Az alábbi írásunk is bizonyítja, hogy nem mindig kell elhagyni az országot ahhoz, hogy megvalósítsuk az álmainkat. Még akkor sem, ha ezek az álmok, valójában amerikaiak, hiszen meglehet, hogy ennek ellenére a csodálatos Verőce – Magyarkúton születtek. Papp Olivér autós sorozatát már korábban olvashattátok az oldalon, ám ezúttal az író meghitt, erdőszéli otthonába látogattunk el, hogy megtudjunk róla, egyet – mást. Fel kell hívnom a figyelmeteket arra, hogy az alábbi sorokban előfordulhatnak a nyugalom megzavarására alkalmas megnyilvánulások, hiszen ebben az interjúban nincs mellébeszélés, nyíltan beszélgetünk. Beszélünk az írásról, az otthonról, az álmokról és arról, hogy az utóbbit itthon, vagy igazándiból csak odaát lehet – e megvalósítani.

Idilli otthon, az író helye…

Előszó: Amikor megérkeztem Olivérhez, először a csodálkozásból kellett felocsúdnom, mert az erdőszéli, patakparti otthon, valóban egy másik világba repített engem is. Magával ragadott a csilingelő madárzsivaj, a kutyák szelíd kucorgása a bólogató mamutfenyők árnyékában és az varázslatos miliő. ahol az író álmai születnek. Stílusosan, a múlt és a hagyomány iránti tiszteletet tükrözik a falak, a szépen elrendezett tárgyak és az emlékek sokasága. Emitt egy írógép, amott egy plakátgyűjtemény, és az asztalon családi porceláncsészében gőzölgő kávé. Úgy tűnik, Olivér tudja, mivel kell egy romantikus lelkületű újságírót levenni a lábáról. 🙂

F. K: – Az elmúlt öt évben igen termékeny voltál az írás terén, ahogy azt a tizenegy megjelent könyved is tanúsítja. Tizenegy mű, és mind más, egymástól eltérő alkotás, ám egy valami mégis közük bennük, és az maga az író, szerkesztő, azaz te. Mesélj nekünk kérlek ezekről az olvasmányokról, regényekről és novellákról dióhéjban.

Meghitt hangulatban

P. O: – Pontosítok, az eddig megjelent könyvekből, tíz a saját írásom, egy pediglen egy általam újraszerkesztett példány, amelynek megjelentetésével, egy kedves rokonom, Huszár Pufi emléke előtt tisztelgek. Akkor sorjában, a legelső könyvem, a “Szárnyak nélkül” címet kapta, véleményem szerint, ennek a műnek az irodalmi értéke nem sok, első próbálkozás volt az írói pályám során, mely erősen érezhető is rajta. Itt nem akartam semmi sallangot, kizárólag a történetre koncentráltam a sorokkal, ezáltal vékonykára is sikeredett, ennek ellenére szeretik az olvasók, érdekesnek tartják, az eladási arány is ezt mutatja. Első könyvem sikerén felbuzdulva, ismét kedvet kaptam az íráshoz, elhatároztam, hogy valóban, komolyan írni fogok, befutott íróként bejárom az utam, mert hiszem, hogy ez vagyok én, erre születtem.

Másodikként, “Az emlékek útján” című novelláskötetem került a könyvespolcokra, amelyben tizenhárom novella kapott helyet, gyermekkorom első tíz évéből táplálkozó emlékekre alapulva. Eddig kísért utamon földi jelenlétével a nagypapám, aki máig meghatározó személy az életemben, számomra ő jelenti a családot. Kedves, szerethető alakja, a kötetben is számos történet főhőseként megjelenik.  

Ezután következett a sorban, Huszár Pufi  rokonom 1935-ben szerzői magánkiadásában megjelent ,,Egy kövér ember meséi” című könyve, melyet átszerkesztettem, újra “pötyögtem”, és hosszas kutatómunka eredményeképpen, archív képekkel illusztrálva kiadtam. Miről is szól dióhéjban ez a történet, és ki is az a Huszár Pufi? 

