2015. december hónap bejegyzései

Szeretek szeretni! Meghitt beszélgetés, Kovács Péter betegápolóval.

A szeretet belőlem jön, adnom kell, mindig is ezt tanultam otthon, mosollyal érkezem nap, mint nap a “betegeim” közé, és ha olykor nehezen is megy, nem engedhetem meg, hogy szomorúnak lássanak. Nekik én hozom ide a vidámságot, ha csak percekre is.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2015-12-18.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Közeledik a karácsony, és ilyenkor mintha még inkább felerősödne a szeretet-éhség körülöttünk. Egy olyan embert kerestünk a karácsonyi interjúnkhoz, aki a mindennapi életben véghezvitt cselekedeteivel, figyelemreméltó hivatástudatával valóban a mi hősünk lehet ha csak egy interjú erejéig is. Egy olyan embert szerettünk volna bemutatni nektek, akit tiszta szívvel, hétköznapi angyalnak  nevezhetünk. Kovács Péter betegápolóra esett a választásunk. Nem véletlenül. Pétert régóta ismerem, bár bevallom egy másik oldaláról, a dobok mögül. A konga mestereként, remekül bánik az ütőkkel, ám most életének egy másik gyönyörű részét ismerhettem meg. A Váci Irgalmasrendi Kórházban találkoztunk. 

F. K: – Itt ülünk a kórházi osztály kezelőjében, ahol az életed nagy része zajlik, évek óta az egészségügyben dolgozol, amely számodra nem csupán a munkát, hanem sokkal inkább a hivatást jelenti. Hogy is kezdődött mindez, Péter?

K. P: – Ugye őszintén beszélgethetünk? – mert én csak így tudok. :-) Ez egy hosszú történet, akkor kezdem az elején. Nem tartoztam a legjobb tanulók közé, sosem kedveltem az erőltetett dolgokat, így aztán a továbbtanulásom is eléggé lekorlátozódott, mégpedig a váci egészségügyi szakközépiskolára, – oda még felvettek.:-) – ahol aztán le is érettségizem 1988-ban. A zenével nyolc évesen ismerkedtem meg a zeneiskola ütős tanszakán, és a dobolás azóta is az életem részeként van jelen. Nálam a zene és a kórházi munka kéz a kézben járnak. Az egészségügyi tanulmányaim elvégzése után, rögtön  munkába álltam Szentendrén mentősként. Ez a szerelem itt tartott húsz évig, minden percét élveztem, nagyon szép volt, kellett az adrenalin. Egyfajta doppingként éltem meg, hogy sosem tudtuk mire érkezünk ki egy helyszínnél, és a segíteni akarás, az emberek közelsége, az irántuk érzett és tanúsított szeretet mindig is ott élt bennem, kicsi korom óta. Ahogy megszülettem, már tudtam, hogy azért jöttem a világra, hogy segítsek. Aztán a sok emeléstől, cipekedéstől a derekam kicsit meg-rozzant és már a leszázalékoláson gondolkodtam, míg nem aztán újra rendbe jöttem és egy éven át egy szociális otthonban, majd házi betegápolóként dolgoztam, aztán hét évvel ezelőtt ide vezetett az utam, a Váci Irgalmasrendi Kórházba.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA      Ahogy Kovács Pétert kérdezgettem, átjárt engem is a nyugalom és a szeretet.

F. K: – Mint tudjuk, nem kapkodnak az ilyen jellegű munkakörért, ( betegeket ápolni, tisztába tenni, emelgetni, 24 órázni és mindezt valljuk meg, nagyon csekély fizetésért cserébe ) mégis itt vagy immáron hetedik éve. Azon felül, hogy segítesz, hogy szereted a  munkádat, mi az ami mégis itt tart, ami minden nap újra arra sarkall, hogy biciklire pattanj és “szolgálatba állj”?

K. P: – Nálam nagyon fontos az adni akarás, hiszen világéletemben úgy lettem nevelve, hogy adjak, a szüleim erre tanítottak. Sokan megkérdezik tőlem, hogyan tudom összeegyeztetni a “két életemet” egymással, – itt a csillogással teli fellépésekre utalok, amikor elegáns ruhában kilépek a színpadra és hol Hernádi Juditot, hol Eszményi Viktóriát kísérem dobon, hol meg a saját zenekarommal járom az országot, majd másnap bejövök a kórházba és súlyos beteg embereket ápolok, tisztázok, mosdatok. – Pedig semmi másról nem szól mindez, mint, hogy a rivaldafényben is és a betegágy mellett is éppúgy adok, magamból, szeretetet és ez nekem jó! Úgy tudom, hogy a betegek is azért szeretnek engem, mert imádok velük nevetni, bohóckodni, és még táncolni is szoktam nekik. Amikor bent vagyok náluk és elkezdem a “kis műsoromat”, abban a pillanatban elfelejtik, hogy tulajdonképpen miért is vannak ők itt. Próbálom ,,poénosra” venni az itt létemet, és amikor táncolok, bohóckodom és megsimogatom az arcukat, ők rám mosolyognak, látom rajtuk a pillanatnyi ragyogást és ez fantasztikus érzés! Szeretek adni, épp úgy, ahogy szeretni is nagyon, ez innen legbelülről jön. 

OLYMPUS DIGITAL CAMERA          Péter, egy szeretettel teli ember, vagy talán inkább érző szívű, földre-szállt  angyal. 

F. K: – Drága Péter, csodálatos, ahogyan szavakba öntöd a hivatásszereteted, és olyan jó látni, hogy valóban így van ez. Végigsétáltam veled a betegágyak között, láttam a nővérekkel, ápolókkal való kedves, fesztelen viszonyodat, és éreztem az őszinteséget a kopottas kezelőszékekre dőlve. Mindemellett tudom, hogy nem vagytok elkényeztetve fizetés és szabadság terén sem, az egészségügy még mindig periférián lebeg, egyre vékonyodik a cérna, és nálad? Te hogy bírod? És a családod?

K. P: – Valóban nem vagyunk túlfizetve, és az itteni munkám mellett, mint tudod zenélek is, azon felül, hogy a dob is egy szerelem, a megélhetéshez is hozzájárul, hiszen egy családot kell eltartanom. Akárhogyan is alakul, bármit hoz az élet, amíg lehet, én ezt a tevékenységet nem fogom abbahagyni, teszem míg bírja a lábam, a zene mellett. Szeretem ezt a munkahelyet, jó ide bejárni, még akkor is, ha olykor nagyon nehéz a többórás intenzív fizikai jelenlét, mégis örömmel teszem.  Egyedül a zenéből sem tudnék megélni,  – próbáltam – hiszen egy kongásnak azért nehezebb, mint mondjuk egy énekesnek, egy dobos azért többnyire háttérbe szorul. Így aztán, ahogy édesapám is mondta annak idején, fiam zenélhetsz, de mindenképpen kell egy másik tisztességes munka, amiből meg tudsz majd élni, és abszolút igaza volt.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA     Péter és a kölcsönvett fehér köpeny :-) / leginkább fehér póló és nadrág a munkaruha /

Én az egészségügyet választottam és nagyon beleszerettem ebbe a világba, bár véletlenül indult, mostanra szívügyemmé vált. A munka, az éjszakázás, a zene és a család? Beleszoktunk, mégis csak 27 éve dolgozom ápolóként, a feleségemmel pedig 10 éve vagyunk együtt, a nagyobbik lányom 7, míg a kisebbik 4 éves. Hmm…na az az igazság, hogy nem találkozunk sűrűn, miután valóban sokat éjszakázom, és egyre kevesebb az ápoló itt is, van úgy, hogy egyedül viszem az osztályt éjszaka 37 krónikusan súlyos beteggel és ez nagyon kemény. Az itteni jelenlét fizikai és szellemi síkon is frissességet és erőnlétet követel, hiszen 37 betegből, 34 fekvő beteget kell ellátni, emelni és így tovább.

F. K: –  Hogy is fogalmazzak, Péter, ez nagyon keményen hangzik és ahogy látom, egyáltalán nem minden pillanat felemelő itt  a kórházban, aki nem lépi át a küszöböt, talán sosem tudja meg, hogy valójában hogyan is zajlik egy ápoló mindennapja. Menjünk végig egy munkanapodon és kérlek avass be az olvasókat is a részletekbe.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

      Kovács Péter ápoló poénkodik, viccelődik…mosolyogva táncol a betegek között.

