Sándor címkéhez tartozó bejegyzések

Heti vers / Reményik Sándortól

                                                     Januári ajándék   A te fácskáid télben, éjszakában És Isten irgalmában állanak. És ennyi minden, amit te tehetsz, És ennyi minden, amit tehetünk: Papírral, ronggyal és remegő kézzel Itt-ott […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-01-05.

 

 Tél (800x480)

 

                                               Januári ajándék

 

A te fácskáid télben, éjszakában

És Isten irgalmában állanak.

És ennyi minden, amit te tehetsz,

És ennyi minden, amit tehetünk:

Papírral, ronggyal és remegő kézzel

Itt-ott egy fácskát bekötözgetünk.

A rossz hírek, a hiába-betűk

Összeszövődnek téli takaróba,

A rongy, a papír és a Kegyelem,

Ha érünk új tavaszt –

Tündérkéidet tavaszig megóvja.

 

                                        Reményik Sándor

Fotó: Móricz Csaba

Heti vers / Petőfi Sándor: A téli este

   Petőfi Sándor: A téli este   Hova lett a tarka szivárvány az égről? Hova lett a tarka virág a mezőkről? Hol van a patakzaj, hol van a madárdal, S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak? Odavan mind! csak az emlékezet által Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak. Egyebet nem látni hónál és fellegnél: […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-12-08.

 

 advent behavazott házikóPetőfi Sándor: A téli este

 

Hova lett a tarka szivárvány az égről?

Hova lett a tarka virág a mezőkről?

Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,

S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?

Odavan mind! csak az emlékezet által

Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.

Egyebet nem látni hónál és fellegnél:

Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

 

Olyan a föld mind egy vén koldus, valóban,

Vállain fejér, de foltos takaró van,

jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,

Sok helyen kilátszik mezítelen teste,

Úgy áll a hidegben, didereg…az ínség

Vastagon van bágyadt ajkára festve.

Mit csinálna kint az ember ilyen tájban?

Mostan ott benn szép az élet a szobában.

 

Áldja istenét, kit istene megáldott,

Adván néki meleg hajlékot s családot.

Milyen boldogság most a jó meleg szoba,

S meleg szobában a barátságos család!

Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,

Ha van honnan rakni a kandallóra fát,

S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe

Röpül tán, most beszáll a szív közepébe.

 

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!

El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.

A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál

Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,

Szájokba a pipa, elöttök palack áll

Megtelve a pince legrégibb borával:

A palack fenekét nem lelik, akárhogy

Iparkodnak…újra megtelik, ha már fogy.

 

Kínálgatja őket a jó háziasszony,

Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,

Hej mert ő nagyon jól tudja, mit miképp kell,

A kötelességét ő jól megtanulta,

Nem bánik könnyen a ház becsületével,

Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.

Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:

“Tessék szomszéd uram, tessék, komám uram!”

 

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,

S ha kiég pipájok, újra rátöltenek,

És mint a pipafüst csavarog a légben,

Akkép csavarognak szanaszét elméik,

És ami már régen elmúlt, nagyon régen,

Összeszedegetik, sorra elregélik.

Akitől nincs messze az élet határa,

Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

 

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lányka,

Fiatal pár, nem is a múlt időt hányja.

Mit is törődnének a múlttal? az élet

Elöttök vagyon még, nem a hátok megett:

Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,

Merengve nézik a rózsafelhős eget.

Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,

Tudja a jó isten mégis jól mulatnak.

 

Amott hátul pedig a kemence körül

Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva ül,

Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek

Kártyából tornyokat csinál…épít, rombol…

Űzi pillangóit a boldog jelennek,

Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –

Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:

Itt van egy szobában múlt, jövő és jelen!

 

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a

Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.

Csikorog a kút gém ott kinn az udvaron,

Lovat itatj’ a kocsis éjszakára.

Húzzák a cigányok valami víg toron,

Távolról hangzik a bőgő mormogása.

S e különféle zaj ott benn a szobába’

Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

 

Esik a hó, mégis fekete az utca,

Nagy vastag sötétség egészen behúzta.

Járó-kelő ember nem is igen akad,

Egy-egy látogató megy csak hazafelé,

Lámpája megvillan az ablakok alatt,

S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,

Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig

Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

Heti vers / Reményik Sándor: Egy lélek állt…

                                                 Reményik Sándor: Egy lélek állt…     Egy lélek állt az Isten közelébe’ S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-11-10.