,,Rengeteg emlékezetes kalandja volt az Egyesült Államokban, abban az időben, amikor még a némafilm volt a szenzáció, Chaplin, Keaton és hasonló nevek voltak az esti mozik sztárjai. Sok akkori mágnás, filmsztár a barátja volt, hollywoodi villája kertjében tartott fogadásai széles körben ismertek és kedveltek voltak. Azt hiszem, kevés ember mondhatja el magáról, hogy az ő gulyásával égette meg száját Harold Lloyd, s öntötte le feketekávéval Adolf Zukort. Huszár Károly, vagy ahogy Amerika ismerte, Charles H. Puffy, a kor nagy nevettetője volt. E könyv által bepillantást nyerhetünk az 1920-as évek Hollywoodjának kulisszatitkaiba, továbbá a híres Pufi-féle rakott káposztás és túrós csuszás elméletekbe. Úgy gondoltam, már a családban is el-elfeledett rokonom, Huszár Károly halálának 70. évfordulóján itt az ideje annak, hogy méltatlanul feledésbe merült személyét újból bemutassuk és ismét hozzáférhető legyen mindannyiunk számára az Egy kövér ember meséi című, 1935-ben Verőcén megírt, s szerzői magánkiadásban megjelent könyve.”

A szerkesztés után, újabb írásként megszületett életem első regénye, az “Álmok Boltja“. Ennek a  könyvemnek olyan visszhangos fogadtatásban és sikerben volt része, hogy itt valóban eldöntöttem, nincs mese, ezt kell folytatnom. Tovább fogok írni, nincs megállás, egyre felismerhetőbbé vált az utam, egyre tisztább lett a kép. És, hogy egy kicsit kiszálljak a regényírásból, pihenésképpen írtam néhány novellát, – mert a regényírás, az nálam egy igen hosszadalmas, részletgazdag előkészületeket igénylő folyamat. – Erről majd később………….Sorjában születtek az újabb kötetek, így például a “Látogatók holdfénynél“, majd a “Hazafelé“,  és nemrég a “Verőcei Emlékeim” .

 

F. K: – Olivér, szeretlek olvasni, változatosan írsz, gyönyörű szókinccsel rendelkezel és minden írásoddal lenyűgözöl újra és újra. Amennyire én ismerem az alkotásaidat, leginkább kétfajta stílust tudok megkülönböztetni, egyik a pszichotrillert képviselő regény, másik pedig a novella, két teljesen eltérő műfaj, egy író tollából. Hogy is van ez, egy érzelmileg túlfűtött szépirodalmi műalkotás után, jön egy kis vérfagyasztó horror? A rengeteg pozitív visszajelzés, elismerés és író-olvasó találkozó arra buzdított, hogy újabb írásokon törd a fejed, és amint látom, nem is tétlenkedsz. Az Underground Kiadó gondozásában jelennek meg sorba a könyveid. Miben különleges ez a kiadó számodra, miért pont az Undergroundra esett a választás?

P. O: – Ó igen, sokszor mondják, hogy olyan, mint ha két különböző ember írná a könyveket, nehezen hihető, hogy mindkét stílust én képviselem, pedig így van. Sokan vagyunk így a világban, csak nem beszélünk róla. Miért ne lehetne egy szelíd, visszahúzódó embernek széles spektrumú, végtelenül színes fantáziája? Ettől író az író, szabadjára engedi a képzeletét és olyasmiket vet papírra, amit lehet, hogy sosem tudna megfogalmazni egy hétköznapi beszélgetés során. A kiadóval kapcsolatban feltett kérdésedhez azt tudom csak hozzáfűzni, hogy mindig is úgy írtam a regényeket, hogy azok majd valamikor a filmvászonról köszönnek rám vissza, és így aztán a kiadó keresésnél csak olyan jöhetett szóba, ahol én maradok a szerző és a jogok is nálam maradnak, ez fontos volt. Így esett a választás az említett kiadóra. Pár szóban még a kiadásról. Az én könyveimen nincs általam hozzátett árrés, hanem előállítási áron adják ki azokat, így aztán a “legolcsóbb” írók közé tartozom az országban. Számomra első körben az volt a lényeg, hogy megismerjenek, közismertté váljak az írásaimmal, legyen nevem a szakmában és azután majd jöhet a többi. Minél alacsonyabb áron kínálom a könyveimet, annál több emberhez jutok el a mondandómmal.