K. P: – Hétre jövök dolgozni, ilyenkor van a váltás. Reggel héttől este hétig, és este héttől reggel hétig dolgozunk, így váltakoznak a nappali és az éjszakás műszakok. Az osztályátadás után miután átnézzük a betegek éppen aktuális állapotát, elkezdjük a dolgunkat. Vegyünk példának egy éjszakai műszakot. Az összes betegünket letisztázzuk, vagyis pelenkát cserélünk, – ez 34 embert érint az ittlévők közül – és ha az ágynemű is megköveteli a frissítést, akkor természetesen ágyat húzunk. Ezután következik az esti gyógyszerek kiosztása, majd az éjszakai infúziók, injekciók beadása, és az egyéb speciális kezelések elvégzése. Fontos az állandó ébrenlét, a fokozott figyelem és a maximális jelenlét mind testben, mind agyban, hiszen egy ilyen osztályon bármi megtörténhet, nincs időhöz kötve. Óránként végigjárjuk a szobákat, hogy minden rendben van e, és ha bármi vészhelyzet adódik, azonnal szólunk az ügyeletes orvosnak, aki elvégzi a szükséges intézkedéseket. Miután az éjszaka nagy része lezajlott, hajnal háromkor elindulunk és végigmosdatjuk a betegeinket, ennek azért ők nem igazán örülnek ám, mégis muszáj ilyen korán kezdeni, hogy a reggeli váltásra végezzünk. Nagyjából így néz ki egy éjszakai munkavégzés nálunk, nem mondom, hogy könnyű feladat, ám szeretem amit csinálok, és a szeretet ereje megkönnyíti az olykor súlyosan nehéz pillanatokat is.

F. K: – Amikor itt vagy és  a munkád mellett marad még egy pici időd, tudom, hogy akkor néhány kedves meghitt pillanatot szentelsz a betegeidnek is, amitől mássá válik ez a munkavégzés. Mosollyal, szeretettel és jóízű humorral fordulsz feléjük, és nem csak te adsz, de tőlük is kapsz valami értékeset. Mesélnél nekünk erről?

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Péterrel gyorsan repült az idő…csak úgy sziporkáztak a szeretet – gondolatok

K. P: – Igen, nagyon szeretem a betegeinket, és van olyan néni, nem is egy, akit – bár több közeli élő rokona is van – nem látogat senki. Ez mélységesen elszomorít, nem értem, de nem is akarok ebbe belemenni……………………………………………………………………………………………………… Ezek az emberek kihez forduljanak, ha bármi óhajuk, kívánságuk adódik, ha egy pohár vízre, netán egy csésze kávéra, vagy csak egy ölelésre vágynak? Én itt vagyok nekik. Beszélgetek velük, és még ha órákig tartó beszélgetésekre nem is, azért egy-egy jó szóra mindig jut idő. Tíz perc alatt képesek nekem elmesélni egy egész életet, a születésüktől, a mostani pillanatig és látom rajtuk, mennyire jól esik nekik, hogy valakinek elmondhatják. Ilyenkor megsimogatom az arcukat, rájuk mosolygok, és látom a csillogást a szemükben, ez fantasztikus érzés.. Amellett, hogy gyógyítunk, ápolunk, adnunk kell, valami többet, egy picikét, magunkból…. szeretettel érkezem és távozom a nap végén, az én életem erről szól!

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ide nem kellenek szavak…

Érzékeny ember vagyok, sokszor megkönnyezem az élet törékeny pillanatait, olykor még egy filmen is sírni tudok, így aztán gondolhatod hány olyan helyzet adódik a munkám során, amikor meghatódom. Egyszer egy éjszakai beszélgetés folyamán egy kedves beteg, – akinek ugyan négy gyermeke van, mégsem látogatják őt –  rám nézett és ezt mondta:  ( bár régen történt, szó szerint próbálom idézni őt ) Péter, maga olyan rendes ember, akár lehetne a fogadott gyermekem is. No, ilyenkor azért rendesen küszködöm a könnyeimmel, ez egy őszinte visszajelzés volt egy olyan nénitől, aki nálunk feküdt egy ideig, majd szociális otthonba került. Egy nénitől, akit nem látogattak a gyermekei és én olyan voltam neki, mint egy fogadott gyerek, aki miközben hallgatja, megsimítja az arcát. Ez egy emlékezetes, megrendítő vallomás volt, amely szívből érkezett, de nekem bőven elég egy mosoly is tőlük. A “betegeim” rengeteget adnak nekem. Amikor bejövök és meglátnak, már mosolyognak, jókedvre derülnek és ők is velem együtt táncolnak az ágyukban. Kell ennél több? 

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A folyosó díszei.

F. K: – Közeledik a karácsony, a folyosón gyertyák, kedves kis angyalok, adventi koszorúk jelzik az ünnep közeledtét. Hogyan tudtok egy kis ünnepi hangulatot, szeretet-érzést belevinni a betegek szomorú napjaiba, van valami ajándék, amit ők kapnak itt a kórházban?

K. P: – Van itt lent egy kis kápolnánk, és minden héten péntekenként misét tart az atya a legnagyobb kórtermünkben, amelyet a kápolnában és az összes betegszobában is kihangosítva hallani. Vannak önkéntes segítőink, akik tolókocsiban leviszik a betegek egy részét a kápolnához, így ők ott is hallgathatják a prédikációt. Szenteste kis meglepetéssel, – gyertyákkal, karácsonyi énekkel, szaloncukros csomagocskákkal – kedveskednek a segítőink ( katolikus egyháztagok, kóristák, művészek, önkéntesek ) azoknak, akik kénytelenek itt tölteni az ünnepeket. Vannak diákok a közeli katolikus iskolából, akik havonta egy-két alkalommal ide látogatnak és beszélgetnek a betegekkel. 

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ellátogattunk a felsőbb emeletekre is

Hála istennek már egyre több önkéntes jelentkezik hozzánk is, ennek ellenére, szükség van a segítőkre, így szeretettel várunk bárkit aki segíteni szeretne. Azokat, akik felolvasnak a betegeknek, vagy szólnak hozzájuk pár jó szót, kávét hoznak az automatából, beszélgetnek, esetleg leviszik őket sétálni a térre, elkél a segítség. Szenteste is dolgozunk, én akkor ugyan családos ember lévén otthon leszek, de 25.-én nappal és 26.-án este itt vagyok. Szilveszterkor zenélek a zenekarommal, ám az ünnepek alatt mindenki kiveszi a részét az itteni munkából is. A harmadik szinten nagyon jó gárda van, itt mindenki csapatmunkában dolgozik, amúgy az egész kórházban nagyszerű emberek jöttek össze, öröm velük dolgozni.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Angyalok is vigyázzák az osztály betegeinek álmát.

F. K: – Vannak nehéz napjaid itt a kórházban, rengeteg impulzus ér, szomorú pillanatok váltják egymást, majd felmész a színpadra és ott kizenéled magadból a fájdalmas emlékeket, vagy hogy működik ez nálad? Amikor a rivaldafényben állsz, oda mit viszel magaddal? Ott is tudsz adni?

K. P: – Itt azért nagyrészt szomorú dolgok történnek, hiszen súlyos beteg emberek között vagyok nap, mint nap. Amikor a színpadra lépek, természetesen akkor is adni szeretnék, és ott valahogy elfelejtem ami itt történik…A dobogón nem sírhatok, valóban szívbéli mosollyal, “jólöltözetten” dobolok, boldog egészséges embereknek adva egy másfajta műsort. Az itteni dolgokat nem viszem oda, de az adni akarás ugyanúgy megvan mindkét oldalon. A családba szintúgy nem viszem haza a fájdalmas történeteket, bár teljesen nem tudom kizárni ezt a világot, hiszen  a részese vagyok, így aztán amikor hazaérek, a megható, szép dolgokról mesélek a feleségemnek. 

