heti vers címkéhez tartozó bejegyzések

Heti vers / Kassák Lajos: Távoli üdvözlet

Kassák Lajos verse eredetiben. Fogadjátok szeretettel! Olvassatok minél többet , keresgéljetek a versek csodás világában és válasszátok ki a legcsodálatosabbat magatoknak, amelyik így, a saját versetekké válik majd.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2018-03-12.

Amióta csak emlékszem, nagyon szeretem a verseket, lebilincselnek, megindítanak bennem valamit, könnyekre s’ olykor mosolyra fakasztanak. Vannak versek, amelyekből egy-egy foszlány egy régi képeslap legalján virult, így került hozzám. Egyik legkedvesebbet, a barátnőmtől kaptam, mikor majd megölt a bánat egy szívszaggató szakítás után. Akkoriban minden szakításba belehaltunk. Ez, egy hosszú sor volt Kassák lajos egy gyönyörű verséből, amely azóta is itt él bennem. ” Aki elment az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen éreztem, aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.” Aztán megkerestem a teljes verset. Lenyűgözött minden sora. Akárcsak Kassák többi gondolata is. Most ezt a “Távoli üdvözletet” osztom meg veletek heti vers gyanánt, mert méltán érdemesnek tartom erre a címre. Szívből remélem, hogy benneteket is elgondolkodtatásra, reményre késztetnek e dallamos, sokatmondó sorok, ebben az egyre fagyosabb lélegzetű világban.

 

Aki elment az elment, mondták gyerekkoromban az öregek.
S ez nem egészen igy van.

Láttam, hogy asszonyok keltek utra a hajnalban, vasalt, széles
szoknyákban, magassarku, bársonyfekete cipőkben
és néhány férfi is átlépte küszöbünket, valamennyien ébren
voltunk, a bucsuzó még egyszer felénkfordult,
szeliden intett s hátán a batyuval elindult a nap felé,
ami a határszéli fák koronájában üldögélt.

Aki elment az elment, mondta az anyám, sohse keseregjetek
a kósza lélek után. Aki elment az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen éreztem, aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.

Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg szalmaszéken
és a szék itt maradt. Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét
és a tányér itt maradt. Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,
köhögésével fölébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is
ittmaradtak.

A bucsuzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A bucsuzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem az megcirógatta az arcom:
és én itt maradtam.

Aki elment az elment, mondták gyerekkoromban az öregek.
S ez egyáltalában nem igy van.
Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán a faképnél
hagyni.
Ugy állok itt, mint akinek senkije nincsen
és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.

Kassák Lajos: Távoli üdvözlet / Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám

A vers, az eredeti formájában lett leközölve, nem nyúltam bele az ékezetekbe, stilisztikába, hiszen ez így hiteles. Fogadjátok szeretettel! Olvassatok minél többet , keresgéljetek a versek csodás világában és válasszátok ki a legcsodálatosabbat magatoknak, amelyik így, a saját versetekké válik majd. Legyen gyönyörű hetünk, együtt veletek, kedves olvasóim!

Frenyó Krisztina

 

Heti vers / Hullócsillagok magányával

Múltban felejtett könnyeid mossák le rólam a ruhát.
Így indulok.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2017-01-06.

hullocsillag-nagy
Heti versünket, egy kedves ismerősöm közösségi oldalán találtam. Elsőre beleszerettem az írásba, mely annyira magával sodort, hogy azonnal utánajártam a költő kilétének. Hamarosan meglepő válaszra leltem. Kicsoda Deák Paula Blanka? Honnan is keletkezik a Rutin hiány, no és miért magányos egy hullócsillag? Nos ezekre a kérdésekre, valószínűleg Blanka tudna csak válaszolni, ám mi elöljáróban dióhéjban bemutatjuk nektek a 19 éves lányt. Miként is tudnánk ezt hitelesebben megtenni, mint az egyik zseniális versén keresztül.

paula-blanka

 

Blankáról néhány szóban:

