rossz címkéhez tartozó bejegyzések

Húzd ki a szöget a fejedből, mielőtt beleszúrnád

A főszerkesztő hozzáfűzése: Húzd ki a szöget a fejedből, mielőtt beleszúrnád! Megmondom én neked, mire vagy képes: teremteni, és legyen az rossz, akár jó, mindkettőt te hívod elő a fejedben. Ugye nem őrültél meg?
“Ha előre leszögezed, hogy úgyis kevesebb vagy, mint amire pedig adottságaid képessé tennének, figyelmeztetlek: egész életedben boldogtalan leszel.” –
If you deliberately plan on being less than you are capable of being, then I warn you that you’ll be unhappy for the rest of your life. “Paul Pahil”

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-02-04.

Paulmosolyfejszög

“Ha előre leszögezed, hogy úgyis kevesebb vagy, mint amire pedig adottságaid képessé tennének, figyelmeztetlek: egész életedben boldogtalan leszel.” 

If you deliberately plan on being less than you are capable of being, then I warn you that you’ll be unhappy for the rest of your life.

Ajánlás: Paul Pahil

Lélekgyógyító sorozat Arnolddal / Jó és rossz, avagy mi a valós tudás alapja

FIGYELEM!!!                                         Ez az írás alkalmas a nyugalom megzavarására!                                                       […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-11-04.

Jézus ördög harca nagyobb

FIGYELEM!!!

                                        Ez az írás alkalmas a nyugalom megzavarására!                                                                                            

Előző írásomban szó volt a jóról és rosszról, mint duális világunk látszólagos két arcáról. Szerintem viszont alapvetően nincs jó és rossz! Úgy gondolom sokan találkoztak már ezzel a megállapítással. Mégis elég meglepő ez a kijelentés, főleg a mai világunkban, mikor lépten – nyomon csak a „rosszal” találkozunk. Egyébként megpróbálkoztak már azzal, hogy belegondoljanak ebbe a kijelentésbe? Akár igen, akár nem, javaslom, tartsanak most velem, és nézzük meg együtt, hogy mi lehet e kijelentés mögött (szerintem).

Mint írtam a jó és a rossz, alapvetően a különböző események és helyzetek mindenkori megítélésének (ítélkezés) eredménye.  Viszont, ha nem ítélkezünk, és elvesszük az előjelet az események és helyzetek végeredménye elől, akkor nem marad más, mint önmagában a tapasztalás, ami miatt leszülettünk a Földre. A tapasztalás visz előre bennünket fejlődésünk útján. Ez segít a változás megélésében, ez által fejlődik a lelkünk. Merjünk hát tapasztalni, ítélkezés nélkül!

Amit „tudásként” megszerzünk az iskolapadban, vagy bármilyen más forrásból, de nem próbáljuk ki, nem éljük meg, azaz nem tapasztaljuk meg, hogy miként működik az a dolog a saját világunkban, az soha nem lesz a mi tudásunk. Az mindig a másik ember tudása marad, ahogy ő látja a világot azzal az eseménnyel, helyzettel kapcsolatban. Számunkra akkor érlelődik tudássá a másik ember által átélt tapasztalás, ha mi magunk is meg merjük tapasztalni azokat az eseményeket, helyzeteket, amiről ő beszél. Addig csak a képzeletünkben, vagy szavakban „éljük meg” az eseményeket, és a konkrét tapasztalás hiányában félelmeink azok, amik alapján kialakítjuk véleményünket és viselkedésünket. Ha azonban merjük megtapasztalni a dolgokat – azaz cselekszünk – akkor a tapasztalás révén valós tudásra teszünk szert. Tehát mindenki számára az egyéni tapasztalás adja meg az igazi tudás alapját. Azonban, ha nem merünk tapasztalni, és félelmeink irányítják életünket, akkor lelkünk megreked egy szinten, és el kezd sorvadni, aminek minden esetben valamilyen betegség a végeredménye.