F. K: – Pár rövid kérdés következik, amely megmutat belőled egy picike személyes részletet, nem mintha a beszélgetésünk egy kicsit is személytelen lenne, sőt… :-) akkor hát jöjjenek a villámkérdéseink.

  • Mottó, hivatás, hobbi, sport, majd az elengedhetetlen három kívánság a karácsonyi aranyhaltól és végül egy üzenet a világ összes emberének?
OLYMPUS DIGITAL CAMERA

                           Mindig kell, hogy jusson idő egy mosolyra, egy kedves szóra. Péter, Kati nénivel.          

K. P: Szeretek szeretni! Ez a mottóm. Ez az életem! Hivatás? A munkám a hivatásom, az egészségügy és a zene. Hobbim a horgászat, imádom! Ami a sportot illeti, hát épp elég mozgást igényel a kórházágyak melletti jelenlét, emellett sportszerűen biciklizem, télen-nyáron két-keréken járok dolgozni. Három kívánság? Húúú…elsősorban azt kívánom, hogy mindenekelőtt egészség legyen a családban, másodikként azt kérném, hogy minden ember tanuljon meg szeretni. És harmadik kívánságként, a “földön maradva” azt kérem, hogy végre fizessük ki a hitelünket. Végül, de nem utolsósorban azt üzenem a világ összes emberének, hogy mindenképpen szeressék egymást addig amíg lehet, mert sosem tudni, hogy meddig szerethetünk, és lesz e másnap. Nem tehetek róla, én szeretek szeretni, ilyen a természetem!  

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Kép-alá: Balról jobbra, Csákvári Éva ápolónő, Kristófné Policsán Erzsébet, osztályos  nővér és Kovács Péter ápoló.

váci kórház frontSzerkesztői utóirat:

Kint már besötétedett, szép lassan a váci főtéren, majdan a kórház ablakaiban is felgyúltak a karácsonyi fények. Nehezen akaródzott hazaindulnom……………………………… nem könnyű ám egy olyan helyről elindulni, ahol a “mi Péterünk” és a sürgő-forgó mosolygó nővérek egy csésze finom gőzölgő teával, és édesen krémes csokoládéval kínálnak, ahol a hosszú beszélgetésünk alatt minden kívánságomat lesve, szeretettel vesznek körül. Mindezt egy olyan helyen teszik, ahol nagyon súlyos fájdalmakkal küszködő betegek fekszenek és ahol minden lépéssel egy újabb élet-halál harc veszi a kezdetét. Csodálatos ajándékot kaptam ezektől az emberektől, beleláttam a nehéz mindennapokba, éreztem az átosonó szeretetet a folyosókon, és a nap végén, már magam is másként léptem ki azon a bizonyos küszöbön. Péter mosolyogva átölelt és biciklijére pattanva, kisvártatva eltűnt a macskaköves utcácskák ködbe borult sűrűjében.

Frenyó Krisztina

Karácsonyi fényestér

 

Amerikai álmok Magyarkúton / Egy hosszú beszélgetés, Papp Olivér íróval

Nagyon szeretem Stephen Kinget és gyermekkoromban a Christine az “mindent vitt”, legalább 200-szor elolvastam biztosan. Über-zseniálisnak tartom az írók között a képzeletvilágát.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2015-12-15.

Amerikai dög fekvőAz alábbi írásunk is bizonyítja, hogy nem mindig kell elhagyni az országot ahhoz, hogy megvalósítsuk az álmainkat. Még akkor sem, ha ezek az álmok, valójában amerikaiak, hiszen meglehet, hogy ennek ellenére a csodálatos Verőce – Magyarkúton születtek. Papp Olivér autós sorozatát már korábban olvashattátok az oldalon, ám ezúttal az író meghitt, erdőszéli otthonába látogattunk el, hogy megtudjunk róla, egyet – mást. Fel kell hívnom a figyelmeteket arra, hogy az alábbi sorokban előfordulhatnak a nyugalom megzavarására alkalmas megnyilvánulások, hiszen ebben az interjúban nincs mellébeszélés, nyíltan beszélgetünk. Beszélünk az írásról, az otthonról, az álmokról és arról, hogy az utóbbit itthon, vagy igazándiból csak odaát lehet – e megvalósítani.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Idilli otthon, az író helye…

Előszó: Amikor megérkeztem Olivérhez, először a csodálkozásból kellett felocsúdnom, mert az erdőszéli, patakparti otthon, valóban egy másik világba repített engem is. Magával ragadott a csilingelő madárzsivaj, a kutyák szelíd kucorgása a bólogató mamutfenyők árnyékában és az varázslatos miliő. ahol az író álmai születnek. Stílusosan, a múlt és a hagyomány iránti tiszteletet tükrözik a falak, a szépen elrendezett tárgyak és az emlékek sokasága. Emitt egy írógép, amott egy plakátgyűjtemény, és az asztalon családi porceláncsészében gőzölgő kávé. Úgy tűnik, Olivér tudja, mivel kell egy romantikus lelkületű újságírót levenni a lábáról. :-)

F. K:Az elmúlt öt évben igen termékeny voltál az írás terén, ahogy azt a tizenegy megjelent könyved is tanúsítja. Tizenegy mű, és mind más, egymástól eltérő alkotás, ám egy valami mégis közük bennük, és az maga az író, szerkesztő, azaz te. Mesélj nekünk kérlek ezekről az olvasmányokról, regényekről és novellákról dióhéjban.

OlivalMeghitt hangulatban

P. O: – Pontosítok, az eddig megjelent könyvekből, tíz a saját írásom, egy pediglen egy általam újraszerkesztett példány, amelynek megjelentetésével, egy kedves rokonom, Huszár Pufi emléke előtt tisztelgek. Akkor sorjában, a legelső könyvem, a “Szárnyak nélkül” címet kapta, véleményem szerint, ennek a műnek az irodalmi értéke nem sok, első próbálkozás volt az írói pályám során, mely erősen érezhető is rajta. Itt nem akartam semmi sallangot, kizárólag a történetre koncentráltam a sorokkal, ezáltal vékonykára is sikeredett, ennek ellenére szeretik az olvasók, érdekesnek tartják, az eladási arány is ezt mutatja. Első könyvem sikerén felbuzdulva, ismét kedvet kaptam az íráshoz, elhatároztam, hogy valóban, komolyan írni fogok, befutott íróként bejárom az utam, mert hiszem, hogy ez vagyok én, erre születtem.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Néhány kincs az írói  palettából

Másodikként, “Az emlékek útján” című novelláskötetem került a könyvespolcokra, amelyben tizenhárom novella kapott helyet, gyermekkorom első tíz évéből táplálkozó emlékekre alapulva. Eddig kísért utamon földi jelenlétével a nagypapám, aki máig meghatározó személy az életemben, számomra ő jelenti a családot. Kedves, szerethető alakja, a kötetben is számos történet főhőseként megjelenik.  

Ezután következett a sorban, Huszár Pufi  rokonom 1935-ben szerzői magánkiadásában megjelent ,,Egy kövér ember meséi” című könyve, melyet átszerkesztettem, újra “pötyögtem”, és hosszas kutatómunka eredményeképpen, archív képekkel illusztrálva kiadtam. Miről is szól dióhéjban ez a történet, és ki is az a Huszár Pufi

Huszár Pufi borító
,,Rengeteg emlékezetes kalandja volt az Egyesült Államokban, abban az időben, amikor még a némafilm volt a szenzáció, Chaplin, Keaton és hasonló nevek voltak az esti mozik sztárjai. Sok akkori mágnás, filmsztár a barátja volt, hollywoodi villája kertjében tartott fogadásai széles körben ismertek és kedveltek voltak. Azt hiszem, kevés ember mondhatja el magáról, hogy az ő gulyásával égette meg száját Harold Lloyd, s öntötte le feketekávéval Adolf Zukort. Huszár Károly, vagy ahogy Amerika ismerte, Charles H. Puffy, a kor nagy nevettetője volt. E könyv által bepillantást nyerhetünk az 1920-as évek Hollywoodjának kulisszatitkaiba, továbbá a híres Pufi-féle rakott káposztás és túrós csuszás elméletekbe. Úgy gondoltam, már a családban is el-elfeledett rokonom, Huszár Károly halálának 70. évfordulóján itt az ideje annak, hogy méltatlanul feledésbe merült személyét újból bemutassuk és ismét hozzáférhető legyen mindannyiunk számára az Egy kövér ember meséi című, 1935-ben Verőcén megírt, s szerzői magánkiadásban megjelent könyve.”

