sorozat címkéhez tartozó bejegyzések

Lélekgyógyító sorozat Arnolddal / A Szeretet rántottája

Ráadásul a szeretet és a tudás is mindenkinél egyedi, megismételhetetlen, és csak a sajátja. Hiszen egyediségünknél fogva (a Földön soha nem volt, most sincs és nem is lesz olyan ember, mint amilyen TE vagy), senki sem tud úgy szeretni, ahogy TE tudsz.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2015-10-08.

szeretet rántotta

Újra folytatjuk Lélekgyógyító sorozatunkat Landgraf Arnold jóvoltából, aki nagy örömünkre ismét tollat ragadott és megírta, ami kikívánkozott belőle. Fogadjátok olyan szeretettel, amilyen szeretettel ő küldte nekünk, nektek. Bármily meglepő is, a mai téma is a szeretet körül forog, pontosabban a tojások körül, ám, hogy a szeretetnek vannak e tojásai, arra a kérdésre, Arnold meglátásból kapjuk meg a választ. 

Mert kikívánkozik belőlem.

Nem is tudom, hol kezdjem.

Természetgyógyászként sokszor találkozom az adás és kapás, vagy másképpen az elengedés és az elfogadás problémájával. Ugyanis a legtöbb ember nem tud elfogadni. Mindenki csak adni szeretne, de mivel a másik oldalt nem ismerjük, vagyis nem tudunk elfogadni, ezért fogalmunk sincs, hogy miként adjunk. Nem vesszük figyelembe, hogy a másiknak egyáltalán szüksége van-e arra, amit adni szeretnénk. Akkor van-e szüksége rá, amikor mi akarjuk adni, és úgy van-e rá szüksége, ahogy mi adjuk, és olyan mértékben van-e rá szüksége, amilyen mértékben mi akarjuk adni. Ezért aztán rengeteg a félreértés és a sértődés. Ráadásul, amit meg valójában adnunk kellene, azt meg nem adjuk, mert ragaszkodunk hozzá. Foggal, körömmel, és nem eresztjük, még akkor sem, amikor már nyilvánvaló, hogy oda kéne adnunk. Vagy nem ismerjük fel, hogy azt kéne adnunk. Két ilyen terület is van az életünkben, ahol nem vesszük észre a nyilvánvalót. Az egyik a szeretet, a másik a tudás.

 

tojások

A paradoxon ebben csak az, hogy mindkettő végtelen, és mindenki számára hozzáférhető. Ráadásul a szeretet és a tudás is mindenkinél egyedi, megismételhetetlen, és csak a sajátja. Hiszen egyediségünknél fogva (a Földön soha nem volt, most sincs és nem is lesz olyan ember, mint amilyen TE vagy), senki sem tud úgy szeretni, ahogy TE tudsz. És senkinek sincs olyan tudása, mint amilyen neked van. Ugyanis a valós tudás, az nem azoknak az információknak a halmaza, amit elméd befogad (egyébként csak korlátozottan mértékben), hanem az a tapasztalás, amit ezen ismeretek mentén a cselekvés által megszerzel. Ezért egyediségednél fogva olyan módon látni és megtapasztalni a világot, ahogy Te látod és Te tapasztalod meg, úgy senki nem tudja, így a tudásod is utánozhatatlan és különleges. Ezt a tudást viszont, éppen egyediségednél fogva senki sem képes elvenni tőled.

 

nevetés
De ha, az így megszerzett tudást megosztod, akkor azzal segíteni tudsz másoknak, hogy ők is megtapasztalhassák ugyanazt a dolgot, amit Te, csak a maguk módján. Ami viszont így, már az ő tudásuk lesz. És amíg ezt nem ismerjük fel, addig nem akarjuk tovább adni a tudást, mert félünk, hogy nem kapunk újabbat, másikat, vagy ha odaadjuk, nekünk nem marad elegendő. De így a tudás áramlásának az útjában akadályok vagyunk, és úgy járunk, ahogy az az ember, akinek sok tojása volt, de nem csinált belőle rántottát az éhezőknek, így rárohadt.

rántottaAz öncélú szeretet és tudás, ugyanígy képes megrohasztani bennünket, ezért azt javaslom, hogy a tudásod és szereteted „tojásaiból” süssél rántottát és oszd meg a szeretetre és tudásra éhezőkkel. Csak figyelj oda arra, hogy akkor add oda, amikor valóban éhes, annyit adj, amennyire tényleg szüksége van, és úgy fűszerezd, ahogy az szereti, akinek adod.

