konfliktus címkéhez tartozó bejegyzések

Érthetően az egészségért, szívvel – lélekkel

Valahogy más volt ez, mint egy szokványos előadás, én személy szerint az első perctől azt éreztem, érintett vagyok. Valami megérintett itt legbelül.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-05-26.

03R“Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, fiam. Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok.”                                                                           ( Márai Sándor: Az igazi )

Az Érthetően az Egészségért Alapítvány meghívására, egy fantasztikus program részesei lehettünk a közelmúltban. Az alapítvány szervezésében, valamint a Medical Media Manager Kft támogatásával, a Kecskeméti Megyei Kórház főnővéreinek tartott lélekemelő, önismereti és konfliktuskezelési tréning vendégeiként, figyelemmel kísérhettük három rendkívüli előadó, egészségügyi szakdolgozók részére megtartott interaktív “fejlesztő-képzését”. Az egészségügyben dolgozók igen nagy része, nap mint nap, embert próbáló körülményeknek és váratlan helyzeteknek vannak kitéve. Épp ennek okán, nagyon fontos, hogyan indul a napjuk és milyen lelkiállapotban néznek az adott feladat elébe. Van, hogy másodpercek töredéke alatt kell dönteniük egy adott helyzetben és igen nagy felelősség nyomja  a vállukat munkájuk során. Amikor stresszes és terhelő munkakörről beszélünk, akkor az egészségügy az egyik leginkább kiemelt terület a halmazban. Az alapítvány önismeret fejlesztő képzése azért született, hogy az egészségügyben dolgozók megismerhessék a vállukra nehezedő mentális terhek természetét és ügyes módszerekkel enyhítsék azokat.  Alábbi írásunkkal megpróbáljuk visszaadni azt a csodálatos hangulatot, amely magával ragadott bennünket a nem mindennapi “tréning” alatt.

Korán reggel érkeztünk Kecskemétre, Ákos kollégám már tudta, hogy mi vár ránk,  -ellenben jómagam, gyermeki kíváncsisággal és izgatottan vártam azt, amire nem lehetett előre felkészülni. Biztos, ami biztos, egy szalámis szendvicset és egy jóféle kávét még gyorsan magamhoz vettem a Megyei Kórház büféjében, és így indultam az ismeretlen felé. A kórház főnővérei már helyet foglaltak az előadóteremben és lassan a lágy moraj is elhalkult…                                                     13RElsőként Kovács Péter, az Érthetően az Egészségért Alapítvány ,,frontembere” köszöntött bennünket, rövid bevezetőjében bemutatta az alapítvány működését, és aztán elkezdett szólni hozzánk. Valahogy más volt ez, mint egy szokványos előadás, én személy szerint az első perctől azt éreztem, érintett vagyok. Valami megérintett itt legbelül. Nagyon rövid időn belül a boldogságra terelődött a szó, amelyről kiderült, hogy a negativitás hiánya is egyben. Péter szavait idézve, ez az állapot feltételektől mentes, automatikusan van.

Kovács Péter: ,,Abban a pillanatban, ha egy varázsütéssel lecsupaszítanám önökről a félelmeket, aggodalmakat, szorongásaikat, akkor felszabadult, boldog emberek lennének. Pedig a betegágy, a főnök, a családi állapot, az előadóterem ugyanaz maradt,  de én csak a környezetükből saját magukra átvett energiáktól szabadítanám meg önöket és ettől máris fellégeznének.

Amikor a negativitás hiányáról beszélünk, akkor egyben egy olyan képességbeli lehetőségről is beszélünk, amely segítségével ezeket a negativitásokat egyszerűen levetkőzhetjük magunkról, hiszen ezeket a negatív érzeteket nem a férj, nem a feleség, nem az anyós, és még csak nem is egy kolléga akasztotta ránk, nekik ehhez semmi közük, csakis mi vagyunk a felelősek az érzéseinkért.

Nézzünk példának okáért egy családon belüli élethelyzetet, adódik egy konfliktus férj-feleség között: történetesen nálunk, – ugye ez önöknek is ismerős – akkor ha én ideges leszek, ahhoz a feleségemnek semmi köze, maximum ahhoz van, hogy nem az elvárásaimnak megfelelő élethelyzetet alakított akkor éppen ki.