Álmok boltja borítóA szerkesztés után, újabb írásként megszületett életem első regénye, az “Álmok Boltja“. Ennek a  könyvemnek olyan visszhangos fogadtatásban és sikerben volt része, hogy itt valóban eldöntöttem, nincs mese, ezt kell folytatnom. Tovább fogok írni, nincs megállás, egyre felismerhetőbbé vált az utam, egyre tisztább lett a kép. És, hogy egy kicsit kiszálljak a regényírásból, pihenésképpen írtam néhány novellát, – mert a regényírás, az nálam egy igen hosszadalmas, részletgazdag előkészületeket igénylő folyamat. – Erről majd később………….Sorjában születtek az újabb kötetek, így például a “Látogatók holdfénynél“, majd a “Hazafelé“,  és nemrég a “Verőcei Emlékeim” .

 

F. K: – Olivér, szeretlek olvasni, változatosan írsz, gyönyörű szókinccsel rendelkezel és minden írásoddal lenyűgözöl újra és újra. Amennyire én ismerem az alkotásaidat, leginkább kétfajta stílust tudok megkülönböztetni, egyik a pszichotrillert képviselő regény, másik pedig a novella, két teljesen eltérő műfaj, egy író tollából. Hogy is van ez, egy érzelmileg túlfűtött szépirodalmi műalkotás után, jön egy kis vérfagyasztó horror? A rengeteg pozitív visszajelzés, elismerés és író-olvasó találkozó arra buzdított, hogy újabb írásokon törd a fejed, és amint látom, nem is tétlenkedsz. Az Underground Kiadó gondozásában jelennek meg sorba a könyveid. Miben különleges ez a kiadó számodra, miért pont az Undergroundra esett a választás?

P. O: – Ó igen, sokszor mondják, hogy olyan, mint ha két különböző ember írná a könyveket, nehezen hihető, hogy mindkét stílust én képviselem, pedig így van. Sokan vagyunk így a világban, csak nem beszélünk róla. Miért ne lehetne egy szelíd, visszahúzódó embernek széles spektrumú, végtelenül színes fantáziája? Ettől író az író, szabadjára engedi a képzeletét és olyasmiket vet papírra, amit lehet, hogy sosem tudna megfogalmazni egy hétköznapi beszélgetés során. A kiadóval kapcsolatban feltett kérdésedhez azt tudom csak hozzáfűzni, hogy mindig is úgy írtam a regényeket, hogy azok majd valamikor a filmvászonról köszönnek rám vissza, és így aztán a kiadó keresésnél csak olyan jöhetett szóba, ahol én maradok a szerző és a jogok is nálam maradnak, ez fontos volt. Így esett a választás az említett kiadóra. Pár szóban még a kiadásról. Az én könyveimen nincs általam hozzátett árrés, hanem előállítási áron adják ki azokat, így aztán a “legolcsóbb” írók közé tartozom az országban. Számomra első körben az volt a lényeg, hogy megismerjenek, közismertté váljak az írásaimmal, legyen nevem a szakmában és azután majd jöhet a többi. Minél alacsonyabb áron kínálom a könyveimet, annál több emberhez jutok el a mondandómmal.

régen és ma álló,,35 évvel ezelőtt egy gyönyörű Fordban ülve arról álmodoztam, hogy majd egyszer nekem is egy ilyen autóm lesz, és 35 évvel azután…tessék.”

F. K: – Mindig is álmodtál egy vagy több nagy filmről, amely  a te nevedhez fűződik, voltak és vannak álmaid, a nagy Amerikáról, hogy híres, elismert író leszel a nagyvilágban. No de hogyan is kerültek ki a kinti polcokra egy magyar író magyarul írt könyvei? Mesélj nekünk Amerikáról és az álmokról.

P. O: – Mindig hittem az álmaimban, kicsi korom óta. Sokan, a családban és a baráti körben is kételkedtek a normális ember fogalmában engem illetőleg, azt gondolták elveszítettem a maradék józan eszemet, hogy nem kérek a könyveim után jutalékot, hogy boldog-boldogtalannak osztogatom az írásaimat, amit előzőleg én magam is megvásárolok a kiadótól. Kívülről lehet, hogy esztelenségnek tűnik, de én mindvégig tudtam, mint ahogyan most is tudom, mit – miért csinálok. Elkezdtem kiküldeni a könyveimet világszerte ( Izraeltől, Új-Zélandig ) a kint élő barátaimnak, külföldön lévő, magyar könyvtáraknak. Egy idő után átbillent a mérleg és igen szép számban elkezdték rendelni az írásokat, ebből még mindig nem volt ugye pénzem, ám egyre többen megismertek külföldön is, és így még közelebb kerültem az egyik álmomhoz. Így történt aztán az is, hogy érkezett egy megkeresés, mégpedig azzal,  hogy valaki megvenné az Álmok Boltja című könyvem megfilmesítési jogát. No és látod, ebből már elindulhattam az álmaim útján. Ez az első lépés a kitartás eredményeként, és továbbra sem dőlök hátra, hanem írok és postázom a könyveimet mindenfelé, mert sosem tudni hol és ki akad rá egy történetre, amely megmozgatja például egy filmrendező fantáziáját. Mások – okosabbak – által elhangzott vélemény, hogy szerencsémre, a regényeim közel forgatókönyv minőségűek, de mint mondtam az elején, ilyen célzattal is írom őket. A novellákban fellelhető anyanyelvi megfogalmazások a magyar nyelv szépségéből és különleges hangzásából adódóan nem igen fordíthatóak le úgy angolra, hogy az megfelelően “átmenjen” és ne veszítse értelmét útközben, így aztán leginkább a regények kerülnek fordításra. Most éppen az “Álmok Boltja” került ki levédett formában angol nyelven a kinti kiadókhoz, filmesekhez, hogy mielőbb  a nemzetközi ismertség útjára lépjen. 

Carpenter kutyájaF. K: – Beszéljünk egy újabb sikergyanús könyvedről, a Carpenter kutyájáról. Úgy hallom nagy port kevert ez a különleges kutya, amely ismét sötét borzongást ígér az izgalmas, drámai fordulatokat kedvelő olvasók számára. Miben tér el ez az olvasmány az eddigiektől?

 

P. O: – A „Carpenter kutyája” egy pszichothriller. A sötétebbik fajtából. Úgy van az, hogy mindenki választhat az életben: melyik oldalra áll. A „jókat”, avagy a „rosszakat” szolgálja. Persze nem hangzik el a kérdés így, szó szerint. Legalábbis a legtöbb embernél nem. Persze van, aki eladja a lelkét. Erről szól ez a könyv. No és persze arról, hogy ha már így történt a dolog, vajon van-e kiút ebből az állapotból? A választ mindenkinek magának kell megtalálnia, ott belül. Lesz segítség hozzá, feltéve hogy az illető akarja ezt, vagy egyáltalán észreveszi, hol a segítség. És mi van akkor, ha álmunkban törnek ránk a démonok? A rémálmok egyre sűrűbben jelentkeznek, és egyre vadabbak. Hol a kiút? Van-e mellettünk valaki, akibe kapaszkodhatunk? Egy család, egy barát, esetleg… egy kutya? És ha az álmok valósággá válnak, és rettegünk lehunyni a szemünket, félünk elaludni, mert tudjuk jól – álmodni fogunk… lesz-e az álomban valaki, aki nem engedi el a kezünket? Én megtapasztaltam efféle dolgokat. Félig fikció, félig valóság ez a könyv. Nehezen írtam meg, de örülök, hogy itt van mellettem – Carpenter kutyája…Oli kutyák

F. K: – A ,,Te vagy a gonosz, barátom” írásodon dolgozol éppen, amely szintén a pszichotriller műfajt képviseli, no de honnan jönnek neked ezek a vérfagyasztó történetek? Hogyan kezdődött ez az irányvonal? Mi történik veled az írások közben?

