társ címkéhez tartozó bejegyzések

Az öreg pad. – Kuthy Zsuzsanna

Kuthy Zsuzsanna, ízig-vérig NŐ, csupa Nagybetűvel, aki Nemzetközi Női Kamionsofőrként éli a mindennapjait, emellett remekül helytáll a társ, édesanya és nagymama szerepekben is. Sorra írja novelláit, és külföldön megjelent könyve is nagyszerű tolláról árulkodik. Fogadjátok szeretettel most “Az öreg pad” című történetét.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2018-08-03.

Előszó

Kedves olvasóink! Engedjétek meg, hogy dióhéjban bemutassam nektek Kuthy Zsuzsannát, akivel az elmúlt hetekben interjúztam a Szentendre Rádió Kávésperceiben. Ki is Kuthy Zsuzsanna valójában? Ő, egy ízig-vérig NŐ,          csupa Nagybetűvel, aki Nemzetközi Női Kamionsofőrként éli a mindennapjait, emellett remekül helytáll a társ, édesanya és nagymama szerepekben is. Sorra írja novelláit, és külföldön megjelent könyve is nagyszerű tolláról árulkodik. Fogadjátok szeretettel most “Az öreg pad” című történetét.

Az öreg pad.

Ülök egy kopott, elfelejtett padon. A pad sír, rozsda marja, hiányzik belőle egy darabka, árva és fél. Körülötte új rattan székek kínálják kényelmüket, kockás puha párnákkal csábítják a fáradt sétálót. A pad öreg és sír. Itt felejtették.  Görbe tartói vörösen izzanak a le nem kapart rozsdafoltoktól, régen zöld színe már felismerhetetlen. Görnyedten bújik a sétány mélyére, igyekszik láthatatlanná válva átlényegülni és álmaiban újra széppé válik. A pad sír. Öreg deszkák tartják a véletlenül rátaláló pöttöm gyermeket, kinek nem számít a kor, a szín, a szépség, csak a legyőzhető akadályt látja, a megmászás gyönyörű élményét.

Régen, nagyon régen állnak a Sziget fái között megbúvó sétány karcsú ívben meghajló szépséges padjai. Öreg nénikék pletykáit hallgatták és szerelmes suttogások, fogadkozások, apró titkok őrzői. A kavicsok roppanása máig emlékeikben élő halk üzenet, valaki jön, elfoglalja helyét a pad szélén, talán félszegen, és vár. Valakit. Az emlékek –mint hulló esőcseppek – elborítják a padok szét-málló gondolatait. Már alig vannak néhányan. Mint az öreg emberek, úgy hagyták itt életüket és emlékekkel teli önmagukat egy keserves, motorzúgással kezdődő hideg hajnalon. Dübörgő, füstöt okádó teherautó tépte ketté álmaikat és ordítozó vaskos legények – a kíméletlenség erőszakosságával –feldobálták az olajfoltos, koszos platóra karcsú testüket. Bordáik törtek, szépséges ívük meggörbült. A kegyetlen, hirtelen halál elragadta anyjuk öléből, a Sziget rejtekéből, öregedő fiait.

Új gyermekek érkeztek a susogó fák alá, harsányak és élményekre éhesek. Tapintatlanul fiatalok és tanulatlan ifjoncok. Nem ismerték a csend zümmögését, a madárdal felbecsülhetetlenségét és feltűnő színeikkel elárulták a titkokat. Nevettek és harsogtak, illetlenül kellették magukat, kinevették az öregedő, csúnya, mállott festéknyomoktól szégyenlősen lehajtott fejű szegény, megmaradt padokat.

Az Idő meg csak tette a dolgát. Nem szólt, nem veszekedett, nem utasította rendre és csendre a tomboló fiatalságot. Lassan és óvatosan megcsókolta puha szájjal a rattan székek kerek ülőkéjét és hegyes fogával kissé megcsipkedte játékosan a karfákat. Őszi esővel áztatta a párnákat és hajnalonként fehér deret csókolt a kapaszkodó lábacskákra. A székek fáztak és dideregtek, hangjuk már halkan, suttogva kérdezte az Időt, a Szelet és a Jövőt:  – mi lesz velünk? De az Idő tovaszállt, Szél elrohant és a Jövő homályba burkolódzva nem adott választ.