Nagyjából öt évvel ezelőtt kezdett el verseket írni a fiatal tehetséges lány, ellenben három éve komolyabban elkezdett foglalkozni velük. Blanka így fogalmaz: ,, Verseimben a leggyakrabban előforduló téma a szerelem, a vágy, az elmúlás, az adventi várakozás, az érintés. A különböző impulzusokról, a megélt és meg nem élt érzésekről írok. A hangsúly a közvetlenségen van, egyszerűen, de mégis egy belsőbb nyelven, amit mindenki megért, de megélni csak az tudja, aki érzi a pillanat mulandóságát vagy akár egy érintés által megszületett emlékképet. Hatott rám a modern költészet, különösen kedvelem a szabad verseket. Nem foglalkozom a sorok feloszlatásával – csak verselek. Szeretem a mulandóság által született foszlányokat, a melankóliát, a jelentéktelennek tűnő dolgok dicséretét, de leginkább a vágyat, a vágy által létrehozott adventet.”

 

 

 

Fogadjátok szeretettel tőlünk a fiatal, tehetséges lány versét, amely reményeink szerint, nálatok is hasonló fogadtatásra lel.

hullocsillageste

Deák Paula Blanka – Hullócsillagok magányával

zuhanok én is
Félbehagyták az álmainkat,
újságpapírral letakarták,
elkésett hiteink nyomtatják,
hogy ne seperje el a szél.
Láttam, ahogy kifut
a bakelitből a zene,
és csak csend maradt,
amibe’ nem hallják nevetésed.

Rád hasonlít ma a
végtelenség,
bordáid között
hajnalhasadás és
néhány mozdulat
amit sosem kaptál meg.
Kezem halántékodon,
Kezed halántékomon
Bőrömről leperegtél,
szemedből kiestem
– otthonra már nem találunk.
Múltban felejtett könnyeid
mossák le rólam a ruhát.
Így indulok.
Nekidőlök a szélnek,
most ér a szívemig,
ahol valaha az arcod volt.
/ nincs már kinek elmondjalak /
Papír zsebkendőbe
töröljük a gondolatokat,
két kézzel pazarolják
vágyakat majd
leemeljük a falról a tükröt és
megnézzük magunkban a világot.

Bővebben Deák Paula Blankáról a közösségi oldalán és verseskötetében olvashattok. Köszönjük, hogy ismét egy értékes, fiatal gyöngyszemre találtunk.

verseskotet-borito

Frenyó Krisztina

 

Heti vers / Takács Krisztina – Körforgás

Védenél, s védelek. De félek, nem lehet. Kívánom mindened.
Csak por vagyok nélküled.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-05-18.

karjaidbanfekvőKörforgás

 

Keresem, kutatom,

Meglelem, fogadom,

Harcolok, s feladom

Majd újra vállalom

 

lov e flow

Szívembe bezárom

Szeretem, imádom

Gyűlölöm, utálom

Hirtelen kizárom

 

kiflibenAkarom, zavarom

Megbánom, megvárom

Küldeném, nem múlik

Mindenem széthullik

 

Változol, s változom

A körforgást kivárom

Szeretem, imádom

Lelkemben találom

 

öleléságyfekfehVédenél, s védelek

De félek, nem lehet

Kívánom mindened

Csak por vagyok nélküled

 

Szívedet átadod

Csak tiéd, jól tudod

Mi örök, az marad

Soha szét nem hasad!

 

Takács Kriszta

2014. május 17.

Heti vers / Kálnay Adél: Régi kertben, tétován

…Hanem a fák, a jó emlékezők, csak végigmértek szótlanul, láttam, megismernek engem, csodálkoztak is, mivé lettem, s karolták volna vállamat…

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-04-13.

régi kert

Jártam nemrég egy régi kertben,

csikorgva nyílott ajtaja,

pókhálókat szaggatva mentem,

régvolt magamat kerestem,

bár tudtam, nem lelem meg soha.

Billegett alattam a járdakő,

nem fogadta el súlyomat,

hogy én vagyok, nem hihette,

nem így emlékezett lépteimre,

lelökni kívánta lábamat.