P. O: – Nagyon szeretem Stephen Kinget  és gyermekkoromban a Christine az “mindent vitt”, legalább 200-szor elolvastam biztosan. Über-zseniálisnak tartom az írók között a képzeletvilágát. Magával ragad, lebilincsel és tetszik az, ahogy az írásaiban mindezt át tudja adni. Megfogott ez a vonal, nagyon hasonló az én gondolkodásmódoméhoz, így aztán elkapva ezt a szálat, megelevenedtek a képzelet és  a valóság mezsgyéjén játszódó gondolataim. A regényeimnél belőlem jönnek a gondolatok, szeretem ezt a világot, szeretek ilyen stílusban írni és belehelyezni a történeteimbe mindazokat, akiket ide gondolok. Amikor elkezdek egy regényt, úgy fogalmaznék, hogy átköltözöm arra az időre egy más világba. Van, hogy fél év, egy év is eltelik úgy, hogy fejben írok, itt belül megszületik a történet, a szereplők, a helyszín és csak utána ülök neki írni, amely olykor igen nehezen indul. Amikor végre már a gép elé kerülök és nekiveselkedek, akkor kikeresem az ideillő képeket, zenéket, és belehelyezem magam abba  hangulatba, környezetbe, ahol játszódik a regény, ez sokat segít. Valósághűen tükrözik az írásaim a külföldön található utcákat, tereket, helyszíneket, így aztán utána nézhet bárki, hogy hol történik a képzelt cselekmény”. Mindez rengeteg előkészületet, odafigyelést igényel, ezért is ,,költözöm el ilyenkor”.Oli lépcsős jó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

F. K: – Amellett, hogy kezeid alatt, részletgazdag, izgalmas és gyönyörű írások látnak napvilágot, van itt még valami. Valamikor dobpergéstől volt hangos a verőcei völgy, erre emlékeztet  a fenti szobádban a felszerelés. Mi történt a zenével, hová lett a másik szerelem?

P. O: – Bizony, nem is olyan régen még zenészként éltem a mindennapjaimat, aztán egy betegség miatt le kellett tegyem a dobverőket. Most már “csak” írok, bár újabban megint el kezdtem zörögni, szükség is van rá egy-egy feszültséggel teli nap végén. Sokat segít a zene az elmélyülésben és a kikapcsolódásban is, levezeti a felgyülemlett stresszt. Jó érzés dobolni és nem intek neki búcsút végleg, de az is igaz, hogy a gerincműtétem óta sajnos ennek a szenvedélynek már nem hódolhatok teljes odaadással. 

F. K: –  Betegségek….      Volt belőlük pár, elég súlyosak! Van, hogy kicsit messzebb mennek tőled, aztán újra kopogtatnak az ajtódon, mintha csak tudnák, hogy itt egy erős ember lakozik, akit nem olyan könnyű megtörni, ennek ellenére mégis próbálkoznak. Hogyan viseled mindezt, mi ad erőt a mindennapokban a gyógyuláshoz?

P. O: – Mindig van valami, ám hiszek magamban és tudom, hogy olyan dolgom van, amiért élnem kell. Ilyen az írás. Volt idő, hogy egyáltalán nem tudtam  leütni a számítógép billentyűit és nem jött az ihlet, sehogyan sem. Fáradt és elkeseredett voltam, – mindannyiunkkal megesik – aztán továbbléptem és újra elkezdtem írni, az mozgatott és vitt előre, hogy ha majd nem leszek, ne csak üresség maradjon utánam, hanem hagyjak itt valami maradandót, valami értékeset. Erre a könyv a legjobb példa, hiszen amikor kezedbe veszel egy 1880-as években írt kötetet, azt láthatod te is, és én is, amit az az ember “látott”, aki írta,  száz meg száz évek múltán. Ez halhatatlanná tesz mindörökre engem is! Az írás  mindvégig hiányzott a nagy nihilben is, mindig is tudtam, hogy ez az én utam. Itt érzem belül. A szív nem tud hazudni, ekkorát nem! 

Oli álló homály lámpaF. K: – Amerikai autók, filmek, amerikai álmok, amerikai utcák, “amerikai feeling”, mégis itt élsz Magyarországon, méghozzá egy erdőszéli idilli házikóban a kutyáiddal. Honnan akkor ez a kapcsolódás a nagy Amerikához?

P. O: – Több rokonunk is élt Amerikában, annak idején sokat látogattak hozzánk, többek között a már említett Forddal, amikor megfogadtam, hogy nekem is ilyenem lesz, ha nagy leszek. Az amerikai életérzés mindig is vonzott, jómagam is több-ízben jártam, éltem odakint és megtetszett az a világ, a filmjeik, az élethez való hozzáállásuk, az a hangulat, van ebben valami…talán egy régebbi életem, kitudja. Amerika lenyűgöz! Nem is kérdés, hogy a könyveim 90 %-a ott játszódik. Mindennek ellenére itt élek a mesebeli falucskámban és már Gödön honvágyam van, úgy hogy nekem nincsenek ilyen nagy “kiköltözős elképzeléseim”, bár éltem sok helyen szerte a világban, de ide születtem, erre a környékre, ez az otthonom. íróolvasóNekem fontos a gyermekkorom színtere, a gyökerek ide kötnek, életem első tíz éve is itt zajlott, szeretek itt élni. Távol vagyok a világ hangos zajától, és innen még hál istennek hiányoznak az emberek nagy-többségét jellemző főként “magyar vonások”, ez elől szaladtam ide ki az erdő szélére. Mindig is nehézségeim adódtak a “társasági élet közelségével”, még az író-olvasó találkozók felé is nehezen nyíltam meg, bár sok helyre hívtak, hívnak, – nem is tartottam magam igazán írónak, egészen a hatodik könyvemig – csak mostanában nyitok a világ, az emberek felé. Jól elvagyok az írói magányomban, és szeretem az ezzel járó “begubózást”, ám azt is tudom, hogy el kell indulnom és szükség van az olvasóimmal való találkozásra személyesen is, mert csak így kerülhetünk közelebb egymáshoz. Most már szívesen indulok neki az útnak, és fontosnak érzem a találkozást! 

F. K: – Kényes kérdések… Olivér mesélnél nekünk a hétköznapokban téged ért kritikákról,  milyen érzés az, amikor beletaposnak a lelkedbe, amikor véleményt alkotnak a munkádról és olykor hol a mennyekbe emelnek, hol a sárba döngölnek. Egy írónak igen érzékeny a lelke, talán még érzékenyebb, mint másoknak, így aztán meglehet, hogy nehezebben viseli a fájdalmakat is?

Oli autós

P. O: – Az elején mindenhová beregisztráltam és írtam, töltögettem fel az írásaimat, és aztán a csoportbéliek többsége lehurrogott, mondván, hogy a helyemben ki sem adnák ezeket az irományokat, hagyjam abba, stb… Kis idő múlva  elfordultam ettől a világtól és nem mondom, hogy nem esett rosszul, de aztán tettem a dolgom, más irányt vettem. Mostanában volt egy utolsó próbálkozás egy másik fórumon, ami szíven ütött, a gyakori kérdéseknél belefutottam egy véleménybe, miszerint az itteni kiadókat gyalázták éppen, köztük az én kiadómat is. Na nálam itt elszakadt a cérna és név nélkül leírtam a saját véleményemet, alátámasztva az igaz “siker-történeteimmel”, a tizenegy könyvvel, a filmjoggal és a többivel. Erre, ezzel a válasszal jött az illető: – biztosan meséket írsz, mert ez is ez nagy mese. Na látod, ebből van elegem, amikor a magyar mentalitásról és hozzáállásról beszélek, itt, legtöbbször visszahúzzák az embert, amikor előre lép. Lehetne tanulni a sokat szidott Amerikától, mert ott sincs ugyan aranyból a  kerítés, de ha kint bármit csinálsz, bármivel is foglalkozol, becsülik azzal hogy megfizetik, és megveszik az alkotásaidat. Ám, ha meg nem is veszik, akkor is megveregetik a válladat, hogy jó vagy!   Nem szeretem azt az itthoni általános hozzáállást, – tisztelet  a kivételnek – amellyel bennünket illetnek, mégis itt szeretnék élni és alkotni. Miért kellene ahhoz kimennie külföldre bárkinek is, hogy sikeres legyen? Miért kellett elmennie a nagyjainknak, Szilárd Leótól kezdve…és lehetne sorolni végtelenségig, miért? Magyarországon valamiért az igazi tehetségeket nem becsülték meg, és ez nem igen változott. A másik fájó pont, ami az én életemben is nehézségként gördült elém, az a hiányok kiemelése.