Landgraf Arnold

Amerikai klasszikusok – 10. rész

Ezek a Chevyk mérföldkő-autók voltak, egy olyan évtized előhírnökei, amely mindörökre megváltoztatta Amerikát…

Szerző: Papp Olivér

Publikálás: 2014-06-29.

am uccsó cikk Chev borítóA főszerkesztő előszava                                                      

,,Elérkeztünk Papp Olivér utolsó Amerikai klasszikusához, ahol a Chevrolet gyönyörűséges Impalájával ismerkedhettek meg közelebbről. Mi, a magunk részéről reméljük, hogy Olivér mihamarabb előrukkol valami új, izgalmas sorozattal.”

1960-at írtunk, a Chevrolet pedig legördítette a szalagról az új Impalát. Gyorsan eltüntették a konzolos denevérszárnyakat hátulról, átszabták itt-ott és a Chevy belecsapott a hatvanas évekbe.

am autós uccsó 1

Az emberek nagyjából erre az időre már kezdtek elfordulni a króm-hegyektől, a hatalmas fecskefarkaktól és a prosperitás politikájától. A szó, amely elkezdett repkedni az autógyárak felett, nem más volt, mint – alkalmazkodás. Ez már meglátszik ezen az Impalán is, no de azért nem lett belőle sem csúnya, sem pedig mini-autó. A legfeltűnőbb változás a hátsó fertályát érte, levágták a hatalmas fecskefarkakat, eltűnt az egy darabból készülő óriási lámpa. Ezen az Impalán vezette be a Chevrolet a klasszikussá váló, három egységből álló hátsólámpát. A világ baljós előszelei fém-embléma lenyomatban jelentek meg az autón – rakétadíszítés volt a kocsi oldalán. A Chevy a belső térrel is a katonai intervenció közelgő évtizedének előjelét adta hírül – bizonyos harcirepülőgép-vezetőfülkével. Próbálták a vadászrepülők műszeregységének térhatását visszaadni az Impalában, sikerrel.amerikai autós uccsó 2

A szinte már őskorinak számító hathengeres motor – a Blue Flame – még mindig kapható volt, bár szerencsére kevesen rendelték. Az alap egy 4600 ccm-es V8-as volt, de mégis a klasszikussá érett 5700 ccm-es V8-as blokk volt az igazán sikeres az eladási statisztikákon, ez a motor elment egészen a 335 lóerős teljesítményig.

amerikai autós uccsó 3

Extraként kérhették bele az elektromos üléseket, elektromos ablakokat, légkondit, a Positraction kipörgésgátlót, szervóféket és a többi, “szokásos” amerikai autós extrát. Bár extrának hívták őket, mégis majd’ mindegyik autóban benne voltak ezek a felszerelések, ugyanis Amerika dübörgött, az emberek szerettek költeni, a gyárak pedig természetesen kiszolgálták vevőiket.

am autós uccsó 4

Az Impala mindig és mindenkor lenyűgözte a világot, születésétől fogva. A Chevrolet húzókocsija maradt a hatvanas évek elejétől fogva. Az autópályák hosszúak és szélesek voltak, a benzin olcsó, a környezetvédelmi és biztonsági rémálmok pedig még várattak magukra. Ezek a Chevyk mérföldkő-autók voltak, egy olyan évtized előhírnökei, amely mindörökre megváltoztatta Amerikát…

Papp Olivér

Amerikai klasszikusok / 8. rész

Papp Olivér sorozatában egy újabb AMERIKAI ÁLOMDARABBAL szembesülhetünk. Ezek a V8-asok megbízható és strapabíró szerkezetek voltak, a Chrysler mindig törekedett a jóra.