Egy borongós ködös reggelen az ordítozó vaskos legény felhajította a megromlott, megcsúnyult, elhasznált székeket a többi ócskaság közé.

Lassan hajtott a Sziget útjain, körülnézve alaposan, nehogy valami hasznavehetetlenség maradjon a sétányokon.

Az öreg pad reszketett és remegve várta a végítéletet, mikor az Ember megállt felette. – Nocsak, milyen szép régi pad. Még felújítható, rendbe hozható.

És könnyű kézzel, szeretettel emelte fel az öreget, a feleslegessé váló rattan-székek tetejére helyezve.

Kuthy Zsuzsanna

Szerkesztői zárszó: Szívből remélem, hogy nektek is megérintette a lelketeket, és ott legbelül valamit felélesztett ez a megható novella. Talán a rég elfeledett emlékeket, a régmúlt dícséretét, a fényképalbumok megsárgult fotóiból néhány aprócska részletet,  valami szépet. Mindenképpen…

Kuthy Zsuzsannával készült rádiós interjúnkat hamarosan meghallgathatjátok hanganyagban is, a Rádió Szentendre honlapján.

Frenyó Krisztina

A gitáromba kapaszkodva

Gerendás Pétert, még Édesanyámmal együtt hallgattuk annak idején a konyhában, később a lányaim születése után, lementem egy budapesti klubba, ahol minden héten ő zenélt. Ott szerettem meg igazán Péter zenei világát. Bevallom, azóta csak elvétve jutok el a koncertjeire,  ám figyelemmel kísérem pályafutását. Tavasszal az a hír járta, hogy elhagyja a művész az országot, és […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-09-12.

DSC_0023Gerendás Pétert, még Édesanyámmal együtt hallgattuk annak idején a konyhában, később a lányaim születése után, lementem egy budapesti klubba, ahol minden héten ő zenélt. Ott szerettem meg igazán Péter zenei világát. Bevallom, azóta csak elvétve jutok el a koncertjeire,  ám figyelemmel kísérem pályafutását. Tavasszal az a hír járta, hogy elhagyja a művész az országot, és bár tömérdek rosszindulatú megjegyzés, cikkezés áradatával kellett megbirkóznia, Péter most itthon van, új erőre kapott és köszöni, jól van.

Vendégem: Gerendás Péter Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, előadóművész, szövegíró.

F. K. : Sok mindenről szeretnélek őszintén kérdezni és tudom, hogy a válaszok is őszinték lesznek, így kezdjük mindjárt a legelején. Mi is volt igazán annak az oka, hogy majdnem elmentél az országból, és aztán mégis itt maradtál? Mi történt Péter? 

G. P. : Annak idején a facebook üzenetemben pontosan és érzékletesen leírtam az okokat, amiért úgy gondoltam, hogy nem maradt más megoldás akkor, mint hogy megpróbáljak új utakat keresni máshol. Természetesen ennek a megnyilvánulásomnak rendkívül sok negatív és pozitív hordaléka volt, én most leginkább a pozitív dolgokról beszélnék. Rengeteg szeretetet kaptam, sokan kinyilvánították, hogy szükség van rám, hogy sokat jelentett és jelent nekik az amivel én foglalkozom. Az adott pillanatban pontosan erre volt a legnagyobb szükségem. A legfontosabb pozitív hatása ennek rám nézve talán ez volt :az a fajta krízis helyzet amikor az ember a talpával érinti a talajt és  a legmélyebbre kerül,  onnan hogyan tud elrugaszkodni, lendületet venni  és elindulni. Született egy új anyag, amely ennek a levélnek a gondolataira épült. A címe, a Gitáromba kapaszkodva lett, és szeptember 13-án jelenik meg a Kossuth Kiadó gondozásában. Ez az új mű, egy könyv is egyben, amelyben a levél előzményeiről, és utórengéseiről is írok, önéletrajzi elemek átszövésével. Ez nem is igazán könyv, inkább gondolatok összegzése, kis formátumban, ám könyv alakban fog megjelenni, egy CD melléklettel. 