Aludni vágyott, megszűnni már,

fűben eltűnni észrevétlen,

földbe süppedni tán,

amelyből hajdan vétetett.

Hanem a fák, a jó emlékezők,

csak végigmértek szótlanul,

láttam, megismernek engem,

csodálkoztak is, mivé lettem,

s karolták volna vállamat.

Gyümölcsök helyett emlékektől

roskadoztak most az ágak,

fáradt, régi, töppedt képek,

s könnyű, hajdanvolt álmok

ringtak incselkedve, s kérdezték

volna, hogy vagyok, de jött

a szél és befogta szájuk, örök

csend legyen dohos világuk,

szólniuk hozzám már nem szabad.

A kert végében még állt a pince,

besüppedt tetővel haldokolt,

láttam, szememre hányja

a sok eltűnt évet és hónapot.

Csöndben álltam, várakoztam,

talán hallok valami fontosat,

olyat, ami csak nekem szól,

amit nekem őriztek itt a fák,

s jól gondoltam, szólt a kert,

fülembe súgott, így üzent:

az idő, ez a furcsa szerzet,

láthatatlanul körbefon, nem

érzed, úgy mozdít észrevétlen,

s mire feleszmélsz, megírja arcod,

akár te tetted ezt hajdan kerted

fáival, itt jártam, írja, és lesi kajánul,

mit szólsz, ha látod, csakugyan,

már megint jött és lelopta a fényt

hajadról, kicsalta a színt szemedből,

s most arra vár, hogyan görbítse hátad . . .

Lásd így vagyunk mi is, tétován

keressük egyszervolt magunk,

de hiába, nincsenek csodák,

nem jön elő, mi élő volt, a múlt.

Jól van így, gondoltam akkor,

hiszen itt minden én vagyok,

a járdakő, a kapu is, a pince és

a néma fák, bennem süppednek,

csikorgnak, nőnek, bennem

emlékeznek már örökké, így

hordják súlyos terheik –

s közben az idő csak röpít…

Heti vers / A szerelem féltve őrzött homokvár

Ki ne építene homokvárat a tengerparton, még akkor is, ha tudja, hogy hamarosan elmossák a tenger lágy hullámai?

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-04-09.

csikóhalszerelemA szerelem féltve őrzött homokvár

homokvár

“Csak az jó, ami fájni tud, ha nincs már,

a szerelem féltve őrzött homokvár.

Mennyi szél fújta el, mégis újra építjük, nem adjuk fel.

 

szívkő kagylókkalNéha becsap a szív, de követni kell.

A szerelem mindig olyan lesz, aminek látjuk.

Meztelen, új ruháját mi adjuk.

 

kagyló a partonS van, hogy nem áll jól nekünk, mégis tovább játszunk,

csak itt legyen velünk.

És nem hisszük el, ha foglalt egy hely, s oda szól a jegyünk.

 

madár papucs homokA szerelem földjén, nincs semmilyen törvény,

eltévedünk, mégis jó nekünk, mert pörget egy örvény.

A szerelem földjén, a lámpákon zöld a fény.

 

árva kagylók rózsaszínesSemmi nem tilos, az is jó, ami rossz, sose bánd, ami történt.

Ez a vágy színes álmokat gyárt sorban.

Ébredünk, s valahogy minden másként van.

 

angyalazégbenborítóSzárnyak nőnek, és törnek el. Az égig talán soha nem érünk fel.

De kit érdekel, nekünk jó ez a hely.

A szerelem földjén, nincs semmilyen törvény, eltévedünk,

mégis jó nekünk, mert pörget egy örvény.

A szerelem földjén, a lámpákon zöld a fény.

Semmi nem tilos, az is jó, ami rossz, sose bánd, ami történt.”

Ismeretlen szerző

Heti vers / Adytól

  – Udvardi Erzsébet festménye –                                                                                    Ady Endre             […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-11-19.