Szerző: Papp Olivér

Publikálás: 2014-04-09.

amerikai 8. 1kép

Az ötvennyolcas recesszió természetesen érzékenyen érintette Detroit-ot is. A felemelkedéshez újabb kiváló ötletek és kitűnő gépszekerek kellettek, így a Chrysler nem gondolkodott túl sokáig, inkább az ötvenkilences piacra be is dobta a Dodge húzóautóját, a Custom Royal Lancer-t.

amerikai 8. 2.kép

Ezen a kocsin a Chrysler több cicomát, krómot, tarkaságot alkalmazott, mint előtte bármikor. No és ahogy futott az úton, az maga volt a csoda. Négyféle motor közül lehetett választani, volt 3800 ccm-es, 5300-as, 5900-as és végül a rendkívüli 6300-as D-500, Carter iker-négytorkú karburátorral – iszonyatos 345 lóerővel. Ezek a V8-asok megbízható és strapabíró szerkezetek voltak, a Chrysler mindig törekedett a jóra. Ez a Dodge megkapta a Torsion-Aire felfüggesztést, ami kiegészülve a motor teljesítményével, biztosította a “vízszintes repülést”.

amerikai8. 3.kép

S’ hogy milyen szöveggel adtak el kocsikat ebben az időben? Lássuk csak: “Az Ön finomabb dolgok iránti ízlésének tükörképe”… Most már talán mosolygunk ezen, de a Chrysler komolyan gondolta, mi több, komolyan vették a vásárlók is az efféle kedveskedéseket és hiúság-tápokat. Hajlandóak voltak vastag pénztárcával érkezni a szalonokba – s ha már ott voltak, a lehető legtöbbet akarták a pénzükért. A Chrysler-nél tudták ezt és sok-sok extrával halmozták el többek között az ’59-es Custom Royal Lancer-t is.”

amerikai8.4kép

A kocsi fecskefarka a legszebbek közül való, kényelme pedig egyenesen főúri volt. Nemhiába, ez volt a Dodge csúcsmodellje.

MINOLTA DIGITAL CAMERA

Az extrák? Nos – elektromos ablakok, ülések, cigarettagyújtók, légkondicionálás, autórádió, elektromos iker-antenna, változtatható sebességű ablaktörlő, párnázott műszerfal, automata váltó, automata fényváltó, Solex-színezésű szélvédők. Kimaradt volna valami? Majd’ elfelejtettem: a sebességmérő és a műszercsoport a sebesség változásával együtt fényeinek színét is változtatta…

amaerikai8.uccsókép

Erre, napjainkban is csak annyit mondhatunk – ez nem semmi!

 

Papp Olivér

Huszár Pufi – Előszó, az Egy kövér ember meséi sorozatunkhoz –

                                    Előszó a Feeling Magazin új sorozatához Dédnagyapám sokat mesélt nekem Huszár Károlyról, a neves rokonunkról, aki éjszakába nyúlva mesélte neki számtalanszor Hollywood-i történeteit. Sok-sok emlékezetes kalandja volt az Egyesült Államokban, abban az időben, amikor még a némafilm volt a szenzáció, Chaplin, […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-12-07.

                                    Huszár Pufi borítóElőszó a Feeling Magazin új sorozatához

Dédnagyapám sokat mesélt nekem Huszár Károlyról, a neves rokonunkról, aki éjszakába nyúlva mesélte neki számtalanszor Hollywood-i történeteit. Sok-sok emlékezetes kalandja volt az Egyesült Államokban, abban az időben, amikor még a némafilm volt a szenzáció, Chaplin, Keaton és hasonló nevek voltak az esti mozik sztárjai. Sok akkori mágnás, filmsztár a barátja volt, hollywoodi villája kertjében tartott fogadásai széles körben ismertek és kedveltek voltak. Azt hiszem, kevés ember mondhatja el magáról, hogy az ő gulyásával égette meg száját Harold Lloyd, s öntötte le feketekávéval Adolf Zukort. Kitűnő barátságban volt például Samuel Goldwyn-nal, a Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) filmtársaság egyik alapítójával és tulajdonosával.