F. K. : Péter, ha jól értem az emberek szeretetének, megnyilvánulásainak hatására kezdtél alkotni, amely következményeként két nagyszerű anyag született, egy könyv és egy CD, vagy netalántán az őszinte üzenetednek eredményeként, megkerestek itthon, és lehetőségeket kínálkoztak?

G. P. : Nem, ilyen primair hatása ennek a levélnek nincsen. A fellépések azok ugyanazok és nagy mértékben hasonlóak, melyek eddig is voltak, akik ismerik és olvassák a facebook bejegyzéseimet, pontosan tudják, hogy hol és mikor énekeltem, játszottam és teszem ezt ma is. Az az üzenet nem arról szólt, hogy emberek éhezem, és itt a számlaszámom, ahová küldhettek pénzt, aki egy kicsit is olvasott a sorok között, érezhette, hogy egy képtelen folyamatról beszéltem. Az embernek az adott pillanatban keletkező gondjairól, így a sajátomról is és ezzel járó érzéseimnek adtam hangot, miszerint a művész élet nagyon hullámzó, vannak jobb és rosszabb időszakok, a nyár a jobbak,  míg a tél a nehezebbek közé tartozik. Akárhogyan is, de télen vannak a legkínzóbb kiadásai az embereknek. Ennek a fajta üzenetnek  legfontosabb lényege az volt, hogy a művészetre szükség van, és az a társadalom ahol nincs művészet, az egy nagyon szomorú társadalom. Itt nem csak a művészetről van szó, hanem magáról a jelenségről, ami sokakat érint függetlenül attól, hogy milyen munkát végeznek. Véleményem szerint, alapvető joga az embernek egy fejlett európai társadalomban, hogy munkája legyen és megéljen, és ha már egyszer művésznek született az ember, akkor is legyen munkája minden időszakban. Arról beszélünk, hogy értéket hoz létre valaki és minőséget képvisel, és nem azon kellene gondolkodnia, hogy jön e valami segély, valahonnan érkezik e valami kis pénz a megélhetéshez, hanem folytonosan lehetőség kellene, hogy nyíljon a munkavégzésre. Az igazi értéket képviselő művészetnek és előadóknak nem szabadna függni a pillanatnyi divatirányzattól, és nem kellene olyan tanácsokat adni nekik, mint amilyet például én kaptam: “hogy miért nem csinálok valami elfogadható zenét, mert akkor rögtön jobban menne a szekér.” Marhaság! A művészet belülről motiválódik és nem függ semmilyen trendtől.

DSC_0381 (2) (678x1024)F. K. : Mit szólt mindezen történésekhez a családod, ők melletted álltak, öntötték beléd a lelket? Azért neked, férjként és az apuka szerepben is helyt kell állnod. Hat kiskorú gyermekről kell gondoskodnod, és mind ehhez kell egy nem akármilyen társ is. Mesélnél nekünk erről?

G. P. : A családom természetesen végig mellettem állt, és ezen túlmenően kiderült milyen sok barátom van, és ez nagyon fontos dolog. A világ minden tájáról kaptam biztató üzeneteket, hol arra biztattak hogy maradjak, hol arra, hogy menjek. Sokan megadták a telefonszámaikat, hogy bátran keressem őket, mert ők segítenének az új élet elkezdésében. Persze ezek a pozitív irányú biztatások, de volt aki rosszindulatból szerette volna, ha mentem volna. Természetesen az embernek az a legfontosabb, hogy a saját hazájában saját anyanyelvén ismerjék el, és hozzáteszem nem arról van szó, hogy sikertelennek érzem magam itthon, hiszen ezzel az új CD-vel együtt, mégiscsak 16 lemezt készítettem eddig, rengeteg rangos kitüntetést kaptam, sokan szeretnek, amely most még inkább kiderült. Még egyszer hangsúlyozom, nem a kudarc beszélt belőlem akkor, egyszerűen a cselekedni akarás, a változtatni akarás, hiszen ha azt nem is tudják rólam sokan, hogy milyen dalokat írtam, azt szinte mindenki tudja, hogy sok gyermekről kell gondoskodnom. Aki ebben az országban él, az pontosan tudja, vagy átérezheti, hogy mekkora terhet és felelősséget  jelent hat kiskorú gyermek nevelése. Minden ember, még egy művészember életében is eljöhet az a pillanat, amikor úgy érzi nincs kiút, nincs más megoldás, mint menni. 