 KetVitorlas-UdvardiErzsebet

– Udvardi Erzsébet festménye –

 

                                                                                 Ady Endre

                                                                     KÉT SZENT VITORLÁS

 

Parton vagyunk, sziklákra estünk,

Be szép a mi testünk:

Nagy tengerek vándor lakója,

Szilaj két hajója.

 

Összetörött friss, fehér bordánk,

De ép a vitorlánk

S mi lenne, ha fölkerekedne

Vérünk régi kedve?

 

Nekünk jogunk van újraélni,

Jogunk van sohse félni,

Nem kérdeni, meddig és merre?

Vissza a tengerre.

 

Törött hajókkal is csak bátran

Bal éjszakákban,

Hajóink szent szél ösztönözze,

Mert csók törte össze.

Heti vers / Reményik Sándor: Egy lélek állt…

                                                 Reményik Sándor: Egy lélek állt…     Egy lélek állt az Isten közelébe’ S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-11-10.

 

Ikerlélek                                               Reményik Sándor: Egy lélek állt…

 

 

Egy lélek állt az Isten közelébe’

S az örök napsugárban reszketett

És fázva félt,

Mert érezte, hogy vonzza már a föld,

És keserűn kelt ajkán a “miért”,

Mikor az Isten intett neki: “Készülj!

 

Valaki ott lenn meg akar születni,

Neked szőtték e színes porhüvelyt:

Pici kezeket, pici lábakat;

És most hiába, le kell szállanod,

Öröktől fogva te vagy kiszemelve,

Hogy e testet betöltsd,

Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.

Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

 

S szólt a lélek: “Én nem akarok menni!

Én boldog vagyok Veled, Istenem;

Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S elhagynom búsan és reménytelen

Az angyalokat, testvéreimet?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

 

A meghasonlás örök köntösét,

A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?

Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,

S láng, mely üveg alól is égig ér:

Mit vétettem, hogy bezársz engemet

Kehelybe, amely megrozsdásodik,

S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

 

És szólt az Isten szigorún: “Elég!

A törvény ellen nincsen lázadás!

Ha milliók mentek panasztalan,

Talán te légy kivétel?

Mint a fiókát az atyamadár:

Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,

S jobban becsülni meg az örök fészket!”

 

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.

Szomorún indult a kapu felé,

De onnan visszafordult: “Ó Uram,

Egy vágyam, egy utolsó volna még;

Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,

Szerettük egymást véghetetlenül,

Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,

Szeretném viszontlátni odalenn,

Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”

S felelt az Úr:

“Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

– Feeling –

Heti vers

“Világgá mennék, senki ne lássa arcomat, ahogy sírok, s könnyeimet nem tudom magyarázni, miért, miért is kéne? Nem tudok a tükörbe nézni, mert látom a múltat, és visszanéz, kegyetlenül megüt a kéz és némaságba kényszerít az élet, mert ha mondanád, úgysem értenének… Olykor vadul kapálózva menekülnék, de néha kevés a ház, kevés a tér, kevés […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-08-27.

tenger feeling“Világgá mennék, senki ne lássa arcomat, ahogy sírok, s könnyeimet nem tudom magyarázni, miért, miért is kéne?
Nem tudok a tükörbe nézni, mert látom a múltat, és visszanéz, kegyetlenül megüt a kéz és némaságba kényszerít az élet, mert ha mondanád, úgysem értenének…
Olykor vadul kapálózva menekülnék, de néha kevés a ház, kevés a tér, kevés az élet, és ha belekezdenék most, úgysem értenének…
Néha úgy érzem, még egy tél és nem bírom tovább, túl sok a fagyból, a sötétből,
Menekülnék mennék, szaladnék máshová, és fényben élnék, megpihennék, szállnék…
Aludnék, inkább csipkerózsa álmot, minthogy felébredve fázzam és megint…
Keresve keresnék egy új világot, ahol nyugodtan, fényben élhetnék megint…
Kinek mondjam el, ha fáj a szív, kinek kezdjem mesélni azt mit nem tudok, ki hinné el az igazamat, ki értené táncomat, hisz még te sem érted,
Néha úgy érzem, újra meghalok.”

– ködtánc –
Claudia Marthey