Amikor viszont már merünk tapasztalni, mindenképpen beszéljünk a tapasztalatainkról, és osszuk meg másokkal, mert így gazdagíthatjuk a világot. De vigyázzunk, mindig csak annyit mondjunk, amennyi a valós tapasztalatunk, mert akkor szavainknak tartalma, és súlya lesz. Míg ha csak mások tapasztalatait szajkózzuk, hiteltelenek leszünk, mert nincs meg mögötte a tapasztalás adta tudás és magabiztosság. Ha mások tapasztalatai által formálunk véleményt becsapjuk magunkat (és másokat is) és tovább erősítjük félelmeinket. Ha viszont saját tapasztalatainkat mondjuk el, akkor szavaink el kezdik vonzani az embereket; de nemcsak egyszerűen vonzzák, hanem hatással is lesznek rájuk. Amikor saját tapasztalatainkról beszélünk, akkor szavaink olyan mélyről fakadnak, és olyan igazságokat hordoznak magukban, hogy akik készek meghallani őket, átalakulnak általuk. És mindannyiszor, amikor saját tapasztalatainkat osztjuk meg másokkal, akkor azok a szavak lélegeznek, élni fognak. Mi több, élő szívként fognak dobogni az emberekben, és Isteni igeként hatva, az emberi lelkek el kezdenek újra élni.

Tehát merjünk cselekedni, mert a cselekvés a valós tudás alapja. Engedjük tapasztalni önmagunkat, s a tudást osszuk meg másokkal, hogy lelkünk felszabadulhasson.  

Landgraf Arnold

 

„Soha ne helyettesítsd a tudást hittel, mert ha hiszel, akkor soha nem fogsz tudni. Ha pedig tudsz valamit, egyszerűen értelmetlen hinni benne. Ha valamiben hiszel, az annak a jele, hogy nem tudod.”  (OSHO)


Lélekgyógyító sorozat Arnolddal / A világunk két arca

A világunk két „arca”, avagy a jó és a rossz „harca”   Életünk során folyton ítélkezünk, és természetesen mindig mások felett. Általában azonban észre sem vesszük, amikor ítéletet mondunk valaki, vagy valami felett.Talán többekben felmerült a kérdés: vajon miért és hogyan ítélkezünk? Legtöbbször azért nem vesszük észre, valahányszor éppen ítélkezünk, mert nem tudatosodik bennünk, hogy […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-09-24.

Arnold jinjang

A világunk két „arca”,

avagy a jó és a rossz „harca”

 

Életünk során folyton ítélkezünk, és természetesen mindig mások felett. Általában azonban észre sem vesszük, amikor ítéletet mondunk valaki, vagy valami felett.Talán többekben felmerült a kérdés: vajon miért és hogyan ítélkezünk?

Legtöbbször azért nem vesszük észre, valahányszor éppen ítélkezünk, mert nem tudatosodik bennünk, hogy minden alkalommal, amikor minősítünk valakit, vagy valamit, akkor egyben ítélkezünk is felette. Emiatt rendszerint minden embert, dolgot, vagy helyzetet azonnal a „jó” vagy a „rossz” skatulyájába helyezünk, és innentől ennek megfelelően viszonyulunk hozzá. Tovább nehezíti helyzetünket, hogy ezekhez a címkékhez még sokáig tántoríthatatlanul ragaszkodunk is. Legtöbbször még akkor sem vagyunk hajlandóak változtatni véleményünkön – rendszerint büszkeségből –, ha már számunkra is teljesen nyilvánvaló a tévedésünk.

Az „ítéletet” mindenki addigi életének tapasztalata, hitrendszere, tudása és viselkedési mintái alapján hozza meg. Így teljesen természetes, hogy egyazon dolgot jószerivel annyiféleképpen ítélünk meg, ahányan vagyunk (ezzel kapcsolatban írtam már „Valódi célunk” címmel előző írásomban is).