,,35 évvel ezelőtt egy gyönyörű Fordban ülve arról álmodoztam, hogy majd egyszer nekem is egy ilyen autóm lesz, és 35 évvel azután…tessék.”

F. K: – Mindig is álmodtál egy vagy több nagy filmről, amely  a te nevedhez fűződik, voltak és vannak álmaid, a nagy Amerikáról, hogy híres, elismert író leszel a nagyvilágban. No de hogyan is kerültek ki a kinti polcokra egy magyar író magyarul írt könyvei? Mesélj nekünk Amerikáról és az álmokról.

P. O: – Mindig hittem az álmaimban, kicsi korom óta. Sokan, a családban és a baráti körben is kételkedtek a normális ember fogalmában engem illetőleg, azt gondolták elveszítettem a maradék józan eszemet, hogy nem kérek a könyveim után jutalékot, hogy boldog-boldogtalannak osztogatom az írásaimat, amit előzőleg én magam is megvásárolok a kiadótól. Kívülről lehet, hogy esztelenségnek tűnik, de én mindvégig tudtam, mint ahogyan most is tudom, mit – miért csinálok. Elkezdtem kiküldeni a könyveimet világszerte ( Izraeltől, Új-Zélandig ) a kint élő barátaimnak, külföldön lévő, magyar könyvtáraknak. Egy idő után átbillent a mérleg és igen szép számban elkezdték rendelni az írásokat, ebből még mindig nem volt ugye pénzem, ám egyre többen megismertek külföldön is, és így még közelebb kerültem az egyik álmomhoz. Így történt aztán az is, hogy érkezett egy megkeresés, mégpedig azzal,  hogy valaki megvenné az Álmok Boltja című könyvem megfilmesítési jogát. No és látod, ebből már elindulhattam az álmaim útján. Ez az első lépés a kitartás eredményeként, és továbbra sem dőlök hátra, hanem írok és postázom a könyveimet mindenfelé, mert sosem tudni hol és ki akad rá egy történetre, amely megmozgatja például egy filmrendező fantáziáját. Mások – okosabbak – által elhangzott vélemény, hogy szerencsémre, a regényeim közel forgatókönyv minőségűek, de mint mondtam az elején, ilyen célzattal is írom őket. A novellákban fellelhető anyanyelvi megfogalmazások a magyar nyelv szépségéből és különleges hangzásából adódóan nem igen fordíthatóak le úgy angolra, hogy az megfelelően “átmenjen” és ne veszítse értelmét útközben, így aztán leginkább a regények kerülnek fordításra. Most éppen az “Álmok Boltja” került ki levédett formában angol nyelven a kinti kiadókhoz, filmesekhez, hogy mielőbb  a nemzetközi ismertség útjára lépjen. 

F. K: – Beszéljünk egy újabb sikergyanús könyvedről, a Carpenter kutyájáról. Úgy hallom nagy port kevert ez a különleges kutya, amely ismét sötét borzongást ígér az izgalmas, drámai fordulatokat kedvelő olvasók számára. Miben tér el ez az olvasmány az eddigiektől?

 

P. O: – A „Carpenter kutyája” egy pszichothriller. A sötétebbik fajtából. Úgy van az, hogy mindenki választhat az életben: melyik oldalra áll. A „jókat”, avagy a „rosszakat” szolgálja. Persze nem hangzik el a kérdés így, szó szerint. Legalábbis a legtöbb embernél nem. Persze van, aki eladja a lelkét. Erről szól ez a könyv. No és persze arról, hogy ha már így történt a dolog, vajon van-e kiút ebből az állapotból? A választ mindenkinek magának kell megtalálnia, ott belül. Lesz segítség hozzá, feltéve hogy az illető akarja ezt, vagy egyáltalán észreveszi, hol a segítség. És mi van akkor, ha álmunkban törnek ránk a démonok? A rémálmok egyre sűrűbben jelentkeznek, és egyre vadabbak. Hol a kiút? Van-e mellettünk valaki, akibe kapaszkodhatunk? Egy család, egy barát, esetleg… egy kutya? És ha az álmok valósággá válnak, és rettegünk lehunyni a szemünket, félünk elaludni, mert tudjuk jól – álmodni fogunk… lesz-e az álomban valaki, aki nem engedi el a kezünket? Én megtapasztaltam efféle dolgokat. Félig fikció, félig valóság ez a könyv. Nehezen írtam meg, de örülök, hogy itt van mellettem – Carpenter kutyája…