F. K. : Gerendás Péter, mint apuka, Gerendás Péter, mint férj és mint művész. Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni, hogy is van ez? Hogyan lett ,,újabb” hat gyermeked, mert ugye már három adott volt. Egyáltalán meg lehet húzni a határt?

DSC_0716 (1024x678)

– Péter és a gyermekek a zenekarban –

G. P. : Igen ez nagyon fontos dolog, először is egy megfelelő társat kell találni, egy olyan társat aki hajlandó nekem hat gyermeket szülni. “Az úgy volt, hogy amikor megismerkedtünk oda mentem a hölgyhöz és azt mondtam: Jó napot, jó napot, hajlandó lenne e nekem sok gyereket szülni? 🙂 Ő pedig azt mondta: Ó hát hogyne, szíves örömest bármikor. ”
 – az interjú ezen részén akkorákat kacagtunk Péterrel, hogy belezengett a kávéház. –
Na jó félre a tréfát, természetesen nem ezzel indult a randevú, sőt! Nekem akkor már volt három gyermekem és nem állt szándékomban újabb apai örömök elé nézni, ám valahogy mégis úgy hozta a sors, hogy rákaptam az ízére, és itt nem csak az előkészületekre gondolok, – Péter jót nevet, és persze én is – hanem ami ezekkel a gyerekekkel és a nevelésükkel együtt jár. Amilyen gyönyörűek és tehetséges tündérek mind, kicsit sajnálkozom is, hogy most már legalább hat éve nem született újabb gyermek. A hat közös gyermekünkkel együtt lakunk, egy igazi nagy család vagyunk, együtt zenélünk, ezzel a családi zenekarral járjuk az országot, az új lemez kapcsán is. DSC_0334 (1024x678)A zenekarban játszó gyermekeim: Dani, aki nagyon magas színvonalon dobol, majd Hanna, aki zongorázik és fuvolázik, valamint Ruben, aki a  zenekar basszusgitárosa. Mindhárman komolyan veszik a zenét, és igen fontos szerepet töltenek be. Nagyon szeretem a családomat, és  hivatásomat szintúgy. Változatlanul nyitva hagyom a kérdést, hogy szívesen megyek bárhová, ahová hívnak, ahol igazán kíváncsiak rám. Ezt az egész emigrációs kérdést a média fújta fel, ma már nincs az, hogy elmegyek innen és nincs visszaút, határok nélkül mehetünk a világon belül szinte bárhová. A művésznek az a feladata, hogy dolgozzon, nemrég Írországban léptem fel, ám itthon élek, a saját anyanyelvemen írtam az új könyvet és a hozzá kapcsolódó zenei anyagot is. Itthon szeretném átadni mindezt a közönségnek, hiszen az embernek muszáj optimistának lennie, mert ez az egyetlen megoldás a folytatáshoz. Ha pesszimista lennék, nem vágtam volna bele egy új anyag készítésébe. A mottóm, az üzenetemben is benne van, ahová mindig visszatérünk, mint egy kályhához: a gitáromba kapaszkodva. Ez az a mondat, amely minden krízis helyzetben átsegített, hiszen valóban a gitáromba kapaszkodva vészeltem át minden hajótörést, így ezt a helyzetet is át fogom vészelni. Most megpróbálok nem a nyílt tengere kihajózni, hanem saját vizeken evezni, megpróbálom, csak ennyit ígérhetek.

