A tanár kora ifjúságától kezdve kalapot viselt. Széles karimájút. Télen fekete velúrt, tavasztól őszig világosszürke puha nemezkalapot. Már nem emlékezett rá, milyen volt az élet fedetlen fővel. Egyáltalán elképzelhetetlennek tartotta, hogy fedetlen fővel járjon.

Mindig elegáns volt. A karján meghatározott helyen lógott az összecsukható esernyő és a zakóját a legnagyobb melegben sem gombolta ki. A kalap karimája alól összevont szemmel vizsgálta az embereket, mint a rendetlen diákokat, akiknek már régen igazgatói rovó járna. Senki sem látta mosolyogni. A szája keskeny vonal, mértani alapossággal odahúzva.

A kalap karimája alól, zártnak és biztonságosnak látszott minden. Pontosnak és körülhatároltnak, akár az élete. Soha semmi slamposság, szabálytalanság. A földtől a kalapkarimáig 170 cm volt a távolság, ami azon felül létezett, körvonalazottnak, elmosódottnak tűnt, mint sűrű ködben a házak. A földtől a karimáig és vissza, egy zárt egység. Mintha állandóan egy szobában járna, és ami a plafon fölött van, teljesen elhanyagolható.

Egy szeles tavaszi napon az iskolából tartott hazafelé. És, bár a kalap jól a fejére volt igazítva, egy erős szélroham lesodorta és sebesen gurította egyre messzebb tőle.

A tanár meghökkent. Nem emlékezett, mikor történt vele ilyesmi és hirtelen az is képtelenségnek tűnt, hogy szaladjon utána, akár egy diák a labdáért.

Előbb csak hosszabbakat lépkedett, mint akinek nem olyan sürgős a dolog, de aztán mégis kénytelen volt szaladni, mert a kalap egyre messzebb került. És ráadásul egy hirtelen perdüléssel felugrott egy gesztenyefára. Nem nagyon magasra, de a tanár így sem tudta elérni.

Most mit csináljon? Másszon fel a fára, akár egy gyerek? Vagy várja meg, amíg a kalap magától visszaesik a földre? Mindenképpen dilemma. Állni és nézni a kalapot legalább olyan nevetséges, mint felmászni érte.

Óvatosan körülnézett. Az utcában nem sokan jártak. Megvárta, amíg egy fiatal pár lassan elandalog mellette, aztán az esernyőjét a fatörzshöz támasztva, felkapaszkodott a kalapért. Megragadta és akkor látta meg mellette a gesztenyevirágot. Felnézett és egyre több gesztenyevirágot látott, fel egészen a csúcsig, majd két gesztenyevirág között megpillantotta az eget. A gyorsan úszó pamacsfelhőkkel.

Sokáig hunyorgott a vastag faágon ülve és nézett felfelé. Úgy érezte minden kitágult, megnőtt és valami nagyon szép, végtelenül egyszerű titkot fejtett meg. Akár egy gyerek, aki most ismerkedik a világgal. És hosszú percekig nem látott mást, csak virágot és eget.

Aztán lemászott a földre. A kalapját a kezében tartva sétált tovább, hagyva, hogy a haját rendetlenre zilálja a szél. Nézegette a házak felső homlokzatait, a cirádás erkélyeket, a falak vájataiban megbújó szobrokat, amiket azelőtt sohasem vett észre. És aztán újra és újra az eget, a gyorsan rohanó felhőkkel.

És akkor megszédült. Védtelennek és tehetetlennek érezte magát, mint akit egy kötélen kilógattak a világűrbe. És bármerre kap, sehol sincs fogódzó. A fák koronája, a házak homlokzata, az ég kékje egyszerre félelmetesnek tetszett, mint a mindenség titkát verdeső gondolat.

Sietve tette fel a kalapot. Erősen a homlokára húzta, hogy a szél újabb tréfáját elkerülje. Megnyugodott. A kalap karimája alól újra zártnak és biztonságosnak látszott minden.

Tóth-Máté Miklós