F. K: – A ,,Te vagy a gonosz, barátom” írásodon dolgozol éppen, amely szintén a pszichotriller műfajt képviseli, no de honnan jönnek neked ezek a vérfagyasztó történetek? Hogyan kezdődött ez az irányvonal? Mi történik veled az írások közben?

P. O: – Nagyon szeretem Stephen Kinget  és gyermekkoromban a Christine az “mindent vitt”, legalább 200-szor elolvastam biztosan. Über-zseniálisnak tartom az írók között a képzeletvilágát. Magával ragad, lebilincsel és tetszik az, ahogy az írásaiban mindezt át tudja adni. Megfogott ez a vonal, nagyon hasonló az én gondolkodásmódoméhoz, így aztán elkapva ezt a szálat, megelevenedtek a képzelet és  a valóság mezsgyéjén játszódó gondolataim. A regényeimnél belőlem jönnek a gondolatok, szeretem ezt a világot, szeretek ilyen stílusban írni és belehelyezni a történeteimbe mindazokat, akiket ide gondolok. Amikor elkezdek egy regényt, úgy fogalmaznék, hogy átköltözöm arra az időre egy más világba. Van, hogy fél év, egy év is eltelik úgy, hogy fejben írok, itt belül megszületik a történet, a szereplők, a helyszín és csak utána ülök neki írni, amely olykor igen nehezen indul. Amikor végre már a gép elé kerülök és nekiveselkedek, akkor kikeresem az ideillő képeket, zenéket, és belehelyezem magam abba  hangulatba, környezetbe, ahol játszódik a regény, ez sokat segít. Valósághűen tükrözik az írásaim a külföldön található utcákat, tereket, helyszíneket, így aztán utána nézhet bárki, hogy hol történik a képzelt cselekmény”. Mindez rengeteg előkészületet, odafigyelést igényel, ezért is ,,költözöm el ilyenkor”.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

F. K: – Amellett, hogy kezeid alatt, részletgazdag, izgalmas és gyönyörű írások látnak napvilágot, van itt még valami. Valamikor dobpergéstől volt hangos a verőcei völgy, erre emlékeztet  a fenti szobádban a felszerelés. Mi történt a zenével, hová lett a másik szerelem?

P. O: – Bizony, nem is olyan régen még zenészként éltem a mindennapjaimat, aztán egy betegség miatt le kellett tegyem a dobverőket. Most már “csak” írok, bár újabban megint el kezdtem zörögni, szükség is van rá egy-egy feszültséggel teli nap végén. Sokat segít a zene az elmélyülésben és a kikapcsolódásban is, levezeti a felgyülemlett stresszt. Jó érzés dobolni és nem intek neki búcsút végleg, de az is igaz, hogy a gerincműtétem óta sajnos ennek a szenvedélynek már nem hódolhatok teljes odaadással. 

F. K: –  Betegségek….      Volt belőlük pár, elég súlyosak! Van, hogy kicsit messzebb mennek tőled, aztán újra kopogtatnak az ajtódon, mintha csak tudnák, hogy itt egy erős ember lakozik, akit nem olyan könnyű megtörni, ennek ellenére mégis próbálkoznak. Hogyan viseled mindezt, mi ad erőt a mindennapokban a gyógyuláshoz?

P. O: – Mindig van valami, ám hiszek magamban és tudom, hogy olyan dolgom van, amiért élnem kell. Ilyen az írás. Volt idő, hogy egyáltalán nem tudtam  leütni a számítógép billentyűit és nem jött az ihlet, sehogyan sem. Fáradt és elkeseredett voltam, – mindannyiunkkal megesik – aztán továbbléptem és újra elkezdtem írni, az mozgatott és vitt előre, hogy ha majd nem leszek, ne csak üresség maradjon utánam, hanem hagyjak itt valami maradandót, valami értékeset. Erre a könyv a legjobb példa, hiszen amikor kezedbe veszel egy 1880-as években írt kötetet, azt láthatod te is, és én is, amit az az ember “látott”, aki írta,  száz meg száz évek múltán. Ez halhatatlanná tesz mindörökre engem is! Az írás  mindvégig hiányzott a nagy nihilben is, mindig is tudtam, hogy ez az én utam. Itt érzem belül. A szív nem tud hazudni, ekkorát nem! 