Huszár Puffi 1

Huszár Károly, vagy ahogy Amerika ismerte, Charles H. Puffy, a kor nagy nevettetője volt. E sorozat által bepillantást nyerhetünk az 1920-as évek Hollywoodjának kulisszatitkaiba, továbbá a híres Pufi-féle rakott káposztás és túrós csuszás elméletekbe.

fotó 2

2011-ben, Huszár Károly halálának 70. évfordulóján úgy gondoltam, itt az ideje annak, hogy méltatlanul feledésbe merült személyét újból bemutassuk és ismét hozzáférhető legyen mindannyiunk számára az Egy kövér ember meséi című, 1935-ben Verőcén megírt, s szerzői magánkiadásban megjelent könyve. Újra szerkesztve, kiegészítve és fotókkal bővítve megjelentettem ismét, hogy hozzáférhető legyen bárki számára ez a remek könyv. Hála Takács Istvánnak (www.szineszkonyvtar.hu), kiváló utószót is kapott a kötet és ugyancsak neki köszönhető a remekbe szabott borító. A Feeling Magazin olvasói pedig e sorozat révén lehetnek részesei Huszár Pufi visszaemlékezéseinek, egyenesen 1935-ből.

fotó 3

Charles H. Puffy egyike azoknak a magyaroknak, akikre méltán lehetünk büszkék, hiszen hetven év távlatából is respektálják külföldön, mint a film-burleszk műfaj egyik ismert és sokak által kedvelt személyét, a horrorfilmek hőskorának egyik ismert színészét. A százesztendős magyar kabaréműfaj pionírját is tisztelhetjük személyében, a vele megkezdődő magyar filmburleszk egyik jelentős személye, aki a film világában határainktól távol is nagy sikereket ért el.

fotó 4

A nagy mulattatók Isten nagy szolgálói – mondják, mert visszahozzák a reményt a rossz megváltoztatására – és ő ilyen nagy mulattatója volt a nagyvilágnak, megérdemli, hogy ne feledjük el személyét sohasem.

Videók:

 

Az első magyar moziszkeccs Kabos Gyulával és Huszár Pufival:

 

 

Papp Olivér

Amerikai klasszikusok – 1.rész

  Amerikai klasszikusok… na igen, szívmelengető téma az autóbarátok részére. Az amerikai autóknak nem volt mindig és mindenhol túlságosan jó hírük. Bár több mint valószínű, hogy az európai rosszalló arcok az irigységet mintázták. Amikor Európa még szürke dobozokban zötyögött, Amerika gombnyomással engedte le az ablakot és gombnyomással kapcsolta be a légkondit. Amerikai autók vonultatták fel […]

Szerző: Papp Olivér

Publikálás: 2013-11-25.

 

ChevroletAmerikai klasszikusok… na igen, szívmelengető téma az autóbarátok részére.

Az amerikai autóknak nem volt mindig és mindenhol túlságosan jó hírük. Bár több mint valószínű, hogy az európai rosszalló arcok az irigységet mintázták. Amikor Európa még szürke dobozokban zötyögött, Amerika gombnyomással engedte le az ablakot és gombnyomással kapcsolta be a légkondit.

Amerikai autók vonultatták fel először az elektromos ablakot, az elektromosan mozgatható üléseket, a légkondicionálót, az autórádiót, a kéttónusú fényezést, az elektromos önindítót, az automata váltót, az automata fényszóró be- és kikapcsolást, érzékelve a szembejövő forgalmat és még sorolhatnánk.

Sorozatunk által egy többé már vissza nem térő világba utazhatunk, melyhez kellemes időtöltést kívánunk.

A klasszikus darabok bemutatását kezdjük is mindjárt egy talán mindenki számára ismerős fizimiskával rendelkező autó bemutatásával.

Igen, róla van szó – a Chevrolet híres 1957-es sikermodelljéről, a Bel Air-ről.

1957-Chevrolet-v-red-le-531x325’57-ben a Bel Air azonnal az utak királya lett. A Chevy az első évben átlépte vele a másfélmilliós álomhatárt. Hogy a történet miért nem ívelt egyre feljebb és feljebb? Az ok egyszerű: az Autógyártók Szövetsége kötelezte a gyárakat az autók teljesítményének csökkentésére.

Pedig nem semmi volt, ahogy rajtot vett az ötvenhetes. Ed Cole megálmodta a Super Turbo-Fire V8-ast, ami fantasztikusra sikerült. Az egyik első olyan blokk volt, amely közel 1 lóerőt teljesített köbinchenként, na és persze az első tömegpiacra épített Ramjet-befecskendezős szerkezet volt ez.