Oli álló lépcsős

Nézzük például a a tanítást, itthon azt mondja a tanárnő, hogy mit csináltál rosszul, a hibákra fektetik a hangsúlyt, kint Amerikában ugyanennél a helyzetnél a jó oldalát nézik és azt mondják, látod a fele milyen jól sikerült?! Kint elismerik a könyveimet, elismerik ha valamit jól csinálsz, és én tudom, hogy jól csinálom a dolgom, hiszek magamban, de sajnos itthon nem tudok érvényesülni. Ezért küldöm ki egymás után a könyveimet, mert előbb érek célba, ez a nagy igazság, bárhogy is fájlalom. Ettől még szeretem a hazámat, kötődöm a gyökereimhez, hagyománykövető és értéktisztelő ember vagyok. Mindemellett pedig egy író, aki szeretne megélni a munkájából. Van egy József Attilánk, míg élt, nyomorgott és mellőzték idehaza, pedig akkor is voltak gazdag emberek. Nem most kellene szobrokat állítani a nagyoknak, nem akkor kell megbecsülni az értéket, amikor már nincs lélegzet, életükben járna az elismerés és a tisztelet! Ez ma is igaz.
Erre a legkézenfekvőbb példa a következő: Egy ismerősöm mondta a minap, – Olivér, mit vársz a könyveiddel kapcsolatban idehaza, amikor tegnap este egyedül voltam egy Szakcsi koncerten?!!! Egyedül, egy Szakcsi koncerten, miközben a diszkók olyan telt-házzal üzemelnek, hogy agyonnyomják egymást az emberek! Annak idején alsó-tagozatban hármas voltam magyarból,  – és mindig hozzátette a tanár, hogy jóindulattal – pedig az összes dolgozatomat hibátlan helyesírással adtam be, mégis valamiért pikkelt rám. Egyik alkalommal, ugyanez a magyar tanár kiállított az osztály elé és szégyenszemre egész órán át ott kellett ácsorognom, miközben az irodalom szégyenének nevezett az osztálytársaim előtt, majd hozzáfűzte: – Jól nézzétek meg, ebből az emberből nem lesz soha semmi!………………………………………..   És eddig tizenegy könyvnél tartok.  :-)

 

Oli amautófekvő

F. K: – Mi lenne az üzeneted a feltörekvő nemzedék számára, azok felé, akik netán írásra adják a fejüket, akik épp ennek a beszélgetésnek a kapcsán emelik fel a tollat, hogy első gondolatukat papírra vessék?              

P. O: – Azt üzenem nekik, maradjanak magyarok, írjanak magyarul, de ne törődjenek azzal, hogy ha jelenleg itthon nem érnek el sikereket. Attól, hogy Magyarországon nem sikeres valaki, még nem jelenti azt, hogy valóban nem is tehetséges. Itthon hajlamosak lefelé nyomni ugyanazt az embert, akit odaát gyakran előszeretettel felemelnek. Mindannyian tekintsünk nyitott szemmel a külföld felé, ám mindvégig maradjunk magyarok és szeressük a magyar nyelvet, mert magyar nyelven lehet a legszebben írni.

 

Aki kérdezett: Frenyó Krisztina     

Aki válaszolt: Papp Olivér, író    

Papp Olivér oldala: http://www.authoroliverpapp.com/

                                                                                              

A béke velem kezdődik / Őszinte beszélgetés Mabel Katz-cal

A béke velem kezdődik, kár kívül keresni azt, ami bennem van. Minden megoldás kulcsa a törlés és javítás, ehhez pedig itt vannak a varázsszavak: Sajnálom, Kérlek, bocsáss meg, Köszönöm, Szeretlek!

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2015-12-09.

Mabel mosoly

Melyik a Te utad?
Ahogy mindig mondom, azt kell tenned, ami a te számodra működik. Nincs kétségem, hogy a megerősítések és a vizualizáció működhetnek. Ilyen hatékonyak vagyunk. Teremtünk a gondolatainkkal. Holott sokkal egyszerűbb ismételni a “szeretlek” és a “köszönöm” szavakat, elengedni, és engedélyt adni Istennek, aki minket teremtett és mindenkinél jobban ismer minket. (Mabel Katz)

Ugye ismeritek azt az érzést, amikor a jóleső izgalom és gyermeki kíváncsiság kéz a kézben járnak? Valahogy így készültem jómagam is erre a különleges interjúra. És, hogy mitől volt olyan különleges? Mabel Katz, aki ez esetben a beszélgetőtársamként foglalt helyet mellettem, önmagában is különleges ember, emellett az életútjaként felvállalt Ho’oponopono valóban igazgyöngyként ragyog a mindennapok egyhangúságában. Számomra a Ho’oponopono – ahogy azt egy korábbi írásunkban is említettem –  egy “ismeretlen ismerős” köszöntése, hiszen a gondolatok, érzések visszaköszönő jó barátként tűntek fel a régmúltból, csupán egy jóval egyszerűbb, könnyebben emészthetőbb és szerethetőbb köntösbe bújtatva. Ezen a napon újra szíven “ütött” az a valami ……………..                                                                                                                                          

az, amit már oly régóta kerestem, és ehhez a felismeréshez még csak el sem kellett utaznom sehová.  Meg kellett értenem, hogy a béke valóban velem kezdődik. Mabel egyszerű őszintesége, szemeinek csillogása, és az a leírhatatlanul lélekemelő hangulat amely végig jelen volt közöttünk a szálloda halljában, mintegy megkoronázta a beszélgetésünket. Szívből remélem, hogy ezzel az írással, sikerül számotokra is átadnom néhány megfontolandó gondolatot, amely elér a szívetekhez.

HÁRMAS KÉP KMK 0897
F. K:  – Szívből köszöntelek Mabel Magyarországon, igazán nagy öröm számomra, hogy találkozhatunk. Hetedik alkalommal érkeztél hozzánk Budapestre, hogy megtaníts bennünket magyarokat is, a Ho’oponopono alapjaira. A hetes szám az élet több területén is különlegességet rejt magában, misztikus jelentőséggel bír. Hogyan éled meg a magyarországi látogatást, a felkészülést a tanfolyamra, könyvbemutatóra, van-e érzelmi többlete az ittlétednek a hetedik alkalom kapcsán, és végül, de nem utolsósorban, mit jelent számodra a Ho’oponopono a mindennapokban?

Mabel álló tapskézközeli

 

M. K: – Igazából nem is tudtam, hogy ez a hetedik látogatásom nálatok, Klára emlékeztetett rá, amikor beszélgettünk az alkalmakról, ám előfordulhat, hogy a tudatosságot mellőzve, mégis ennek köszönhető, hogy ilyen különlegesen boldognak érzem most magam. A hetes szám valóban különleges és a hawaiiak számára igen nagy jelentőséggel bír, hiszen az Istennel való egységet jelenti. A felkészülésről pedig csak annyit mondanék, hogy a Ho’oponopono megkönnyíti mindezt, nagyon egyszerű használni  a mindennapokban, a mi feladatunk igen egyszerű a készülődés során, hiszen az Univerzum, vagy Isten – bárhogyan nevezhetjük – mindent elvégez helyettünk. Nekem ebben az egészben annyi volt a szerepem, hogy eljöjjek és természetesen nagyon fontos, hogy itt akarjak lenni, készen álljak elengedni. A Ho’oponoponoval kapcsolatban, annyit még hozzátennék, hogy amikor készen álltam rá, hogy mindent elengedjek, ez valóban békét hozott az életembe.