Az, hogy én hogyan reagálom le a szituációt, az csakis az én döntésem. Eret vághattam volna az idegességtől, leordíthattam volna a holdat az égről, ám nevethettem is volna az egészen, mindez azon múlik, mennyire megyek bele az adott élethelyzetbe, tehetem mindezt kicsit, nagyon, elsüllyedhetek benne, de kívülről is nézhetem, és megállapíthatom, hogy változtatásra szorul az állapot. Önöknek abban a nagy szerencsében lehet részük, hogy két olyan embert hívtunk ide előadóként, akik ebben  tudnak itt mintát adni. 04R

Egyikük Csaba, aki 44 évesen kezdte újra az életét, és vált olyan példaértékű emberré, aki Tiborhoz hasonlóan éli az életét és beismeri a hibáit, a hiányosságait, mindemellett arra törekszik, hogy az élethelyzeteit hasonlóképpen tudja kezelni, mint ahogyan én itt megpróbáltam szemléltetni. “

08RPéter előadását végighallgatva, már kezdetnek is erősnek bizonyult a “képzés”, az összes jegyzetpapíromat teleírtam, félő volt, hogy a diktafon is megadja magát, és hol voltunk még a végétől. Az első útmutató után, Péter végig kérdezte a jelen lévő  főnővéreket, hogy mit vinnének magukkal haza, illetve a kórterembe az eddig hallottak alapján. Sorra érkeztek a csodálatos gondolatok, mint például a magasabb önismeret, vagy a lelki béke, önmagunkkal szemben is, persze a legtöbben, köztük jómagam is annyira az előadás hatása alá kerültünk, hogy szólni sem bírtunk.

01R

A következő percekben, Varga Tibor Buddhista Tanító, Coach Mester bemutatkozására lettünk figyelmesek, és mint elmondta, igen nagy öröm számára, hogy az egészségügyben ismét eleget tehet a meghívásnak. Ezután egy újabb “utazás” vette kezdetét, utazás egy olyan világba, amelynek létezéséről talán mindannyian tudtunk, de ilyen mélységekben és magasságokban még sosem tapasztaltuk meg mind ezidáig. Lélekemelő, csendes beszélgetés kezdődött, mint, hogy Tibor halk szavú ember, – ahogy mondta: ez az ő stílusa- és levette a zakóját. Engedelmünkkel tegeződő stílusban folytatódott tovább az előadás.

14RVarga Tibor: ,,Varga Tibor vagyok, az üzleti világból érkeztem, voltam nagyon gazdag, de nem voltam boldog, pedig ma a boldogságot mindenki abban méri, hogy majd akkor leszek boldog, ha. Nekem megvolt minden lehetőségem arra, hogy ha, aztán az lett belőle, hogy hahaha.  

A boldogság az egy állapot, és a boldogságot kívül keresni értelmetlen. Nekem higgyék el, kerestem:  volt caddilac, svájci síelés, luxus csajok… Hozott anyag, mert ha a boldogság-keresés nem lett volna bennem, még mindig ott lennék, de a lelkem mindig e felé vezetett, már gyermekkoromban is erősen érdekelt a téma. Ezért nem volt nehéz otthagynom a  gazdagságot, ez 2000-ben történt, természetesen ezt megelőzte egy képzés, ám ez vezetett a változáshoz.                                    

A boldogság egy tudatállapot és ezt a tudatállapotot csak megszerezni lehet, kizárólag tanítóktól. Természetesen könyvekből, ismeretekből, beszélgetésekből rá lehet hangolódni, de megtapasztalni, élni, valóságossá tenni nem lehet másként. Ezért váltottam utat az életemben, hogy azt a megszerzett tudást, amely a birtokomban van, megosszam az emberekkel. Sokáig kerestem, hogy kikkel, dolgoztam a menedzservilágban, megint kezdett dőlni a lé, ám a menedzserek nem akarnak boldogok lenni, ők gazdagok akarnak lenni előbb.

Azt teljes mértékben megtapasztaltam, hogy szegény embernek ne beszélj a boldogságról, mert amíg nem tudja, hogy milyen gazdagnak lenni, addig hazugnak tartja a sztorit. 

Így találtunk rá egymásra Péterrel és képzeljétek el, ez a terület, az egészségügy lett az, ahol a legnagyobb a befogadás, hiszen itt mindannyian olyan munkakörben vagytok, akik adnak. Ezt nem lehet a másokkal való törődés képessége nélkül csinálni, ez egy érzület, és ezt adta a számomra az egészségügy. Itt bátran beszélhetek úgy az én építő gondolatvilágomról, hogy nem kell, hogy megjelenjen a pénz. Fontos, de nem szükséges. A legnagyobb erőt a munkámhoz, a csodálatos Kopp Mária adta, akivel együtt dolgoztunk egy rövid ideig, feledhetetlen élményt nyújtva számomra.