 

Ikerlélek                                               Reményik Sándor: Egy lélek állt…

 

 

Egy lélek állt az Isten közelébe’

S az örök napsugárban reszketett

És fázva félt,

Mert érezte, hogy vonzza már a föld,

És keserűn kelt ajkán a “miért”,

Mikor az Isten intett neki: “Készülj!

 

Valaki ott lenn meg akar születni,

Neked szőtték e színes porhüvelyt:

Pici kezeket, pici lábakat;

És most hiába, le kell szállanod,

Öröktől fogva te vagy kiszemelve,

Hogy e testet betöltsd,

Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.

Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

 

S szólt a lélek: “Én nem akarok menni!

Én boldog vagyok Veled, Istenem;

Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S elhagynom búsan és reménytelen

Az angyalokat, testvéreimet?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

 

A meghasonlás örök köntösét,

A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?

Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,

S láng, mely üveg alól is égig ér:

Mit vétettem, hogy bezársz engemet

Kehelybe, amely megrozsdásodik,

S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

 

És szólt az Isten szigorún: “Elég!

A törvény ellen nincsen lázadás!

Ha milliók mentek panasztalan,

Talán te légy kivétel?

Mint a fiókát az atyamadár:

Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,

S jobban becsülni meg az örök fészket!”

 

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.

Szomorún indult a kapu felé,

De onnan visszafordult: “Ó Uram,

Egy vágyam, egy utolsó volna még;

Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,

Szerettük egymást véghetetlenül,

Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,

Szeretném viszontlátni odalenn,

Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”

S felelt az Úr:

“Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

– Feeling –

Napi vers / Reményik Sándor

Homokba írtam… Puszták homokján különös betűk. Fénylik a rajzuk, a vonaluk él, Puszták homokján különös rovás; Tán harci dal, tán baráti levél, Talán imádság. Olyan egyre megy, Elmossa zápor, letörli a szél. Puszták homokján különös rovás. Homokba írtam minden mondatom, Zápor elmossa: ne fájjon nagyon, Letörli a szél: ne fájjon nagyon, Homokba írtam minden mondatom.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-07-23.

Reményik homokba írtam

Homokba írtam…

Puszták homokján különös betűk.
Fénylik a rajzuk, a vonaluk él,
Puszták homokján különös rovás;
Tán harci dal, tán baráti levél,
Talán imádság. Olyan egyre megy,
Elmossa zápor, letörli a szél.
Puszták homokján különös rovás.

Homokba írtam minden mondatom,
Zápor elmossa: ne fájjon nagyon,
Letörli a szél: ne fájjon nagyon,
Homokba írtam minden mondatom.

Egy életmű díja, azaz Dr. Frenyó Sándor / Lumniczer Emlékérem

Az alábbi beszélgetés egy olyan emberrel készült, akire nagyon büszke vagyok, és nem csupán azért, mert közeli rokoni szálak fűznek hozzá, hanem azért is , mert szakmájában olyan sikert tudhat magáénak, amelyet, minden elfogultság nélkül bátran állíthatom, hogy megérdemel.  Dr. Frenyó Sándor traumatológus, ortopéd és kézsebész szakorvos, egyetemi magántanárral beszélgettünk, a nemrég neki adományozott Lumniczer Sándor […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-07-18.

Dr. Frenyó Sándor portréAz alábbi beszélgetés egy olyan emberrel készült, akire nagyon büszke vagyok, és nem csupán azért, mert közeli rokoni szálak fűznek hozzá, hanem azért is , mert szakmájában olyan sikert tudhat magáénak, amelyet, minden elfogultság nélkül bátran állíthatom, hogy megérdemel.  Dr. Frenyó Sándor traumatológus, ortopéd és kézsebész szakorvos, egyetemi magántanárral beszélgettünk, a nemrég neki adományozott Lumniczer Sándor Emlékérem kapcsán. 

Egy családi telefonhívásból tudtam meg, hogy rég nem látott apai nagybátyám egy igen komoly szakmai kitüntetésben részesült az elmúlt napokban. A Lumniczer Sándor díjat ill. emlékérmet olyan traumatológus szakember kaphatja meg, aki mögött bizonyos- években és teljesítményben is mérhető életút áll. . Nagybátyám elmondja, hogy mint osztályvezető főorvos visszavonult, de továbbra is  igen aktívan él  és dolgozik, mind a mai napig.. Dr. Frenyó Sándort, a Baleseti Központban  – korábbi nevén Országos Traumatológiai Intézetben – kérdeztem, az életműdíjjal, valamint az elmúlt évekkel, és a tevékeny mindennapokkal kapcsolatos a gondolatairól.interjúkép

F. K: Mire gondolt először amikor megtudta, hogy az említett komoly szakmai elismerés önt illeti? Mesélne nekünk az emlékérem eredetéről, jelentőségéről?