F. K: – Szerencsésnek érzem magam, hogy Móra Klára jóvoltából olvashattam az Élet legkönnyebb útja című könyvedet. Ebben a könyvben természetes egyszerűséggel mesélsz a gondolataidról a Ho’oponoponoval kapcsolatban. Megragadt bennem egy mondat, amelyet még nem igazán értek, így hangzik: minél nagyobb az ellenállás, annál nagyobb az áldás. Kérlek fejtsd ki nekem ezt a gondolatsort bővebben. Következő kérdésem az új könyvedre irányul, amely ,,Elmélkedéseim a Ho’oponoponoról ” címmel került kiadásra. Mennyiben tér el ez az írás, az eddigi megjelent könyveidtől?


5792 M és Krisz

M. K:Értem a kérdést, arra gondoltam itt az általad említett idézetnél, hogy amikor ellenállunk, akkor reagálunk valamire, és ha reagálunk, akkor nem tudunk elengedni és amikor mindenáron meg akarjuk érteni a problémákat, panaszkodunk, másokat hibáztatunk és magunkon kívül keressük az okokat, akkor nem vállalunk 100 %-osan felelősséget a tetteinkért és ez megnehezít mindent. Tulajdonképpen így vagyunk kódolva, ezt a programot tanultuk meg, amikor felmerül egy probléma, mi azonnal reagálunk, véleményeket és ítéleteket alkotunk, pedig mennyivel egyszerűbb lenne hátradőlni és elengedni mindent. Mégsem tudjuk. A könyvemben is azt próbálom átadni, hogy mennyire fontos az elengedés, az, hogy át tudjuk adni a problémáinkat a saját magunk azon részének, amely sokkal jobban tud mindent.

Krisz álló munka közben

F. K: –  Mabel, sok mindent olvastam rólad, számos videódat láttam, végignéztem a veled készült interjúkat és egyre több helyen hallom a sajnálom, kérlek bocsáss meg, köszönöm, szeretlek szavakat. Mégis arra lennék kíváncsi, hogy neked, Mabel Katznak, aki a legközelebb állsz valamilyen szinten a tisztításhoz, a Ho’oponoponohoz, mit is jelentenek igazán a köszönöm, szeretlek szavak. A béke velem kezdődik, ahogy említed számtalan alkalommal, ezért az lenne a következő kérdésem, hogy én jómagam, hogyan kezdhetem el a gyakorlatban a tisztítást, a gyógyítást saját magamon belül, hogy aztán a körülöttem lévő világ is jobbá váljon?

M.K: Tulajdonképpen ezek a szavak, hogy köszönöm és szeretlek, mind jelszavai az elengedésnek. A Ho’oponopono, a tetteinkért, valamint a mindenért felvállalt 100 %-os felelősség. Amikor azt mondjuk sajnálom és kérlek, bocsáss meg, valójában bocsánatot kérünk mindazért, és sajnáljuk mindazt, ami bennünk van és előidézte ezt a helyzetet, memóriákat, emlékeket, amelyek folyton pörögnek bennünk, legyen bármi is az. Amikor szembesülünk egy problémával, kétféle választás lehetséges, az egyik, hogy reagálunk és ítéleteket fogalmazunk meg, a másik pedig az, hogy elengedjük. Egy analógiával érzékeltetem mindezt, amikor a számítógépen dolgozunk, és megjelenik a képernyőn egy hibaüzenet, akkor is kétféleképpen viselkedhetünk, elkezdhetünk beszélni a képernyőhöz, azaz ellenállunk, – hisz a gép nem tud mit tenni, ám a probléma megmarad – vagy megnyomhatjuk a törlés gombot. A Ho’oponoponoban használt köszönöm és szeretlek szavakkal ugyanúgy törlünk, mint a számítógépünkön. Így valóban teszünk valamit a hibák kijavítása érdekében. Ahogy megtanuljuk az elengedés folyamatát a folytonos reagálás helyett, így fog tudni a béke egyre nagyobb teret nyerni az életünkben és így tudjuk megtalálni a valós megoldásokat. Amennyiben mi magunk megtaláljuk a békénket, és változtatunk a  dolgainkon, így körülöttünk is minden változni fog, hiszen minden ami körülöttünk van, az valójában csak tükörképe  a bennünk játszódó folyamatoknak. Épp úgy, ahogy a számítógépes példánál a képernyő.

Mabel csúcskép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

F. K: – A béke kapcsán fogalmazódott meg bennem az a kérdés, hogy a 2012-ben elnyert Világbéke Nagykövete cím, azután később egy internetes szavazáson egy másik nagy kitüntetés, a Közönség Békedíja, amely szintén téged illetett, megváltoztatta – e a mindennapi életedet, mit jelentett neked mindez? Ide kapcsolódik még a sokszor említett mondatod, amely így szól: ,,a belső béke maga a világbéke”, hogyan járulhatunk mi hozzá a saját kis békénkkel a világbékéhez?

0028 Mabel amikor a megbocsájtásról beszélünk

M. K: – Amikor 100 %-ban felelősséget vállalunk valamiért, akkor az szabaddá tesz bennünket, mert ez az egyedüli dolog, amely fel tud bennünket szabadítani, békét hoz számunkra. A panaszkodásunkkal csak a régi emlékképeket játsszuk le újra. Fontos azonban tudni, hogy a felelősségvállalás nem egyenlő a bűntudattal. A felelősségvállalásnál törüljük a régi emlékeket, ami nem könnyű feladat, hiszen a régi, berögzült képek és minták folytonosan pörögnek a tudatalattinkban. Nehéz felfogni mindazt, hogy ezeket a történéseket, ,,lemezeket ” mi vonzzuk be és játsszuk le újra. Semmi sem történik rajtunk kívül. Amint megtanuljuk az elengedés technikáját, szabaddá válunk és megváltozunk mi magunk, ahogyan mi változunk, úgy változik körülöttünk is a világ, Amikor megtaláljuk magunkban a békét, az én békéjét, akkor körülöttünk is kialakul ez a békés állapot.  Nagyon fontos, hogy mi magunk ott belül tudjuk, felismerjük, hogy a belső békénket nekünk kell megtalálnunk, ne várjuk kívülről a segítséget, ne higgyük, hogy egyszer csak majd magától lesz olyan, hogy világbéke, hanem fel kell ismernünk az erőnket és, hogy mi a mi szerepünk a világbéke elérésében. A legfontosabb út, eljutni a mindenkiben létező bölcsebb részhez, a természetes bölcsességhez, amely minden problémára tudja a megoldást, Amikor elérjük a belső bölcsességet, akkor ott megtaláljuk összességében a világbékére is a megoldást. A díjak önmagában nem jelentettek semmi különöset, mindemellett természetesen örültem nekik, hiszen általuk sokkal több emberhez el tudom juttatni az üzenetemet. Ajtók nyíltak meg számomra, így a gondolataimat, felismeréseimet megoszthatom másokkal, célom, hogy az üzenetemmel, a küldetésemmel minél több emberhez eljussak, éppúgy, ahogy ezzel az interjúval is.

Mabel fekvő beszédesF. K: – Az egyik veled készült interjúban felfigyeltem arra, ahogyan beszéltél a pénzről és a pénzhez fűződő viszonyodról. Nagyon szimpatikus volt számomra, hogy nem társítod a szegénységet a szeretethez, sőt…

azaz nem feltétlenül kell szegénynek lennünk ahhoz, hogy az embertársainkat szerethessük. Régóta foglalkoztat a gondolat, miszerint hogyan szeressük úgy a pénzt, hogy közben ne váljunk a rabjává, miként tanuljunk meg elvonatkoztatni az anyagiak állandó jelenlététől, eljutva odáig, hogy ne uralkodhassanak rajtunk, a mértékletesség fogalmát szem előtt tartva? A pénz sokkal inkább eszköz kell hogy legyen, mintsem egy bálvány, szükséges, hiszen a segítségével boldoggá tehetünk vele másokat és magunkat is. Megosztanád velünk az ezzel kapcsolatos gondolataidat?