F. K: – Amerikai autók, filmek, amerikai álmok, amerikai utcák, “amerikai feeling”, mégis itt élsz Magyarországon, méghozzá egy erdőszéli idilli házikóban a kutyáiddal. Honnan akkor ez a kapcsolódás a nagy Amerikához?

P. O: – Több rokonunk is élt Amerikában, annak idején sokat látogattak hozzánk, többek között a már említett Forddal, amikor megfogadtam, hogy nekem is ilyenem lesz, ha nagy leszek. Az amerikai életérzés mindig is vonzott, jómagam is több-ízben jártam, éltem odakint és megtetszett az a világ, a filmjeik, az élethez való hozzáállásuk, az a hangulat, van ebben valami…talán egy régebbi életem, kitudja. Amerika lenyűgöz! Nem is kérdés, hogy a könyveim 90 %-a ott játszódik. Mindennek ellenére itt élek a mesebeli falucskámban és már Gödön honvágyam van, úgy hogy nekem nincsenek ilyen nagy “kiköltözős elképzeléseim”, bár éltem sok helyen szerte a világban, de ide születtem, erre a környékre, ez az otthonom. Nekem fontos a gyermekkorom színtere, a gyökerek ide kötnek, életem első tíz éve is itt zajlott, szeretek itt élni. Távol vagyok a világ hangos zajától, és innen még hál istennek hiányoznak az emberek nagy-többségét jellemző főként “magyar vonások”, ez elől szaladtam ide ki az erdő szélére. Mindig is nehézségeim adódtak a “társasági élet közelségével”, még az író-olvasó találkozók felé is nehezen nyíltam meg, bár sok helyre hívtak, hívnak, – nem is tartottam magam igazán írónak, egészen a hatodik könyvemig – csak mostanában nyitok a világ, az emberek felé. Jól elvagyok az írói magányomban, és szeretem az ezzel járó “begubózást”, ám azt is tudom, hogy el kell indulnom és szükség van az olvasóimmal való találkozásra személyesen is, mert csak így kerülhetünk közelebb egymáshoz. Most már szívesen indulok neki az útnak, és fontosnak érzem a találkozást! 

F. K: – Kényes kérdések… Olivér mesélnél nekünk a hétköznapokban téged ért kritikákról,  milyen érzés az, amikor beletaposnak a lelkedbe, amikor véleményt alkotnak a munkádról és olykor hol a mennyekbe emelnek, hol a sárba döngölnek. Egy írónak igen érzékeny a lelke, talán még érzékenyebb, mint másoknak, így aztán meglehet, hogy nehezebben viseli a fájdalmakat is?

P. O: – Az elején mindenhová beregisztráltam és írtam, töltögettem fel az írásaimat, és aztán a csoportbéliek többsége lehurrogott, mondván, hogy a helyemben ki sem adnák ezeket az irományokat, hagyjam abba, stb… Kis idő múlva  elfordultam ettől a világtól és nem mondom, hogy nem esett rosszul, de aztán tettem a dolgom, más irányt vettem. Mostanában volt egy utolsó próbálkozás egy másik fórumon, ami szíven ütött, a gyakori kérdéseknél belefutottam egy véleménybe, miszerint az itteni kiadókat gyalázták éppen, köztük az én kiadómat is. Na nálam itt elszakadt a cérna és név nélkül leírtam a saját véleményemet, alátámasztva az igaz “siker-történeteimmel”, a tizenegy könyvvel, a filmjoggal és a többivel. Erre, ezzel a válasszal jött az illető: – biztosan meséket írsz, mert ez is ez nagy mese. Na látod, ebből van elegem, amikor a magyar mentalitásról és hozzáállásról beszélek, itt, legtöbbször visszahúzzák az embert, amikor előre lép. Lehetne tanulni a sokat szidott Amerikától, mert ott sincs ugyan aranyból a  kerítés, de ha kint bármit csinálsz, bármivel is foglalkozol, becsülik azzal hogy megfizetik, és megveszik az alkotásaidat. Ám, ha meg nem is veszik, akkor is megveregetik a válladat, hogy jó vagy!   Nem szeretem azt az itthoni általános hozzáállást, – tisztelet  a kivételnek – amellyel bennünket illetnek, mégis itt szeretnék élni és alkotni. Miért kellene ahhoz kimennie külföldre bárkinek is, hogy sikeres legyen? Miért kellett elmennie a nagyjainknak, Szilárd Leótól kezdve…és lehetne sorolni végtelenségig, miért? Magyarországon valamiért az igazi tehetségeket nem becsülték meg, és ez nem igen változott. A másik fájó pont, ami az én életemben is nehézségként gördült elém, az a hiányok kiemelése.