Most induljunk ki abból, hogy alapvetően jóra vagy rosszra, azaz nekünk tetsző, vagy nem tetsző részre osztjuk fel a tapasztalásainkat, aminek az a mélyebb oka, hogy a Földön duális világban élünk. És a legszebb az egészben, hogy egyik oldal sem létezhet a másik nélkül, mert csak látszólagos kettősségről van szó, hiszen minden ugyanannak az EGY-nek (a Teremtő Forrásnak) a két oldala, amit mi hol az egyik, hol a másik oldalról szemlélünk. Férfi és nő, jobb és baloldal, elöl és hátul, alul és felül, kint és bent, – már ami minket illet. De ott van még a körülöttünk lévő világ is, ahol szintén megvan ez a kettősség. Jó és rossz, fény és árnyék, adás és elfogadás, jin és jang, öröm és bánat, szép és csúnya, erős és gyenge, és még sorolhatnám a végtelenségig. De, ha nem tudjuk mi a rossz, honnan ismerjük fel a jót? Vagy mitől tartunk erősnek valakit, ha nem ismerünk gyengét, vagy nem attól szép-e a szép, mert ismerjük a csúnyát? Vagyis mindennek két oldala van, mint annak a bizonyos éremnek. Csak ritkán vesszük észre, hogy ugyanannak a dolognak, helyzetnek egyszer az egyik, másszor a másik oldalát éljük meg, és attól függően, hogy éppen melyik oldalát nézzük, másképp és másképp ítéljük meg az elménkben.

 Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az ítélet nem más, mint egy választás, méghozzá a szabad akaratunk választása. Ugyanis mi döntjük el, hogy valami jó, vagy rossz, hogy azt a bizonyos érmet (az életet) melyik oldaláról nézzük.  

Földi létünknek igazából éppen az a célja, hogy mind a két oldalt megismerjük, megtapasztaljuk, hogy egyesítsük az ÉGI és FÖLDI energiákat, hogy aztán össze tudjuk rakni magunkban ismét EGY-gyé.

Rendszerint azért tartunk valamit rossznak, mert vagy volt már egyszer dolgunk vele, és negatívak az érzéseink azzal kapcsolatban, vagy egyáltalán nem ismerjük, de a lényeg az, hogy félünk tőle. Viszont félelmeink miatt nem tudjuk, vagy nem akarjuk megismerni, ezért továbbra is rossznak tartjuk.

Szerintem ezt az ellentmondást fel lehet oldani, mégpedig úgy, hogy másképp kell viszonyulnunk duális világunkhoz, mint ahogy eddig tettük.

A „nyugati” felfogás az EGY-ség (Teremtő Forrás) duális világunkban megnyilvánuló két oldalát szembe állítja egymással. A világ jelenségeit ellentét-párokként éljük meg. Így tévesen ítéljük meg a helyzeteket, mert nem ismerjük fel, hogy ugyanarról a dologról van szó, amikor egyszer az egyik, másszor a másik oldalán vagyunk. Ezért aztán folyton KÉT-ségek között vergődünk. Milyen szívesen adunk, mikor valaki rá van szorulva, és milyen nehezen fogadunk el, amikor mi vagyunk rászorulva (adás – elfogadás). Hányszor és hányszor látjuk sötéten a dolgokat saját magunkkal kapcsolatban, és milyen világos a megoldás, ha a másik problémáját nézzük (fény és árnyék). Mennyiszer látjuk ugyanazt a dolgot szépnek, míg mások csúnyának, vagy éppen fordítva. Milyen sokszor érezzük magunkat gyengének egy-egy helyzetben, míg barátunk minden erőlködés nélkül teszi meg ugyanazt a lépést (erős és gyenge).

És ha mindez önmagában nem lenne elég, ezt még azzal is tetézzük, hogy az általunk jónak/rossznak tartott dologról, mindenáron meg akarjuk győzni a másikat.

Miért is …?

Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha egyszerűen csak elfogadnánk a másik embert, az összes tudásával, tapasztalatával, hitével, cselekvésével együtt! Hiszen ez is egy lehetséges módja annak, hogy megismerjük a körülöttünk lévő világot. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy egyet is kell értenem vele. Ha megismertem a másik hozzáállását az élethez, (az „EGY” egy másik, az enyémtől eltérő, lehetséges megismerését), de nem tudok vele azonosulni, akkor egyszerűen csak el kell fogadnom ezt, mint tényt, és hagynom kell, hogy az illető járja a saját útját. Nem kell megküzdjünk a saját „igazunkért”, és semmi esetre sem kell meggyőznünk egymást a magunk „igazáról”. Egyszerűen csak tudatosítsuk magunkban, hogy a saját világában, hitrendszerében MINDENKINEK igaza van! Minden nézőpontnak megvan a maga létjogosultsága, de ettől még a miénk nem csorbul. (Sem többek, sem kevesebbek nem vagyunk másoknál!) A „keletiek” arra tanítanak, hogy tanúként, szemlélőként vegyünk részt a világban. Mindenki másképp és másképp látja a világot, és mindenki sajátos, EGY – ÉN – i utat jár be itt a Földön. Akivel azonosulni tudunk, azzal mehetünk együtt, addig, amíg ez mindkettőnk számára elfogadható. Amikor azonban már nem tudunk azonosulni a másikkal, akkor jobb, ha elengedjük egymást. De nemcsak embertársainkat, hanem hiteinket, szokásainkat, tárgyainkat, – vagyis mindent el kellene tudni engednünk, ami már nem szolgálja a fejlődésünket. Ez azért megy rendszerint nagyon nehezen, mert rendkívül erősen ragaszkodunk ezekhez a dolgokhoz. Ha azonban mélyebben önmagunkba nézünk, megfigyelhetjük, hogy a ragaszkodás mélyén minden esetben félelem rejtőzik, és ragaszkodásunkkal egy hamis biztonságérzetben ringatjuk magunkat, s így próbálunk több energiához jutni. Persze minél nehezebben válunk meg valamitől, és minél tovább ragaszkodunk valakihez, annál nehezebben tudunk megválni tőle, és annál fájdalmasabb az elválás (elengedés).

Ha már az „ítélkezéssel” kezdtük a gondolatsort, akkor fejezzük is be azzal.

Az igazi „ítéletet” mindenki saját magáról mondja ki, azzal, ahogy él, ahogy gondolkodik, amit, és ahogy mond, amit cselekszik, és azzal, ahogy érez, dolgokkal, emberekkel és helyzetekkel kapcsolatban.

Ha felismerjük, hogy az ítélkezéssel csak ártunk magunknak és másoknak, akkor alapjaiban változtathatjuk meg az életünket! Ha tudatosak vagyunk, és ott vagyunk a jelenben életünk minden pillanatában, és felelősséget vállalunk gondolatainkért, szavainkért és tetteinkért, szabadabban, és boldogabban élhetjük az életünket!

 

Áldás kísérje Önöket saját útjukon.

Landgraf Arnold

Háború-e a konfliktus?

„A konfliktus maga is lassanként patológiás tünetté válik a szemléletünkben. Eszménnyé lenne a konfliktusmentes ember, akinek jellemfejlődésével biztosan bajok vannak? Mert a jellem bizony konfliktusok megélésén és megoldásán keresztül kovácsolódik ki. Természetes, hogy konfliktusok közepette zajlik az emberi élet, mert a konfliktusnélküliség egyben kommunikációnélküliséget, kapcsolatnélküliséget is jelent. Nem a konfliktusnélküliség, hanem az azzal való méltó, […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-06-29.

Csaba képe konfliktus„A konfliktus maga is lassanként patológiás tünetté válik a szemléletünkben. Eszménnyé lenne a konfliktusmentes ember, akinek jellemfejlődésével biztosan bajok vannak? Mert a jellem bizony konfliktusok megélésén és megoldásán keresztül kovácsolódik ki. Természetes, hogy konfliktusok közepette zajlik az emberi élet, mert a konfliktusnélküliség egyben kommunikációnélküliséget, kapcsolatnélküliséget is jelent. Nem a konfliktusnélküliség, hanem az azzal való méltó, megfelelő megküzdés az, amire törekednünk érdemes.

(Popper Péter)

Vajon mi indítja az egyik embert arra, hogy bátran vagy kevésbé bátran konfrontálódjon, ha úgy érzi, nem lehet szó nélkül tűrni valamit? Ezzel szemben miért vannak olyan sokan azok, akik csöndben elviselik az életet az igazságtalanságaival együtt, és az embereket az irracionalitásaikkal és furcsaságaikkal egyetemben? És még akár életük párjával vagy a gyermekeikkel sem osztják meg véleményüket, sérelmeiket, érzéseiket?