Az ő szavait idézem: ,, Nem az a legnagyobb probléma az egészségügyben, hogy méltatlan, nehéz, rossz körülmények között, gyenge fizetésért dolgoznak az ápolók, hanem a megbecsülés hiánya.” Ez a kijelentés engem nagyon ledöbbentett, hiszen az a nővér, vagy szakápoló, aki igazán nem egy kiemelt bérért adja mindazt a felajánlást amit a Péter felsorolt, – önzetlenség-odaadás, figyelem, szeretetteljes bánásmód, és sorolhatnám – nem kap egy jó szót.

És itt rögtön a kommunikációra terelném a szót, George Bernard Shaw  mondta egyszer: “Egy jó dicsérő szóból, két hónapig élek.”

Miért nem dicsérjük egymást, miért nem mondjuk a másiknak, hogy te jó vagy !? Nemrég egy orvoskonferencián vehettem részt meghívott előadóként. Az előttem felszólaló orvos briliáns előadásának lehettem fül és szemtanúja, majd oda léptem hozzá és óhatatlanul megköszöntem és megdicsértem a beszédet. A konferencia végén odajött hozzám az illető és megkérdezte, – te ez nálunk nem szokás,  mondd honnan jöttél? – meglepődve mondtam, hogy Budapestről. Most képzeljétek el, megköszönte, hogy megdicsértem. Mindez egy orvoskongresszuson…

Elfeledkezünk a  dicséretekről, a hálaadásról, egyszerűen nem jut eszünkbe, nos az én munkám, hogy emlékeztesselek titeket erre, és egy olyan élményt hagyjak hátra, amit megtudtok osztani másokkal, mert ez a legfontosabb. Semmilyen tudás nem ér semmit ami nem hasznosítható, az csupán információ. Ami hasznosítható, az a tudás. Ezt a tudást be tudjátok építeni a mindennapjaitokba, mindabba a tervekbe, vágyakba, amit itt felsoroltatok. ” 

Tibor mélyreható beszéde közben valóban megállt az idő és megszűnt létezni a tér. Együtt meditáltunk, megtanultunk egy fáradtság-űző technikát, és teljesen átszellemültünk, egyöntetűleg lélegezve, átélve azt a boldogságot, amely bennünk él. Mint ahogy azt Tibortól megtudtuk, a beszédhez tartozik egy fontos tulajdonság, és pedig az együttérzés, ám az együtt érzés nem jelenhet meg figyelem nélkül. Figyeljünk, először magunkra, aztán a másikra, amíg magunk is problémákkal teli küzdünk, nem tudunk a másiknak segíteni. És itt jelenik meg a képben az önismeret, és erre úgy tudunk szert tenni, ha megismerjük magunkat. Tibor tanácsa, egy lista készítése, ahol felsoroljuk mindazt amik nem vagyunk, – ezt 100%-osan meg tudjuk határozni – mert hogy mik vagyunk, azt nem tudjuk. A végén marad valami, és azok vagyunk, de sosem találkozhatunk szemben önmagunkkal, csak ha képesek vagyunk magunkat megfigyelni és ha erre a képességre szert teszünk, akkor tudunk majd másokra is figyelni. Egy szintre kerültünk energetikailag, mindannyian. A kommunikáció nem más, mint közzététel, bemutatás, de az odafigyelő, kedves, megértő beszéd az emel, és Varga Tibor beszéde ilyen. Felemelt bennünket, – én személy szerint a mennyekben jártam.

– Eszembe jutott Tibor egyik mondata, amelyet azóta is a szívemben hordok: Az előadónak van egy mérhetetlen képessége, mégpedig az, hogy mondanivalója ne a fejbe szóljon, mert ha fejbe szól, akkor 4 perc és mintha ott sem lett volna, eltűnik, ám ha szívhez szól, akkor örökre megmarad. Így vagyok én Tiborral, a mondandója megérintett, egészen a szívemig hatolt. –

Olykor a jót is meg kell tudni emészteni, mert túl intenzíven és hirtelen tört ránk ezernyi csoda itt a kórház előadótermében. Így hát, ennyi lélekemelés után szükség volt egy kis ebédszünetre és a friss levegő szippantására, mert valahogy vissza kellett zökkenni a fizikai létbe, még akkor is, ha Tibor szavai nagyon is a valóságot tükrözték.

