kristály címkéhez tartozó bejegyzések

Dobozba zárt szárnyak, avagy angyalok, vagy emberek?

Szárnyaltam, ugráltam a dombon, szinte percekre levegőben tudtam maradni és nem volt idő, nem kellett az idő…sem a tér..valahogy minden olyan varázslatosan egyszerű volt…Hogyan és mikor lett vége? Melyik volt az a pillanat, amikor elhagytam a szárnyaimat? Nem emlékszem…

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2021-04-13.

Emlékszem repdestem…
Szárnyaltam, ugráltam a dombon, szinte percekre levegőben tudtam maradni és nem volt idő, nem kellett az idő, sem a tér, valahogy minden olyan varázslatosan egyszerű volt…  Hogyan és mikor lett vége? Melyik volt az a pillanat, amikor elhagytam a szárnyaimat? Nem emlékszem…

Egyre jobban hiányzik az az élet… az idő, amikor még nem kellett megfelelnem és elszámolnom senki felé, amikor kedvemre ugrálhattam a zöld fák ölelte dimbes-dombos utak buckáin át. Azt sem tudom, hogy gyermekként éltem e meg mindezt, vagy még annak előtte, egy másik életben történtek velem a csodák. Kár is elmélkedni, mert nem ez a lényeg. No, nem most világosodtam ám meg hirtelen, sem nem lettem hirtelen bölcsebb, tán csak az a röpke ötven év, mit magam mögött hagytam, világított rá néhány fontos dologra. Mert, az igazán lényeges dolgokat, sosem mérik nagykanállal. Azokat egészen kicsi porciókban adagolják. Azért is tudnak örülni a kisgyermekek, minden apróságnak.

Aztán rájöttem, hogy a szárnyalás mellett meg kell tanuljam a földön járást és maradást is. Gyökeret kell vernem. Itt a földön. Olykor nehezebb, mint hinnéd. Főként azoknak, akik dobozba zárják szárnyaikat. Mert hogy sokan elteszik őket. Nehezebb napokra. Nehezebb napokra? Lehet még ettől is nehezebb? Bizony lehet. Aztán persze olyan is előfordul, hogy valakik a szebb napokra tartogatják gyönyörű tartozékaikat. Mert bizony egyszer hozzájuk tartoztak ezek a szépségek.

És, hogy lehet e a földön szárnyalni? Hmm… Megpróbáltam nem is egyszer. Volt, hogy egészen sokáig sikerült a levegőben maradnom, ám mindig akadt, aki visszarántott a földre. Biztosan jól tette. Nem mondom, nagyon is jól éreztem magam ott fent, csak közben elfelejtettem a föld dolgaival foglalkozni. Például a pénzkereset, a csekkek, a materiális felelősségvállalás dolgaival. Mert, hogy az nem az angyalkák dolga. De nem ám. Csak, hogy én nem vagyok angyal. Én, egy földön élő ember lennék, vagy valami ilyesmi. És akik a földre leszülettek, azoknak bizony meg kell tanulniuk az élet rögös talaján is helytállniuk.


Erre léteznek egész jó kis gyakorlatok. Meditálhatsz, hogy gyökeret verj, uppsz ez megint egy kis lazulás és álmodozás. Legalábbis nálam. Na, jó, szóval meditálhatsz, gyakorolhatsz mezítláb a kertben, hogy a talajjal érintkezésbe lépve, megtapasztald, mennyire bírod a földet. Aztán még ölelgetheted a terebélyes, vastag törzsű fákat.

Óh, én ezt a foglalatosságot nagyon szeretem. Rendesen bele tudok ám merülni. Így aztán bármennyire is a földi kapcsolódás a cél, elég hamar az égi szférákba repdesek újfent. Természetesen pénzt is kérhetsz a földi szolgálataidért, amelyekért igen sokat tanultál. Megkérheted az árát a tevékenységednek, tisztességesen. Az időnek, amit annak idején magadra, a tanulmányaid elsajátítására áldoztál, most pedig az idődre, amit másokra szánsz. Mindez arra ösztönözhet, hogy megtanuld, milyen az adok-kapok egyensúly. Mennyire vonz, vagy épp taszít téged az anyagi procedúra.

Egy biztos, ha itt akarsz élni a földön, muszáj belépni a körforgásba, mert ha nem teszed, előbb-utóbb elnyel a föld. Vagyis a rengeteg földi matéria. Én sokszor csak macerának hívom, mert számomra ez kissé macerás. Arra is rá kellett ébredjek, hogy az itteni létforma, nem olyan sima ügy, amilyennek jómagam, annak idején elképzeltem. Azért kaptuk a hátizsákot, hogy viseljük, hordjuk. Olykor megrakjuk kövekkel, olykor meg mások rakják nekünk tele.

Mi pedig hűségesen cipeljük terheinket. Mint, ha csak kötelező lenne. Pedig nem az. Simán kiszórhatjuk a kavicsokat, főként, ha azok időközben mázsányi szikladarabokká nőttek a hátunkon. Úgyis jönnek majd újabb kövek. Drágák, meg csiszolatlanok is, aztán lesznek homokkövek, ásványok, és olyanok is, amelyekkel rendre dolgunk van.

Mert, fel kell ismernünk, melyek a saját terheink, amelyeket akár meg is szerethetünk és idővel letehetjük őket, ha majd kellően elfáradtunk. Ám, épp így ideje elkülönítenünk a mások terheit, amelyeket nem a mi gerincünkre szabtak odafent. Mert, ha túl sok keménységet pakolunk fel magunkra, idő előtt elcsontosodunk. Megkeményedünk. Éa akkor, mi lesz így velünk? Hová fogjuk tudni visszacsatolni a szárnyainkat, amikor majd elővesszük a dobozból őket, hogy újra szárnyalhassunk?

Frenyó Krisztina