élnék címkéhez tartozó bejegyzések

Napi Feeling – Zsebembe raktam az Őszt…

Vers, amely hűen tükrözi az Ősz keserédes báját, tréfáit, szomorűságait. Egy falevél, amely hullik. Eygenesen mellénk…

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2019-09-23.

Zsebembe raktam az Őszt, szinte hallottam, ahogy jajgatott, szívemben a dallam most nem melódia, sokkal inkább zaklatott akkordok sokasága, ritmusát vesztő fergeteg, amely fölött kósza felleg vesztegel, te is csak kergeted…

Zsebembe raktam az Őszt, szinte hallottam, ahogy jajgatott, szívemben a dallam most nem

melódia, sokkal inkább zaklatott akkordok sokasága, ritmusát vesztő fergeteg, amely fölött

kósza felleg vesztegel, te is csak kergeted…

Zsebembe raktam az Őszt, azt gondoltam, így megúszok minden bűbájt, mit tartogat,

szürke kendőt kötök szememre és akkor nem látom a színfoltokat.

Csak, hogy nem így van.

Az Ősz cinkos és huncut tréfáit rám szabva toldoz-foldoz,

terveket sző, a fondorlatos megszállottság rabja,

és folyton-folyvást arról győzköd, van a szeptemberi magnak is sarja.

 

Nem várok áldomást, sem

jótéteményt, sziporkázó

nyarat sem várhatok,

józanul csak egy kis napsütést,

lassú őszülést kívánhatok?

Mitől lesz hiteles, lassú

lefolyású, olyan mint régen,

gyermekkorunkban?

Amikor volt idő gesztenyét

szedni és leveleket rugdosni

egymagunkban?

Amikor magányunk csak átmenet volt és játszós ruhánk is foszlásig viseltük,

mikor a naplementét igazibbnak láttuk, a szőlőt is édesebbnek ettük.

 

 

Keserédes bennem az emlék, már rég nem élnek, akik kikérték   maguknak az Ősz kiváltságait,

kik szépnek látták, s gyönyörűnek, kik az elmúlást nem látták nyűgnek,

maguk is elmúltak már régen…

Rozsdaavar lábam alatt, temetni jöttem a szép nyarat, köszönteném az Őszt, ha hagyná,

lassan fogadnám, ahogy ő is cirógatná fázós lelkem, de nem…

Hirtelen jön, fagyba borultan, kihűlt a kávé, mielőtt megittam, hűlt helye a jó kis melegnek,

köröttem bogártetemek hevernek. Halálrafagyva.

Mire ez a nagy siettség? Miért nem lehet kimért, komótos,

olyan megfontolt, öreg cammogós, mint a piritós kenyéren a vaj, mikor megindul,

olyan langyosan finoman olvadós?

Jobb lenne, szorosan összebújva, lenne időnk pakolni, elrendezni, meleg sálakat előkeresni,

de csak keresni, nem még egyet loholva nyakunkra tekerve, fonva,

40 fokon mosni mindent gyorsba, hogy aztán megszáradjon holnapig, mert megfagyunk így,

mind megfagyunk.

Zsebembe raktam az Őszt, pedig még jóformán elő sem vettem.

A forró Nyarat meg már rég megettem. Reggelire. S’ bár égette nyelvem,

emészteni mégsem tudtam, oly hamar érkezett a levélhullás, épp, hogy rügyezett,

most meg itt az elmúlás. Nem értem én.

Miért? –  Kérdem én. Nem jön a válasz sehonnan.

Mellettem egy elhullott levél. Suttog, fázik és remél…

Frenyó Krisztina

 

Heti vers

“Világgá mennék, senki ne lássa arcomat, ahogy sírok, s könnyeimet nem tudom magyarázni, miért, miért is kéne? Nem tudok a tükörbe nézni, mert látom a múltat, és visszanéz, kegyetlenül megüt a kéz és némaságba kényszerít az élet, mert ha mondanád, úgysem értenének… Olykor vadul kapálózva menekülnék, de néha kevés a ház, kevés a tér, kevés […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-08-27.

tenger feeling“Világgá mennék, senki ne lássa arcomat, ahogy sírok, s könnyeimet nem tudom magyarázni, miért, miért is kéne?
Nem tudok a tükörbe nézni, mert látom a múltat, és visszanéz, kegyetlenül megüt a kéz és némaságba kényszerít az élet, mert ha mondanád, úgysem értenének…
Olykor vadul kapálózva menekülnék, de néha kevés a ház, kevés a tér, kevés az élet, és ha belekezdenék most, úgysem értenének…
Néha úgy érzem, még egy tél és nem bírom tovább, túl sok a fagyból, a sötétből,
Menekülnék mennék, szaladnék máshová, és fényben élnék, megpihennék, szállnék…
Aludnék, inkább csipkerózsa álmot, minthogy felébredve fázzam és megint…
Keresve keresnék egy új világot, ahol nyugodtan, fényben élhetnék megint…
Kinek mondjam el, ha fáj a szív, kinek kezdjem mesélni azt mit nem tudok, ki hinné el az igazamat, ki értené táncomat, hisz még te sem érted,
Néha úgy érzem, újra meghalok.”

– ködtánc –
Claudia Marthey