fák címkéhez tartozó bejegyzések

Heti vers / Kálnay Adél: Régi kertben, tétován

…Hanem a fák, a jó emlékezők, csak végigmértek szótlanul, láttam, megismernek engem, csodálkoztak is, mivé lettem, s karolták volna vállamat…

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-04-13.

régi kert

Jártam nemrég egy régi kertben,

csikorgva nyílott ajtaja,

pókhálókat szaggatva mentem,

régvolt magamat kerestem,

bár tudtam, nem lelem meg soha.

Billegett alattam a járdakő,

nem fogadta el súlyomat,

hogy én vagyok, nem hihette,

nem így emlékezett lépteimre,

lelökni kívánta lábamat.

Aludni vágyott, megszűnni már,

fűben eltűnni észrevétlen,

földbe süppedni tán,

amelyből hajdan vétetett.

Hanem a fák, a jó emlékezők,

csak végigmértek szótlanul,

láttam, megismernek engem,

csodálkoztak is, mivé lettem,

s karolták volna vállamat.

Gyümölcsök helyett emlékektől

roskadoztak most az ágak,

fáradt, régi, töppedt képek,

s könnyű, hajdanvolt álmok

ringtak incselkedve, s kérdezték

volna, hogy vagyok, de jött

a szél és befogta szájuk, örök

csend legyen dohos világuk,

szólniuk hozzám már nem szabad.

A kert végében még állt a pince,

besüppedt tetővel haldokolt,

láttam, szememre hányja

a sok eltűnt évet és hónapot.

Csöndben álltam, várakoztam,

talán hallok valami fontosat,

olyat, ami csak nekem szól,

amit nekem őriztek itt a fák,

s jól gondoltam, szólt a kert,

fülembe súgott, így üzent:

az idő, ez a furcsa szerzet,

láthatatlanul körbefon, nem

érzed, úgy mozdít észrevétlen,

s mire feleszmélsz, megírja arcod,

akár te tetted ezt hajdan kerted

fáival, itt jártam, írja, és lesi kajánul,

mit szólsz, ha látod, csakugyan,

már megint jött és lelopta a fényt

hajadról, kicsalta a színt szemedből,

s most arra vár, hogyan görbítse hátad . . .

Lásd így vagyunk mi is, tétován

keressük egyszervolt magunk,

de hiába, nincsenek csodák,

nem jön elő, mi élő volt, a múlt.

Jól van így, gondoltam akkor,

hiszen itt minden én vagyok,

a járdakő, a kapu is, a pince és

a néma fák, bennem süppednek,

csikorgnak, nőnek, bennem

emlékeznek már örökké, így

hordják súlyos terheik –

s közben az idő csak röpít…

Heti vers a Magyar Kultúra Napján

  Komáromi János: micsoda út   micsoda út ez! szinte suhannak a fák micsoda út ez száguld a nagyvilág surrogó képeken nézd ott mi vagyunk fülünkbe énekli a szél egyre zúgja a mi dalunk micsoda út ez!   szinte elrepül olyan mint az élet zajlik cefetül amott meg nézd kisfiúként szaladok kezemben egy szál virág […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-01-22.

 

kanyar

Komáromi János: micsoda út

 

micsoda út ez!

szinte suhannak a fák

micsoda út ez

száguld a nagyvilág

surrogó képeken

nézd ott mi vagyunk

fülünkbe énekli a szél

egyre zúgja a mi dalunk

micsoda út ez!

 

szinte elrepül

olyan mint az élet

zajlik cefetül

amott meg nézd

kisfiúként szaladok

kezemben egy szál virág

amit majd neked adok

micsoda út ez!

 

imént még a jövőm volt

most meg emlékként rakom

elrohant múltamhoz

kamasz fiú vagyok

bátortalan félszeg

mindig arra vágytam

hogy csókodtól legyek részeg

micsoda út ez!

 

hová visz vajon

nemhogy a végét

de még az irányát sem láthatom

most meg reszketeg őszként

fogom a kezed

szorítalak

nehogy elveszítselek

micsoda út ez!

 

és micsoda kanyarok

már azt sem tudom néha

vajon az úton vagyok?

ott meg épp sírok

és vigaszt nem ad senki

milyen sokat is kellett

egyedül menni

micsoda út ez!

 

mintha körbe mennék

ez az én utam?

vagy én vagyok a vendég?

ez itt egy boldog perc

néhány volt belőle

illant az öröm

menni kellett folyton előre

micsoda út ez!

 

vége sincs talán

fut körbe-körbe

semmit nem számít élet és halál

éppen test vagyok

nem rég csak lélek voltam

annyira megállnék már

olyan sokat kóboroltam

 

Komáromi János Komáromi János verseit megtalálhatjátok az alábbi honlapon:

http://verselo.gportal.hu/gindex.php?pg=27441020&nid=4512517

fotó:Molnár Gyula