IMG_02

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A képen balról jobbra:

Novák Csaba, Kovács Péter és Varga Tibor előadók

A  közös ebéd után azt gondoltam, már nem igen lehet fokozni a pozitív energia szintet, ám feltevésem tévesnek bizonyult, mert ami ezután következett, az maga volt a beteljesedés, mely méltó koronaként került az amúgy is fenséges együttlétre. Novák Csaba előadása következett a sorban, az elkövetkezendő órákban sokat nevettünk, ám a könnyek is potyogtak. Hogy miért? Mert Csaba annyira emberi, csupa-szív lélek, hogy nálam az első perctől bizalmat kapott. Őt nem lehet nem szeretni. :-)

 

15R

Novák Csaba: ,,53 éves vagyok, van egy csodálatos feleségem és két remek fiam. Sokat dolgozunk, mindenki a maga területén. Néha néha megállunk. pont tegnap este volt egy ilyen alkalom, és akkor ott a teraszon ahogy a madárcsicsergésben ültünk, éreztem azt a felemelő pillanatot, amikor a jó érzés átjár mindenhol, és jó tudni, hogy fiaimnak nem csak apjuk, hanem barátjuk is vagyok egyben. Nem volt ez mindig így. Régebben saját tulajdonú üzleteim voltak Kaposváron, több is…jól éltem, sok millió forintom volt, ám egyetlen rossz döntésem miatt, egyszeriben mindent elvesztettem. MINDENT, egyetlen nap alatt. Gazdagon fekszel le és szegényen ébredsz.

Ma már hálás vagyok annak az embernek, aki mutatta az utat, akkoriban úgy néztem rá, mint aki becsapott, de ma már megköszönöm, mert ha ő nincs, még ma is ott bohóckodnék a  ruhák között és nem ülnék itt előttetek, és ez egy óriási dolog.

Mostani tudatállapotommal nézve, már nem cserélnék az akkori pillanattal, ám a múltban nem tűnt épp a legjobbnak a dolgok alakulása.

Ti hogy vagytok vele, ami történik most veletek, azt a legjobban élitek meg? Nem mindig igaz? Számtalan emberrel foglalkozom, magas beosztású cégvezetőkkel. Hihetetlen nagy egók, alig lehet elférni mellettük. / itt is nagyokat nevettünk: a szerk. :-) / 

Mindig azt szoktam mondani ne haragudjatok rájuk, nem tudják mit csinálnak, úgy hogy ez egy üzenet: nézz rájuk úgy, hogy nem tudják mit tesznek. 33 éve házasságban élek, a gyerekeim kicsiként kezdték, majd bármilyen hihetetlen, kamaszok lettek, és mára egészen felnőttek. Megéltünk mélységeket, magaslatokat, mint mindenki. Nem tudok munkaszerűen beszélni, mert számomra az ember létezik, nincs külön ez, meg az, persze bizonyos szerepek vannak, hiszen egy szerepjáték ez a földi lét, de az én nézőpontom közepén az ember áll. Aztán később, ahogy egyre tudatosabbak leszünk, ezek a szerep-különbségek összemosódnak és egyre közelebb kerülünk önmagunkhoz. Munkahelyeken, pláne abban az egós világban, a versenyszférában óriási szerepjátékok vannak.

Döbbenetes, hogy mennyi energiát fordítanak az emberek arra, hogy ne olyanok legyenek amilyenek. Egy idő után ez a szerepcsere, megköti az energiákat és onnan veszi el az erőt, ahová kellene tartanunk, például, hogy szeretettel nézzek a másikra, hogy figyeljek rá.

Vannak olyan cégek, akik úgy tekintenek a munkatársaikra, mint robotokra és ezt képesek kimondani ,,komoly” cégvezetők.

Tíz találkozó után értem el egy vezetőnél, hogy hozott nekem egy sport szeletet, de én nagyon nagyra értékeltem ezt a változást nála. Óriási dolgok ezek. A magam részéről nagyon nehéz megszólalni Péter és Tibor után, mert nagyon magasra teszik a lécet, és ezek után valami olyat mondani nektek, ami megragad, amit haza tudtok vinni, nem kis feladat, de ez a mi dolgunk.