Mabel fekvő beszédjó

M. K: – Ez összetett kérdés, és a válaszom is épp ilyen összetett lesz, de nem gond, mert szeretek beszélgetni a pénzről is. Nincs azzal semmi baj, ha élvezzük az anyagiakat és okosan használjuk a pénzt a mindennapokban. Egyszerűen nagyon sokan csak úgy vagyunk programozva, hogy ezt másképp látjuk, ám az is nagyon fontos üzenet, hogy nincs szükség a pénzre ahhoz, hogy boldogok legyünk, vagy, hogy megtaláljuk a békénket. Ám igaz, hogy nem mindenki azzal a  feladattal érkezett erre a világra, hogy meggazdagodjon, viszont ugyanolyan nagy igazság az is, hogy senki sem azért született, hogy szenvedjen, illetve, hogy szegénységben és szükségben éljen. Mindannyiunknak szüksége van valamennyi pénzre ahhoz, hogy a küldetésünket elérhessük, teljesíthessük. Ennek okán, jó, ha tudjuk, hogy az áldozat szerep nem a legcélravezetőbb út, ezért fontos, hogy ezeket a tanult, hozott szerepeket lerombolhassuk, de közben mindvégig tudatában legyünk annak, hogy mindenki más tapasztalásokat kell, hogy megéljen külön – külön.

0017 M K interjú gondolkodósF. K: – Mabel, tudom rólad, hogy nagyon szereted a gyermekeket és szeretsz a köreikben lenni. Mit jelent számodra a saját gyermekeiddel és a világ gyermekeivel való kapcsolat?

M. K: – Jól tudod, nagyon szeretek a gyermekekkel lenni, azért is olyan fontosak ők a számomra, mert a szeretetet és a békét a leginkább ők tudják majd megvalósítani, övék a jövő, mert bennük még ezek a futó programok nem olyan erősek, mint bennünk felnőttekben. Ezentúl, több oka is van, hogy szeretek velük együtt dolgozni, mert azok a dolgok amikről beszélek, sokszor nem tűnnek logikusnak, ám tőlük több megerősítést kapok afelől, hogy ha bár nem is mindig logikusak a megosztott gondolataim, mégis igazak. Még egy fontosat kiemelnék a gyerekekkel kapcsolatban, mégpedig, hogy sokat tanulhatunk tőlük, így minden szülőnek azt javasolnám, hogy figyeljenek oda a gyermekeik szavára, hiszen ők tényleg tudják az igazságot és a lényeget. Amikor a gyermekeknek szóló szemináriumokat tartom, olykor jómagam is meglepődöm, mennyi mindenre tanítanak. Nemrég Mexikóban egy ilyen képzésen, feltettem nekik a  kérdést, hogy ki az, akinek van láthatatlan barátja, és noha többnyire 13-14 éves gyermekek körében voltam, nagyon sok kéz emelkedett a levegőbe. 

 

0016 Beszélgetünk fekvő MK

F. K: – Számtalan kérdés kavarog bennem és tudom, hogy nincs most annyi időnk, hogy mindegyikre sor kerüljön. Ami nagyon a fejemben és a szívemben is itt motoszkál a Klárával való találkozásom óta, hogy valójában lehet – e a földön mindenkit szeretni egyszerre? A másik kérdésem, szintén Móra Klárával folytatott hosszas beszélgetésünk kapcsán merült fel, mégpedig az, hogy amikor reggel felébredünk a legjobb amit tehetünk, hogy nem tervezünk meg semmit, hiszen amikor kilépünk az ajtón, van úgy, hogy minden a feje tetejére áll és teljesen megváltozik a napunk. A “nagy tervező” odafönt átírja a terveinket. Mit gondolsz erről, tényleg ne tervezzünk semmit?

backstage interjú készül...

M. K: – Akkor elsőként az első részre válaszolok, hogy mindenkit tudunk e egyszerre szeretni a világon?  Sok szerencsét kívánok hozzá! :-) Komolyan visszatérve a kérdésre, fontos, hogy mindenkire olyan szemszögből tekintsünk, hogy ő is Isten terve és Isten rendszerének a része. Jó, ha tudjuk, hogy minden ember az emlékeink megtestülése, és azért is találkozunk velük, hogy az úgynevezett “gombjainkat” erőteljesen nyomogassák, illetve olyan dolgokat hozzanak a felszínre, amelyekkel dolgoznunk kell, és, hogy folyton tisztítsunk, töröljünk. Természetesen az életünk során számtalan emberrel élünk és dolgozunk, így elkerülhetetlen a nehéz, megoldandó dolgok felszínre kerülése, a lényeg, hogy mindvégig maradjunk tudatosak és ne reagáljunk, hogy tudatában legyünk a folyton pörgő emlékeknek, hogy így jobban és könnyebben tudjunk tisztítani. Vannak emberek akiknek könnyebben, míg mások számára nehezebben megy, hogy minden embert szeressenek. A tervezésről annyit, hogy nálam ez nagyon igaz, leginkább tervek nélkül szeretek élni, ám ehhez nagyon nagy bizalom kell, és én megtanultam, hogy az Istennek, vagy Univerzumnak,  – nevezzük bárhogyan – ennek a nálunk intelligensebb valaminek  sokkal jobb tervei vannak velem kapcsolatban, mint amit én ki tudnék magamnak dolgozni. Sodródom az áramlattal és megengedem a dolgoknak, hogy azok megtörténjenek velem, de ez olykor nehéz, főleg az elején. Minden tanulás és gyakorlás kérdése.

 

F. K: – Közeledik az év egyik legszebb ünnepe, a karácsony, amely a szeretetteli együttlétről szól. Mit jelent számodra ez az időszak, hol és kivel töltöd az ünnepeket?

gó

 

 

 

M. K: – A karácsony számomra nemigen jelent semmi különöset, hiszen zsidó vagyok, de semmilyen vallásos ünnepet nem tartok, hiszen egyik vallásban sem hiszek. Amiben én hiszek, az a spiritualitás és, hogy mindannyian egy család vagyunk. Az idén a karácsonyt és az újévet is egy barátommal töltöm Svájcban, a legidősebb fiam is ellátogat hozzám szilveszterre, ezért ez nagyon fontos lesz számomra. Mindig is nagyon fontos volt az új év, már gyermekkorom óta, hiszen egy új lehetőséget hordoz magában, ahogyan amikor azt mondjuk, Köszönöm, az is új lehetőség, új év, vagy új kezdet.

 

 

F. K : – Engedd meg, hogy megköszönjem ezt a csodálatos interjút, amellyel megajándékoztál bennünket. Izgatottan várom a könyvbemutatót és a hétvégi tanfolyamot, ám mielőtt búcsúznék, egy utolsó kérdést még felteszek neked. Mi lenne az az egy dolog, amit szívből üzennél az olvasóinknak?

M. K : – Én is köszönöm az interjú lehetőségét, és az üzenetem az lenne az olvasók felé, amit számtalanszor ismétlek, mégpedig azért, mert ezt tartom a legfontosabbnak , az én életemet is ez a felismerés változtatta meg. ,,Bennem rejlik minden erő, hogy megváltoztassam az életemet. Megértettem, hogy  kár pazarolni az időmet arra, hogy kívül keressem mindazt, ami belül van, és ha erre ráébredtem, akkor minden megváltozik körülöttem is.”

Mabel ölelésSzerkesztői zárszó:

Őszinte  beszélgetésünk során, a szokottnál gyorsabban vert a szívem és olykor bizony a könnyeimmel küszködtem. Mélyen megindított Mabel üzenete, amelynek talán most van a legnagyobb létjogosultsága, amikor körülöttünk háború zajlik, és mindenki vívja a saját harcait. A másnapi előadással egybekötött könyvbemutató teljesen lenyűgözött, ám ami a hétvégi tanfolyamon történt, számomra igazán az volt a legnagyobb ajándék. Sok mindenre ráébresztett ez a két nap, és testileg-lelkileg felrázott a mély álomból, pont úgy, mint amikor a vekker jelzi: ideje felébredni. Estig írhatnám a sorokat, ám akkor sem tudnám jobban kifejezni azt a hálát, amit érzek, így csak ennyit tudok mondani: Köszönöm, Szeretlek!

Frenyó Krisztina

Fotó: Teszár Ákos

Mabel Katz videó-interjú

 

Mabel Katz / Elmélkedéseim a Hoo’oponoponoról / Könyvbemutató-előadás