DSC_0544 (1024x678)Gerendás Péter könyve és a hozzá tartozó CD-melléklet, a Gitáromba kapaszkodva címet kapta. Az iménti beszélgetés kapcsán megtudhattátok, hogy a cím önmagáért beszél. Az ember, – legyen az kétkezi munkás vagy művészlélek – mindig képes a megújulásra, az újrakezdésre, és amikor  a legmélyebben van, ahonnan már felállni is igen nehéz, akkor tud a legnagyobbat álmodni. Olyankor, olyan erővel képes nekivágni a lehetetlennek tűnő útnak, amilyen erővel csak az ember tud bírni, és hogy mi a titok? A hit, a kitartás, és mindenekelőtt a szeretet, amely mindent legyőz!

 

Gratulálunk Péter, és jó utat kívánunk neked oda, ahol a legnagyobb szükség van rád!

Frenyó Krisztina 

 

GERENDÁS PÉTER Gitáromba kapaszkodva

című könyvének és a könyvhöz kapcsolódó új CD-nek élő, zenei bemutatójára, szeptember 13-án 19.00 órakor kerül sor, az Olvasás Éjszakáján az Örkény István Könyvesboltban.

Helyszín: (1137 Budapest, Szent István krt. 26.)

Egy életmű díja, azaz Dr. Frenyó Sándor / Lumniczer Emlékérem

Az alábbi beszélgetés egy olyan emberrel készült, akire nagyon büszke vagyok, és nem csupán azért, mert közeli rokoni szálak fűznek hozzá, hanem azért is , mert szakmájában olyan sikert tudhat magáénak, amelyet, minden elfogultság nélkül bátran állíthatom, hogy megérdemel.  Dr. Frenyó Sándor traumatológus, ortopéd és kézsebész szakorvos, egyetemi magántanárral beszélgettünk, a nemrég neki adományozott Lumniczer Sándor […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-07-18.

Dr. Frenyó Sándor portréAz alábbi beszélgetés egy olyan emberrel készült, akire nagyon büszke vagyok, és nem csupán azért, mert közeli rokoni szálak fűznek hozzá, hanem azért is , mert szakmájában olyan sikert tudhat magáénak, amelyet, minden elfogultság nélkül bátran állíthatom, hogy megérdemel.  Dr. Frenyó Sándor traumatológus, ortopéd és kézsebész szakorvos, egyetemi magántanárral beszélgettünk, a nemrég neki adományozott Lumniczer Sándor Emlékérem kapcsán. 

Egy családi telefonhívásból tudtam meg, hogy rég nem látott apai nagybátyám egy igen komoly szakmai kitüntetésben részesült az elmúlt napokban. A Lumniczer Sándor díjat ill. emlékérmet olyan traumatológus szakember kaphatja meg, aki mögött bizonyos- években és teljesítményben is mérhető életút áll. . Nagybátyám elmondja, hogy mint osztályvezető főorvos visszavonult, de továbbra is  igen aktívan él  és dolgozik, mind a mai napig.. Dr. Frenyó Sándort, a Baleseti Központban  – korábbi nevén Országos Traumatológiai Intézetben – kérdeztem, az életműdíjjal, valamint az elmúlt évekkel, és a tevékeny mindennapokkal kapcsolatos a gondolatairól.interjúkép

F. K: Mire gondolt először amikor megtudta, hogy az említett komoly szakmai elismerés önt illeti? Mesélne nekünk az emlékérem eredetéről, jelentőségéről?

Dr. F. S: A Lumniczer Sándor Emlékérem, egy XIX. században élő  kiváló magyar sebészről kapta a nevét, aki a Szabadságharcban, tábori fősebész rangban szolgált. A harctéri sérült ellátásban, a legmagasabb vezetői szerepet látta el, és bár a győztes osztrák seregek évekig mellőzték, ám  tehetségéből adódóan, a mellőzésből visszahívták az aktív gyakorlatba. Később, a Szent Rókus Kórház orvosaként dolgozott, majd hosszú éveken át főorvosként,, későbbiekben egyetemi tanárként  az intézmény sebészeti osztályát vezette.