Mivel én nagy jóindulattal sem tartozom az utóbbi típusba, meglehetősen gyakran – mondhatnám nap mint nap – feszít belülről a szólni vagy nem szólni dilemmája…  Legnagyobb problémám abból fakad, hogy sokszor nem tudom megítélni az ügy relevanciáját és keresem az igazságot, ha kell, ha nem. Van, amikor csak magamban, órákig analizálva egy megjegyzést, egy cselekedetet vagy éppen egy furcsa fintort (szerencsére, amióta megszületett a kislányunk, azért lerövidültek ezek a töprengős órák kicsit.J). A másik eset, és ez az, ami további bonyodalmakhoz vezet sok esetben, ha hangot is adok a véleményemnek. Dan Millman amerikai író számomra rendkívül rokonszenves megállapítását alapul véve, miszerint „a béke nem a konfliktus hiánya, hanem a konfliktus kezelésének képessége” naiv módon mindig elhiszem, hogy az őszinteség a legjobb, az egyetlen járható út, ami majd elhozza a megoldást. Igen ám, de kinek a megoldása is lesz az? És vajon a másik fél akarja egyáltalán a megoldást, érdekli az igazság? Jogom van ahhoz, hogy belerángassam az oly sokszor vitatott igazság keresésébe vagy, hogy arra ösztönözzem, ismerje végre fel a hibáját vagy éppen egy általa szeretett személy tévedéseit? Talán önzés, ha azért fogalmazok meg kritikát, mert bánt valami és ki akarom adni magamból ezt a feszültséget… Ennek ellenére úgy érzem, vannak dolgok, amiket ki kell mondanunk, még akkor is, ha látszólag nem visz előre, vagy éppen nem jutunk közös nevezőre. Még ha nem is tudjuk megoldani a problémát, legalább megszabadulunk a dolog őrizgetésének, cipelésének súlya alól, hisz már maga a sérelem kimondása felszabadító, és ahogy beszélek róla, talán kinyitom a kiskaput, hogy szabadon távozhasson, hogy végre ne belülről emésszen, hanem kívülről figyelhessem, és ahogy távolodik, úgy látom már egyre kisebbnek. Ezáltal pedig megszabadulok az elfojtott érzések gyötrő és egészségkárosító hatásaitól is. Nem hiszek abban, hogy attól, hogy nem mondunk ki dolgokat, félelmeket, sérelmeket, észrevételeket, jobb lesz a kapcsolatunk egymással… Sajnos a probléma attól még létezik és apránként kis hógolyóból pusztító lavinává nőhet. Tisztában vagyok vele, hogy nem hirtelen elhatározás kérdése, és nem is könnyű nyíltan beszélgetni, különösen nem olyan embereknek, akik nem szókimondásban és őszinteségben szocializálódtak. Ha valakit csöndre, titkolózásra, elfojtásra, önmaga örökös feladására neveltek, annak iszonyatos feladat lehet kibújni az évtizedek alatt ráaggatott, fullasztó jelmezből.

Amit azonban tudatosan tehetünk, hogy olyan kapcsolatokat igyekszünk kialakítani, szorosra fűzni és ápolni, melyek lehetővé teszik, hogy nyíltan merjünk beszélni a problémáinkról, a gondolatainkról, vagy akár a nemtetszésünkről. Ebben rejlik talán a dolog lényege és tanulsága (számomra is), hogy tudnunk kell először is mérlegelni, milyen súlyú az a probléma, ami nyomaszt, és mennyire vagyok képes azt kezelni magamban. A legfontosabb mégis, hogy tudjam, felmérjem, kivel lehet, kivel érdemes őszintén beszélni, felvállalva a konfrontálódás lehetőségét is, hiszen alapvető a kapcsolatunkban, hogy jó szándék vezérel minket.  Hogy tudjam, a másik fél is tisztában van vele, hogy számít a viszonyunk, hogy tisztelem és fontosnak tartom őt annyira, hogy föltárom előtte a gondolataimat, érzéseimet, derűvel-borúval együtt. Mondjuk el bátran a véleményünket és hallgassuk is meg a másik felet, elvárva a kölcsönös őszinteséget, nyíltságot, hisz ezek a beszélgetések, eszmecsereék lendíthetik előre, tehetik még jobbá, tartalmasabbá a kapcsolatunkat.

Rózsavölgyi – Nemes Dóra