Dr. F. S: A Lumniczer Sándor Emlékérem, egy XIX. században élő  kiváló magyar sebészről kapta a nevét, aki a Szabadságharcban, tábori fősebész rangban szolgált. A harctéri sérült ellátásban, a legmagasabb vezetői szerepet látta el, és bár a győztes osztrák seregek évekig mellőzték, ám  tehetségéből adódóan, a mellőzésből visszahívták az aktív gyakorlatba. Később, a Szent Rókus Kórház orvosaként dolgozott, majd hosszú éveken át főorvosként,, későbbiekben egyetemi tanárként  az intézmény sebészeti osztályát vezette.

Ennek a díjnak az adományozásáról  – amelyre két traumatológust jelölhetnek – a Magyar Traumatológus Társaság Vezetősége, zárt szavazás alapján dönt. Az egyik díjazott  én lettem. Amikor értesítést kaptam a szavazás eredményéről, nagy megtiszteltetésként ért a hír. Egész életutam elismeréseként tartom számon. Az emlékérem átadására, a Magyar Traumatológus  Társaság  évenkénti vándorgyűlésének nyitóünnepségén került sor. Professzor. Dr. Varga Endre, a társaság elnöke adta át a díjat, majd az elnökség felkérésének eleget téve, egy rövid, beszédet tartottam . Leginkább, az életutam legfontosabb mozzanatait próbáltam áttekinteni és megosztani a jelen lévőkkel. Engedelmeddel a beszéd bevezető soraiból idézek:

„Mindenekelőtt köszönöm a Magyar Traumatológus Társaság elnökségének, hogy méltónak ítéltek a Lumniczer Sándor díjra. Tisztelettel hajtok fejet Lumniczer Sándor emléke előtt, aki a szabadságharcban a magyar hadsereg igazgató tábori főorvosa volt. Az ott végzett és a további klinikai ténykedése alapján  joggal tekinthető a magyar traumatológia előfutárának. Tiszteletére készítették tanítványai aranyból az általa szerkesztett fogóeszközt., mely mind a mai napig az Orvostörténeti Múzeumban látható.

 Egy életútra visszatekinteni annyit is jelent, hogy szembesülni kell az életkorunkkal. A korosodó  sebész (THE AGING SURGEON) kérdése egyre gyakoribb téma az orvosi szakirodalomban is, – a legutóbbi Lyonban tartott európai traumatológiai („ESTES”) kongresszusnak is ez volt az egyik témája – feleségem biztatására nyújtottam be előadást e témakörben.

Hogy mit veszek észre a korosodás jeleként? Azt, hogy újságolvasáskor a gyászjelentéseket olvasom el elsőként. Ezzel nem állok egyedül, mert jó néhány hasonló megjegyzést találtam az interneten, pl. egy ismert amerikai komikus számol be hasonló élményről: Like everyone else who makes the mistake of getting older, I begin each day with coffee and obituaries.( Bill Cosby ) A témát a klasszikus angol író , Jonathan SWIFT igen bölcsen summázza: mindenki örökké akar élni, de senki nem akar megöregedni.”

 F. K: Bizonyára, felelősségteljes és nehéz út áll az elmúlt 40 év szakmai pályafutása mögött, beszélne nekünk erről az olykor emberfeletti komoly küzdelemről, hívatásról?_DSC3956

 Dr. F. S:  Felelősségteljes, feszes fegyelemben, kemény drillben volt részünk az Országos Traumatológiai Intézet mindenkori vezetője, de különösképpen Prof.  Dr. Manninger Jenő intézetvezetői évei alatt. Mindegyik vezető azon fáradozott,  hogy az intézet kimagaslóan jó hírneve csorbítatlan maradjon. Jómagam ennek a szakmai csapatnak a tagja lehettem, ide kellett beilleszkednem és hála Istennek ez sikerült is, ám ehhez sok mindent le kellett tennem az asztalra. A kötelező vizsgákon túlmenően, az ortopédia, traumatológia, és kézsebészet legapróbb részleteiben elmerülve, elméleti-gyakorlati megtapasztalásokon át, a feszes ügyeletekbe való intenzív részvételt tanúsítva  ( akkor még egész Budapest területére ügyeltünk a hét bizonyos napjain )  meg kellett tanulnom helytállni azon az adott szinten, ahol éppen voltam. Igen  megterhelő időszakról beszélünk, ám ezen szakmai és emberi  tapasztalatok nélkül nem tudhatnék ilyen tartalmas negyven évet magam mögött. A pályafutásom alatt, elengedhetetlen volt  a határozott és gyors döntéshozatal,  nem csak a súlyos,  de minden egyes sérült esetében. Fel kellett ismernem azon buktatókat, amelyeknek figyelmen kívül hagyása esetén, súlyos hibákat vét egy ember, és alkalmatlannak minősülhet a traumatológus szakma művelésére. Ez a tény, már önmagában is óriási felelősséggel bír, folytonos összpontosítást, koncentrált figyelmet kíván tőlünk, traumatológusoktól,  csakúgy, mint a trauma team minden tagjától.