Nézzük például a a tanítást, itthon azt mondja a tanárnő, hogy mit csináltál rosszul, a hibákra fektetik a hangsúlyt, kint Amerikában ugyanennél a helyzetnél a jó oldalát nézik és azt mondják, látod a fele milyen jól sikerült?! Kint elismerik a könyveimet, elismerik ha valamit jól csinálsz, és én tudom, hogy jól csinálom a dolgom, hiszek magamban, de sajnos itthon nem tudok érvényesülni. Ezért küldöm ki egymás után a könyveimet, mert előbb érek célba, ez a nagy igazság, bárhogy is fájlalom. Ettől még szeretem a hazámat, kötődöm a gyökereimhez, hagyománykövető és értéktisztelő ember vagyok. Mindemellett pedig egy író, aki szeretne megélni a munkájából. Van egy József Attilánk, míg élt, nyomorgott és mellőzték idehaza, pedig akkor is voltak gazdag emberek. Nem most kellene szobrokat állítani a nagyoknak, nem akkor kell megbecsülni az értéket, amikor már nincs lélegzet, életükben járna az elismerés és a tisztelet! Ez ma is igaz.
Erre a legkézenfekvőbb példa a következő: Egy ismerősöm mondta a minap, – Olivér, mit vársz a könyveiddel kapcsolatban idehaza, amikor tegnap este egyedül voltam egy Szakcsi koncerten?!!! Egyedül, egy Szakcsi koncerten, miközben a diszkók olyan telt-házzal üzemelnek, hogy agyonnyomják egymást az emberek! Annak idején alsó-tagozatban hármas voltam magyarból,  – és mindig hozzátette a tanár, hogy jóindulattal – pedig az összes dolgozatomat hibátlan helyesírással adtam be, mégis valamiért pikkelt rám. Egyik alkalommal, ugyanez a magyar tanár kiállított az osztály elé és szégyenszemre egész órán át ott kellett ácsorognom, miközben az irodalom szégyenének nevezett az osztálytársaim előtt, majd hozzáfűzte: – Jól nézzétek meg, ebből az emberből nem lesz soha semmi!………………………………………..   És eddig tizenegy könyvnél tartok.  🙂

 

F. K: – Mi lenne az üzeneted a feltörekvő nemzedék számára, azok felé, akik netán írásra adják a fejüket, akik épp ennek a beszélgetésnek a kapcsán emelik fel a tollat, hogy első gondolatukat papírra vessék?              

P. O: – Azt üzenem nekik, maradjanak magyarok, írjanak magyarul, de ne törődjenek azzal, hogy ha jelenleg itthon nem érnek el sikereket. Attól, hogy Magyarországon nem sikeres valaki, még nem jelenti azt, hogy valóban nem is tehetséges. Itthon hajlamosak lefelé nyomni ugyanazt az embert, akit odaát gyakran előszeretettel felemelnek. Mindannyian tekintsünk nyitott szemmel a külföld felé, ám mindvégig maradjunk magyarok és szeressük a magyar nyelvet, mert magyar nyelven lehet a legszebben írni.

 

Aki kérdezett: Frenyó Krisztina     

Aki válaszolt: Papp Olivér, író    

Papp Olivér oldala: http://www.authoroliverpapp.com/