Ennek a díjnak az adományozásáról  – amelyre két traumatológust jelölhetnek – a Magyar Traumatológus Társaság Vezetősége, zárt szavazás alapján dönt. Az egyik díjazott  én lettem. Amikor értesítést kaptam a szavazás eredményéről, nagy megtiszteltetésként ért a hír. Egész életutam elismeréseként tartom számon. Az emlékérem átadására, a Magyar Traumatológus  Társaság  évenkénti vándorgyűlésének nyitóünnepségén került sor. Professzor. Dr. Varga Endre, a társaság elnöke adta át a díjat, majd az elnökség felkérésének eleget téve, egy rövid, beszédet tartottam . Leginkább, az életutam legfontosabb mozzanatait próbáltam áttekinteni és megosztani a jelen lévőkkel. Engedelmeddel a beszéd bevezető soraiból idézek:

„Mindenekelőtt köszönöm a Magyar Traumatológus Társaság elnökségének, hogy méltónak ítéltek a Lumniczer Sándor díjra. Tisztelettel hajtok fejet Lumniczer Sándor emléke előtt, aki a szabadságharcban a magyar hadsereg igazgató tábori főorvosa volt. Az ott végzett és a további klinikai ténykedése alapján  joggal tekinthető a magyar traumatológia előfutárának. Tiszteletére készítették tanítványai aranyból az általa szerkesztett fogóeszközt., mely mind a mai napig az Orvostörténeti Múzeumban látható.

 Egy életútra visszatekinteni annyit is jelent, hogy szembesülni kell az életkorunkkal. A korosodó  sebész (THE AGING SURGEON) kérdése egyre gyakoribb téma az orvosi szakirodalomban is, – a legutóbbi Lyonban tartott európai traumatológiai („ESTES”) kongresszusnak is ez volt az egyik témája – feleségem biztatására nyújtottam be előadást e témakörben.

Hogy mit veszek észre a korosodás jeleként? Azt, hogy újságolvasáskor a gyászjelentéseket olvasom el elsőként. Ezzel nem állok egyedül, mert jó néhány hasonló megjegyzést találtam az interneten, pl. egy ismert amerikai komikus számol be hasonló élményről: Like everyone else who makes the mistake of getting older, I begin each day with coffee and obituaries.( Bill Cosby ) A témát a klasszikus angol író , Jonathan SWIFT igen bölcsen summázza: mindenki örökké akar élni, de senki nem akar megöregedni.”

 F. K: Bizonyára, felelősségteljes és nehéz út áll az elmúlt 40 év szakmai pályafutása mögött, beszélne nekünk erről az olykor emberfeletti komoly küzdelemről, hívatásról?_DSC3956

 Dr. F. S:  Felelősségteljes, feszes fegyelemben, kemény drillben volt részünk az Országos Traumatológiai Intézet mindenkori vezetője, de különösképpen Prof.  Dr. Manninger Jenő intézetvezetői évei alatt. Mindegyik vezető azon fáradozott,  hogy az intézet kimagaslóan jó hírneve csorbítatlan maradjon. Jómagam ennek a szakmai csapatnak a tagja lehettem, ide kellett beilleszkednem és hála Istennek ez sikerült is, ám ehhez sok mindent le kellett tennem az asztalra. A kötelező vizsgákon túlmenően, az ortopédia, traumatológia, és kézsebészet legapróbb részleteiben elmerülve, elméleti-gyakorlati megtapasztalásokon át, a feszes ügyeletekbe való intenzív részvételt tanúsítva  ( akkor még egész Budapest területére ügyeltünk a hét bizonyos napjain )  meg kellett tanulnom helytállni azon az adott szinten, ahol éppen voltam. Igen  megterhelő időszakról beszélünk, ám ezen szakmai és emberi  tapasztalatok nélkül nem tudhatnék ilyen tartalmas negyven évet magam mögött. A pályafutásom alatt, elengedhetetlen volt  a határozott és gyors döntéshozatal,  nem csak a súlyos,  de minden egyes sérült esetében. Fel kellett ismernem azon buktatókat, amelyeknek figyelmen kívül hagyása esetén, súlyos hibákat vét egy ember, és alkalmatlannak minősülhet a traumatológus szakma művelésére. Ez a tény, már önmagában is óriási felelősséggel bír, folytonos összpontosítást, koncentrált figyelmet kíván tőlünk, traumatológusoktól,  csakúgy, mint a trauma team minden tagjától.