 F. K: Nem árulok el nagy titkot azzal, ha úgy vélem, hogy egy ilyen felelősségteljes, munkavégzés kimagasló teljesítménye mögött, egy támogató társ, egy kiegyensúlyozott családi háttér kell, hogy álljon, és talán még valami más is. Beavatna bennünket is ebbe a ,,titokba” ?

 Dr. F. S: Az életem új fejezete nyert azáltal, hogy feleségem személyében olyan társra találtam, aki egy ideig szintén a Traumatológiai Intézet orvosa volt, és aki jelenleg a Transzplantációs és Sebészeti Klinika oszlopos tagja.  – a fentebb említett kitüntetésem átvétele utáni napon kapta meg a docensi kinevezést – A szakmai helytálláson túl, egymást támogattuk abban, hogy ne csak a klinikumot műveljük, hanem tudományos tevékenységet is folytassunk, így lett mindkettőnknek PhD, majd habilitációs fokozata. Ennek eredményeként kaptam meg a Semmelweis Egyetemtől, 2001-ben az Egyetemi Magántanár címet. Négy gyermeket kaptunk ajándékba, akiknek a nevelésében feleségem édesapja és nagynénje oroszlánrészt vállaltak, így aztán a gyerekeket, az orvos-szülők mellett, semmiféle hátrány nem érte. Mindannyian egyetemre járnak, illetve legidősebb lányom, két diplomát is szerzett. 

 F. K: Beszélne nekünk a legnagyobb szakmai kihívásokról, amellyel találkozott orvosi pályafutása során?  _DSC5107

 

Dr. F. S: A legnagyobb kihívás a traumatológiai működésem során, az úgy nevezett polytraumatizált, azaz sokszoros sérültek ellátása volt, akik a sérülések kombinációja miatt , közvetlen életveszélynek vannak kitéve. Ezen területen évről – évre hatalmas lépésekkel fejlődik a szakmánk és ezzel a fejlődéssel nekem is lépést kellett tartanom. Ugyanakkor ajándéknak tekintem azt, hogy a traumatológiai tevékenység mellett a csípő és térd – endoprotézis műtétekben is nagy gyakorlatra tehettem szert, köszönhető öt éves angliai tanulmányutamnak és az ott végzett munkámnak. A traumatológus szakma jellegénél fogva feszültségekkel telített, így az életem egyik nagy tanulsága volt, hogy ezeket a feszültségeket sem a betegeken, sem a munkatársakon, sem otthon a családon ne próbáljam levezetni. Az utóbbi negyven év alatt igen nagy önuralmat kellett megtanulnom, emellett feltétlenül szükséges volt a folytonos tanulás és a szakma iránti alázat..

 F. K: Minden embernek, így egy felelősségteljes munkát végző orvosnak is szüksége van kikapcsolódásra, egy olyan tevékenységre, amelyben teljesen megnyugodhat, kiteljesedhet. Önnek mi okozza ezt az örömforrást?

_DSC3931

Dr. F. S: Természetesen emberként szükségem van arra a kikapcsolódásra, felüdülésre, amit a családdal töltött időn túlmenően évtizedek óta a zongorázás öröme nyújt. Hat éves korom óta tanulok, és játszom zongorán, és mind a mai napig rendszeresen zongorázom, legyen szó egy fáradt nap utáni otthoni estén, illetve számos családi eseményalkalmából, de leginkább bárhol és bármikor. A zene feltölt energiával, segítségével újabb és újabb erőforrásokhoz jutok, méltó végjátéka ez egy hosszú fáradságos napnak. És minden nap egy új nap, amelyért őszintén hálát tudok adni a Mindenhatónak.

