„A konfliktus maga is lassanként patológiás tünetté válik a szemléletünkben. Eszménnyé lenne a konfliktusmentes ember, akinek jellemfejlődésével biztosan bajok vannak? Mert a jellem bizony konfliktusok megélésén és megoldásán keresztül kovácsolódik ki. Természetes, hogy konfliktusok közepette zajlik az emberi élet, mert a konfliktusnélküliség egyben kommunikációnélküliséget, kapcsolatnélküliséget is jelent. Nem a konfliktusnélküliség, hanem az azzal való méltó, megfelelő megküzdés az, amire törekednünk érdemes.
(Popper Péter)
Vajon mi indítja az egyik embert arra, hogy bátran vagy kevésbé bátran konfrontálódjon, ha úgy érzi, nem lehet szó nélkül tűrni valamit? Ezzel szemben miért vannak olyan sokan azok, akik csöndben elviselik az életet az igazságtalanságaival együtt, és az embereket az irracionalitásaikkal és furcsaságaikkal egyetemben? És még akár életük párjával vagy a gyermekeikkel sem osztják meg véleményüket, sérelmeiket, érzéseiket?
Mivel én nagy jóindulattal sem tartozom az utóbbi típusba, meglehetősen gyakran – mondhatnám nap mint nap – feszít belülről a szólni vagy nem szólni dilemmája… Legnagyobb problémám abból fakad, hogy sokszor nem tudom megítélni az ügy relevanciáját és keresem az igazságot, ha kell, ha nem. Van, amikor csak magamban, órákig analizálva egy megjegyzést, egy cselekedetet vagy éppen egy furcsa fintort (szerencsére, amióta megszületett a kislányunk, azért lerövidültek ezek a töprengős órák kicsit.J). A másik eset, és ez az, ami további bonyodalmakhoz vezet sok esetben, ha hangot is adok a véleményemnek. Dan Millman amerikai író számomra rendkívül rokonszenves megállapítását alapul véve, miszerint „a béke nem a konfliktus hiánya, hanem a konfliktus kezelésének képessége” naiv módon mindig elhiszem, hogy az őszinteség a legjobb, az egyetlen járható út, ami majd elhozza a megoldást. Igen ám, de kinek a megoldása is lesz az? És vajon a másik fél akarja egyáltalán a megoldást, érdekli az igazság? Jogom van ahhoz, hogy belerángassam az oly sokszor vitatott igazság keresésébe vagy, hogy arra ösztönözzem, ismerje végre fel a hibáját vagy éppen egy általa szeretett személy tévedéseit? Talán önzés, ha azért fogalmazok meg kritikát, mert bánt valami és ki akarom adni magamból ezt a feszültséget… Ennek ellenére úgy érzem, vannak dolgok, amiket ki kell mondanunk, még akkor is, ha látszólag nem visz előre, vagy éppen nem jutunk közös nevezőre. Még ha nem is tudjuk megoldani a problémát, legalább megszabadulunk a dolog őrizgetésének, cipelésének súlya alól, hisz már maga a sérelem kimondása felszabadító, és ahogy beszélek róla, talán kinyitom a kiskaput, hogy szabadon távozhasson, hogy végre ne belülről emésszen, hanem kívülről figyelhessem, és ahogy távolodik, úgy látom már egyre kisebbnek. Ezáltal pedig megszabadulok az elfojtott érzések gyötrő és egészségkárosító hatásaitól is. Nem hiszek abban, hogy attól, hogy nem mondunk ki dolgokat, félelmeket, sérelmeket, észrevételeket, jobb lesz a kapcsolatunk egymással… Sajnos a probléma attól még létezik és apránként kis hógolyóból pusztító lavinává nőhet. Tisztában vagyok vele, hogy nem hirtelen elhatározás kérdése, és nem is könnyű nyíltan beszélgetni, különösen nem olyan embereknek, akik nem szókimondásban és őszinteségben szocializálódtak. Ha valakit csöndre, titkolózásra, elfojtásra, önmaga örökös feladására neveltek, annak iszonyatos feladat lehet kibújni az évtizedek alatt ráaggatott, fullasztó jelmezből.
Amit azonban tudatosan tehetünk, hogy olyan kapcsolatokat igyekszünk kialakítani, szorosra fűzni és ápolni, melyek lehetővé teszik, hogy nyíltan merjünk beszélni a problémáinkról, a gondolatainkról, vagy akár a nemtetszésünkről. Ebben rejlik talán a dolog lényege és tanulsága (számomra is), hogy tudnunk kell először is mérlegelni, milyen súlyú az a probléma, ami nyomaszt, és mennyire vagyok képes azt kezelni magamban. A legfontosabb mégis, hogy tudjam, felmérjem, kivel lehet, kivel érdemes őszintén beszélni, felvállalva a konfrontálódás lehetőségét is, hiszen alapvető a kapcsolatunkban, hogy jó szándék vezérel minket. Hogy tudjam, a másik fél is tisztában van vele, hogy számít a viszonyunk, hogy tisztelem és fontosnak tartom őt annyira, hogy föltárom előtte a gondolataimat, érzéseimet, derűvel-borúval együtt. Mondjuk el bátran a véleményünket és hallgassuk is meg a másik felet, elvárva a kölcsönös őszinteséget, nyíltságot, hisz ezek a beszélgetések, eszmecsereék lendíthetik előre, tehetik még jobbá, tartalmasabbá a kapcsolatunkat.
Rózsavölgyi – Nemes Dóra