Imádok velük lenni és minden pillanatát szeretem az együtt töltött időnek. Majdnem kimondtam azt, hogy dolgozunk, de mi nem dolgozunk, én aznap fogom abbahagyni amit csinálok, amikor úgy érzem, hogy munkaszámba megy, mert akkor az már nem jó. “

02RCsaba beszélt még a bűvös 900-ról, az életünk hátralévő részéről, az elfogadásról, elengedésről és megengedésről, mesterekről. Arról is, hogy mindenen túl akarunk lenni, sárga csekkeken, ezen a napon, mindenen, mindig csak túl akarunk lenni. És ha túl vagyunk mindenen, akkor mi marad? A nagy semmi. Saját bevallása szerint Csabának is hihetetlen nagy idő kellett ahhoz, hogy megértse, hogy mindig az a jó ahol éppen van, hogy az úgy jó és helyénvaló, ahogy történik, hogy a MOST az, ami számít igazán! A világ összes jegyzetfüzete sem lenne elég, hogy szavakba öntsem mindazt, amit itt ezen a napon hallottunk. Novák Csabával teljesen egyetértek, miszerint nem léteznek hétköznapok, ő sem érti, ki a csuda találta ezt ki. Ja, hogy vasárnap nem dolgozunk és hétfőn meg igen, és? Ki dönti el, mikor legyen ünnep a kedd, vagy akár a csütörtök? Csakis mi magunk. Mi lenne ha minden napot ünnepként élnénk meg? Maximum jól éreznénk magunkat az Ittben és a Mostban, és ez olyan nagy baj? Ugye, hogy nem? Kovács Péter egyfajta búcsúzóként szépen összefoglalta a napot, és megkérdezte a jelenlévő főnővéreket, hogy mit tapasztaltak az elhangzottak, átéltek után. Nagy volt a csend… Többen a hatása alá kerültek annak, amit én is éreztem. Hogyan is lehetne szavakba önteni mindazt a lényegi mondanivalót, amely mindannyiunknak mást-mást jelentett? Ehhez idő kell. Annyit megígérhetek, hogy itt még nincs vége a beszámolónak, hamarosan folytatjuk…

Utószó a nap végén

Hazafelé menet sokat meséltem a páromnak a történtekről…. Lefekvés előtt még háromszor végighallgattam a diktafonra felvett anyagot és sírtam a szobában, de ezek a könnyek nem a szomorúság könnyeiként hullottak a párnára, sokkal inkább voltak a boldogság könnyei. Csordultig telt a szívem szeretettel. Köszönöm nektek Péter, Tibor és Csaba!

Frenyó Krisztina

Fotó: Teszár Ákos

06R

A képen: Kovács Péter az Érthetően az Egészségért Alapítvány LELKE, MOTORJA, Novák Csaba COACH-TRÉNER, Varga Tibor BUDDHISTA TANÍTÓ, COACH MESTER, valamint jómagam.

Üzenet:

 

 

 

Háború-e a konfliktus?

„A konfliktus maga is lassanként patológiás tünetté válik a szemléletünkben. Eszménnyé lenne a konfliktusmentes ember, akinek jellemfejlődésével biztosan bajok vannak? Mert a jellem bizony konfliktusok megélésén és megoldásán keresztül kovácsolódik ki. Természetes, hogy konfliktusok közepette zajlik az emberi élet, mert a konfliktusnélküliség egyben kommunikációnélküliséget, kapcsolatnélküliséget is jelent. Nem a konfliktusnélküliség, hanem az azzal való méltó, […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-06-29.

Csaba képe konfliktus„A konfliktus maga is lassanként patológiás tünetté válik a szemléletünkben. Eszménnyé lenne a konfliktusmentes ember, akinek jellemfejlődésével biztosan bajok vannak? Mert a jellem bizony konfliktusok megélésén és megoldásán keresztül kovácsolódik ki. Természetes, hogy konfliktusok közepette zajlik az emberi élet, mert a konfliktusnélküliség egyben kommunikációnélküliséget, kapcsolatnélküliséget is jelent. Nem a konfliktusnélküliség, hanem az azzal való méltó, megfelelő megküzdés az, amire törekednünk érdemes.

(Popper Péter)

Vajon mi indítja az egyik embert arra, hogy bátran vagy kevésbé bátran konfrontálódjon, ha úgy érzi, nem lehet szó nélkül tűrni valamit? Ezzel szemben miért vannak olyan sokan azok, akik csöndben elviselik az életet az igazságtalanságaival együtt, és az embereket az irracionalitásaikkal és furcsaságaikkal egyetemben? És még akár életük párjával vagy a gyermekeikkel sem osztják meg véleményüket, sérelmeiket, érzéseiket?