Mottó: „ Nem az út a lehetetlen, hanem a lehetetlen az út”

– Henry Boulad katolikus lelkész –

 Szívből gratulálunk Dr. Frenyó Sándornak, mind magam, mind a szerkesztőségünk nevében!        További szép sikereket, és kiteljesedést kívánunk, egészségben, családja körében!

  Frenyó Krisztina

Fotó: Varga Csaba

_DSC3947

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.

Ezen a napon történt / Justice For Hungary

1931. 07. 15-én, 82 évvel ezelőtt, Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor, Justice For Hungary (Igazságot Magyarországnak) feliratú repülőgépükkel első magyarként (a világon tizenötödikként) átrepülték az Atlanti-óceánt. 13 óra 50 perc alatt, átlagosan 250 kilométer/órás átlagsebességgel ők jutottak el leggyorsabban Amerikából Európába, és ők repültek legtovább kontinens fölött. 1930 elején Lord Rothermere angol sajtómágnás […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-07-15.

Endresz György óceánrepülés

1931. 07. 15-én, 82 évvel ezelőtt, Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor, Justice For Hungary (Igazságot Magyarországnak) feliratú repülőgépükkel első magyarként (a világon tizenötödikként) átrepülték az Atlanti-óceánt. 13 óra 50 perc alatt, átlagosan 250 kilométer/órás átlagsebességgel ők jutottak el leggyorsabban Amerikából Európába, és ők repültek legtovább kontinens fölött.

1930 elején Lord Rothermere angol sajtómágnás 10 ezer dollárt ajánlott fel annak a magyar pilótának, aki elsőként repül Amerikából Európába. Egy Lockheed-Sirius repülőgépet vettek: ez a Lindbergh kérésére tervezett kétüléses, egyfedelű alsószárnyas típus 460 lóerős motorjával korának egyik legsikeresebb, hosszú távú repülésre is alkalmas gépe volt. A Justice For Hungary nevet Rothermere javasolta. Justic for HungaryAz első világháborús pilótamúlttal rendelkező Endresz György és navigátora, az első magyar légipostajáratot vezető Magyar Sándor 1931. július 15-én délután 5 óra 20 perckor szállt fel az Európához legközelebb eső amerikai repülőtérről, az új-fundlandi Harbour Grace-ből. Eleinte felhőben, később sötétben repültek, iránytűvel tájékozódva, rádiókapcsolatot csak nyolc óra múlva tudtak teremteni egy norvég gőzössel. Ezután rendszeresen érkeztek a hírek Budapestre, és másnap tódult a közönség a Mátyásföldre tervezett ünnepélyes fogadásra. A pilóták hajnalban érték el az európai partokat. Az addig kifogástalanul működő gép motorja Győrnél kezdett akadozni, újabb 70 kilométer után leállt az üzemanyag-ellátás. (Később kiderült, hogy a tartályokban még volt 100 liter gazolin, amely kitartott volna Mátyásföldig, de feltehetően korán kapcsoltak át egy másik üzemanyagtartályra.) A gép siklórepülésben landolt egy kukoricásban, a göröngyös talajon megbillent, előrebukott, majd balra dőlt, a bal szárny megsérült, a légcsavar elgörbült. Magyar Sándor a kényszerleszállást az alcsúti jegyzői hivatalból jelentette, ezután a MALÉRT gépe indult értük. A rekordereket, akik 26 óra 20 perc alatt 5770 kilométert tettek meg, július 20-án tízezrek ünnepelték a Hősök terén. Endresz és Magyar óceánrepülőkHorthy Miklós kormányzó mindkettejüket kitüntette és előléptette. A pompás fogadtatásba azonban felhangok vegyültek, a hatalmas nemzetközi visszhangot keltő eseményt a magyar vezetés igyekezett politikai célokra is felhasználni. Endresz egy évvel később, 1932. május 21-én Rómában légi baleset áldozata lett, Magyar Sándor a második világháború után Amerikába ment, és ott élt 1981-ben bekövetkezett haláláig. A Déli Pályaudvar előtti teret Endreszről nevezték el, ezt 1945 után “irredenta áthallások” miatt átkeresztelték. A pilóták bravúros teljesítményéről ezután nem sok szó esett, csak 1991-ben emlékezhettek meg újra róla. 2006-ban az óceánrepülés 75. évfordulóján, emlékművet avattak Felcsút és Csákvár között azon a mezőn, ahol annak idején a kényszerleszállást végrehajtották.

– Feeling –