 F. K: Nem árulok el nagy titkot azzal, ha úgy vélem, hogy egy ilyen felelősségteljes, munkavégzés kimagasló teljesítménye mögött, egy támogató társ, egy kiegyensúlyozott családi háttér kell, hogy álljon, és talán még valami más is. Beavatna bennünket is ebbe a ,,titokba” ?

 Dr. F. S: Az életem új fejezete nyert azáltal, hogy feleségem személyében olyan társra találtam, aki egy ideig szintén a Traumatológiai Intézet orvosa volt, és aki jelenleg a Transzplantációs és Sebészeti Klinika oszlopos tagja.  – a fentebb említett kitüntetésem átvétele utáni napon kapta meg a docensi kinevezést – A szakmai helytálláson túl, egymást támogattuk abban, hogy ne csak a klinikumot műveljük, hanem tudományos tevékenységet is folytassunk, így lett mindkettőnknek PhD, majd habilitációs fokozata. Ennek eredményeként kaptam meg a Semmelweis Egyetemtől, 2001-ben az Egyetemi Magántanár címet. Négy gyermeket kaptunk ajándékba, akiknek a nevelésében feleségem édesapja és nagynénje oroszlánrészt vállaltak, így aztán a gyerekeket, az orvos-szülők mellett, semmiféle hátrány nem érte. Mindannyian egyetemre járnak, illetve legidősebb lányom, két diplomát is szerzett. 

 F. K: Beszélne nekünk a legnagyobb szakmai kihívásokról, amellyel találkozott orvosi pályafutása során?  _DSC5107

 

Dr. F. S: A legnagyobb kihívás a traumatológiai működésem során, az úgy nevezett polytraumatizált, azaz sokszoros sérültek ellátása volt, akik a sérülések kombinációja miatt , közvetlen életveszélynek vannak kitéve. Ezen területen évről – évre hatalmas lépésekkel fejlődik a szakmánk és ezzel a fejlődéssel nekem is lépést kellett tartanom. Ugyanakkor ajándéknak tekintem azt, hogy a traumatológiai tevékenység mellett a csípő és térd – endoprotézis műtétekben is nagy gyakorlatra tehettem szert, köszönhető öt éves angliai tanulmányutamnak és az ott végzett munkámnak. A traumatológus szakma jellegénél fogva feszültségekkel telített, így az életem egyik nagy tanulsága volt, hogy ezeket a feszültségeket sem a betegeken, sem a munkatársakon, sem otthon a családon ne próbáljam levezetni. Az utóbbi negyven év alatt igen nagy önuralmat kellett megtanulnom, emellett feltétlenül szükséges volt a folytonos tanulás és a szakma iránti alázat..

 F. K: Minden embernek, így egy felelősségteljes munkát végző orvosnak is szüksége van kikapcsolódásra, egy olyan tevékenységre, amelyben teljesen megnyugodhat, kiteljesedhet. Önnek mi okozza ezt az örömforrást?

_DSC3931

Dr. F. S: Természetesen emberként szükségem van arra a kikapcsolódásra, felüdülésre, amit a családdal töltött időn túlmenően évtizedek óta a zongorázás öröme nyújt. Hat éves korom óta tanulok, és játszom zongorán, és mind a mai napig rendszeresen zongorázom, legyen szó egy fáradt nap utáni otthoni estén, illetve számos családi eseményalkalmából, de leginkább bárhol és bármikor. A zene feltölt energiával, segítségével újabb és újabb erőforrásokhoz jutok, méltó végjátéka ez egy hosszú fáradságos napnak. És minden nap egy új nap, amelyért őszintén hálát tudok adni a Mindenhatónak.

Mottó: „ Nem az út a lehetetlen, hanem a lehetetlen az út”

– Henry Boulad katolikus lelkész –

 Szívből gratulálunk Dr. Frenyó Sándornak, mind magam, mind a szerkesztőségünk nevében!        További szép sikereket, és kiteljesedést kívánunk, egészségben, családja körében!

  Frenyó Krisztina

Fotó: Varga Csaba

_DSC3947

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.