati nénivel.          

K. P: Szeretek szeretni! Ez a mottóm. Ez az életem! Hivatás? A munkám a hivatásom, az egészségügy és a zene. Hobbim a horgászat, imádom! Ami a sportot illeti, hát épp elég mozgást igényel a kórházágyak melletti jelenlét, emellett sportszerűen biciklizem, télen-nyáron két-keréken járok dolgozni. Három kívánság? Húúú…elsősorban azt kívánom, hogy mindenekelőtt egészség legyen a családban, másodikként azt kérném, hogy minden ember tanuljon meg szeretni. És harmadik kívánságként, a “földön maradva” azt kérem, hogy végre fizessük ki a hitelünket. Végül, de nem utolsósorban azt üzenem a világ összes emberének, hogy mindenképpen szeressék egymást addig amíg lehet, mert sosem tudni, hogy meddig szerethetünk, és lesz e másnap. Nem tehetek róla, én szeretek szeretni, ilyen a természetem!  

Kép-alá: Balról jobbra, Csákvári Éva ápolónő, Kristófné Policsán Erzsébet, osztályos  nővér és Kovács Péter ápoló.

Szerkesztői utóirat:

Kint már besötétedett, szép lassan a váci főtéren, majdan a kórház ablakaiban is felgyúltak a karácsonyi fények. Nehezen akaródzott hazaindulnom……………………………… nem könnyű ám egy olyan helyről elindulni, ahol a “mi Péterünk” és a sürgő-forgó mosolygó nővérek egy csésze finom gőzölgő teával, és édesen krémes csokoládéval kínálnak, ahol a hosszú beszélgetésünk alatt minden kívánságomat lesve, szeretettel vesznek körül. Mindezt egy olyan helyen teszik, ahol nagyon súlyos fájdalmakkal küszködő betegek fekszenek és ahol minden lépéssel egy újabb élet-halál harc veszi a kezdetét. Csodálatos ajándékot kaptam ezektől az emberektől, beleláttam a nehéz mindennapokba, éreztem az átosonó szeretetet a folyosókon, és a nap végén, már magam is másként léptem ki azon a bizonyos küszöbön. Péter mosolyogva átölelt és biciklijére pattanva, kisvártatva eltűnt a macskaköves utcácskák ködbe borult sűrűjében.

Frenyó Krisztina