Mivel én nagy jóindulattal sem tartozom az utóbbi típusba, meglehetősen gyakran – mondhatnám nap mint nap – feszít belülről a szólni vagy nem szólni dilemmája…  Legnagyobb problémám abból fakad, hogy sokszor nem tudom megítélni az ügy relevanciáját és keresem az igazságot, ha kell, ha nem. Van, amikor csak magamban, órákig analizálva egy megjegyzést, egy cselekedetet vagy éppen egy furcsa fintort (szerencsére, amióta megszületett a kislányunk, azért lerövidültek ezek a töprengős órák kicsit.J). A másik eset, és ez az, ami további bonyodalmakhoz vezet sok esetben, ha hangot is adok a véleményemnek. Dan Millman amerikai író számomra rendkívül rokonszenves megállapítását alapul véve, miszerint „a béke nem a konfliktus hiánya, hanem a konfliktus kezelésének képessége” naiv módon mindig elhiszem, hogy az őszinteség a legjobb, az egyetlen járható út, ami majd elhozza a megoldást. Igen ám, de kinek a megoldása is lesz az? És vajon a másik fél akarja egyáltalán a megoldást, érdekli az igazság? Jogom van ahhoz, hogy belerángassam az oly sokszor vitatott igazság keresésébe vagy, hogy arra ösztönözzem, ismerje végre fel a hibáját vagy éppen egy általa szeretett személy tévedéseit? Talán önzés, ha azért fogalmazok meg kritikát, mert bánt valami és ki akarom adni magamból ezt a feszültséget… Ennek ellenére úgy érzem, vannak dolgok, amiket ki kell mondanunk, még akkor is, ha látszólag nem visz előre, vagy éppen nem jutunk közös nevezőre. Még ha nem is tudjuk megoldani a problémát, legalább megszabadulunk a dolog őrizgetésének, cipelésének súlya alól, hisz már maga a sérelem kimondása felszabadító, és ahogy beszélek róla, talán kinyitom a kiskaput, hogy szabadon távozhasson, hogy végre ne belülről emésszen, hanem kívülről figyelhessem, és ahogy távolodik, úgy látom már egyre kisebbnek. Ezáltal pedig megszabadulok az elfojtott érzések gyötrő és egészségkárosító hatásaitól is. Nem hiszek abban, hogy attól, hogy nem mondunk ki dolgokat, félelmeket, sérelmeket, észrevételeket, jobb lesz a kapcsolatunk egymással… Sajnos a probléma attól még létezik és apránként kis hógolyóból pusztító lavinává nőhet. Tisztában vagyok vele, hogy nem hirtelen elhatározás kérdése, és nem is könnyű nyíltan beszélgetni, különösen nem olyan embereknek, akik nem szókimondásban és őszinteségben szocializálódtak. Ha valakit csöndre, titkolózásra, elfojtásra, önmaga örökös feladására neveltek, annak iszonyatos feladat lehet kibújni az évtizedek alatt ráaggatott, fullasztó jelmezből.

Amit azonban tudatosan tehetünk, hogy olyan kapcsolatokat igyekszünk kialakítani, szorosra fűzni és ápolni, melyek lehetővé teszik, hogy nyíltan merjünk beszélni a problémáinkról, a gondolatainkról, vagy akár a nemtetszésünkről. Ebben rejlik talán a dolog lényege és tanulsága (számomra is), hogy tudnunk kell először is mérlegelni, milyen súlyú az a probléma, ami nyomaszt, és mennyire vagyok képes azt kezelni magamban. A legfontosabb mégis, hogy tudjam, felmérjem, kivel lehet, kivel érdemes őszintén beszélni, felvállalva a konfrontálódás lehetőségét is, hiszen alapvető a kapcsolatunkban, hogy jó szándék vezérel minket.  Hogy tudjam, a másik fél is tisztában van vele, hogy számít a viszonyunk, hogy tisztelem és fontosnak tartom őt annyira, hogy föltárom előtte a gondolataimat, érzéseimet, derűvel-borúval együtt. Mondjuk el bátran a véleményünket és hallgassuk is meg a másik felet, elvárva a kölcsönös őszinteséget, nyíltságot, hisz ezek a beszélgetések, eszmecsereék lendíthetik előre, tehetik még jobbá, tartalmasabbá a kapcsolatunkat.

Rózsavölgyi – Nemes Dóra