A motor alapból 185 lóerőt adott le, kéttorkú karburátorral. Az opcionális négytorkú Rochesterrel viszont már 270 lóerő volt a teljesítmény. 283 lóerőt pedig a rém drága, 500 dollár felárú Ramjet befecskendező rendszerrel szolgáltatott. Ez olyan súlyos ár volt, amiért is mindössze 1503 darab Bel Air-t szereltek ezzel a technikával.

1957-Chevrolet-Bel-Air-3-433x325Az ’57-es Chevy jobban összegzi Amerika legvirágzóbb évtizedét, mint bármi más. Szimbólummá vált, akárcsak kortársai, a hullahopp karika, az autósmozi és a króm-cső ebédlőbútor. Az ötvenes években azért lett nagy kedvenc ez a kocsi, mert egyszerű és mutatós volt, napjainkban pedig ismét, szintén ugyanezért.

Az ’57-es születésétől fogva klasszikusnak számított. Egyike volt a legkiválóbb háború utáni amerikai autóknak.

Giccsmentes, gyönyörű, szeretni való darab, amit rajongás övez, mióta megszületett.

 

Megérdemli a szeretetet – az ’57-es Chevy maga az Amerikai Álom.

Papp Olivér

Lélekgyógyító sorozat Arnolddal / A világunk két arca

A világunk két „arca”, avagy a jó és a rossz „harca”   Életünk során folyton ítélkezünk, és természetesen mindig mások felett. Általában azonban észre sem vesszük, amikor ítéletet mondunk valaki, vagy valami felett.Talán többekben felmerült a kérdés: vajon miért és hogyan ítélkezünk? Legtöbbször azért nem vesszük észre, valahányszor éppen ítélkezünk, mert nem tudatosodik bennünk, hogy […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-09-24.

Arnold jinjang

A világunk két „arca”,

avagy a jó és a rossz „harca”

 

Életünk során folyton ítélkezünk, és természetesen mindig mások felett. Általában azonban észre sem vesszük, amikor ítéletet mondunk valaki, vagy valami felett.Talán többekben felmerült a kérdés: vajon miért és hogyan ítélkezünk?

Legtöbbször azért nem vesszük észre, valahányszor éppen ítélkezünk, mert nem tudatosodik bennünk, hogy minden alkalommal, amikor minősítünk valakit, vagy valamit, akkor egyben ítélkezünk is felette. Emiatt rendszerint minden embert, dolgot, vagy helyzetet azonnal a „jó” vagy a „rossz” skatulyájába helyezünk, és innentől ennek megfelelően viszonyulunk hozzá. Tovább nehezíti helyzetünket, hogy ezekhez a címkékhez még sokáig tántoríthatatlanul ragaszkodunk is. Legtöbbször még akkor sem vagyunk hajlandóak változtatni véleményünkön – rendszerint büszkeségből –, ha már számunkra is teljesen nyilvánvaló a tévedésünk.

Az „ítéletet” mindenki addigi életének tapasztalata, hitrendszere, tudása és viselkedési mintái alapján hozza meg. Így teljesen természetes, hogy egyazon dolgot jószerivel annyiféleképpen ítélünk meg, ahányan vagyunk (ezzel kapcsolatban írtam már „Valódi célunk” címmel előző írásomban is).

Most induljunk ki abból, hogy alapvetően jóra vagy rosszra, azaz nekünk tetsző, vagy nem tetsző részre osztjuk fel a tapasztalásainkat, aminek az a mélyebb oka, hogy a Földön duális világban élünk. És a legszebb az egészben, hogy egyik oldal sem létezhet a másik nélkül, mert csak látszólagos kettősségről van szó, hiszen minden ugyanannak az EGY-nek (a Teremtő Forrásnak) a két oldala, amit mi hol az egyik, hol a másik oldalról szemlélünk. Férfi és nő, jobb és baloldal, elöl és hátul, alul és felül, kint és bent, – már ami minket illet. De ott van még a körülöttünk lévő világ is, ahol szintén megvan ez a kettősség. Jó és rossz, fény és árnyék, adás és elfogadás, jin és jang, öröm és bánat, szép és csúnya, erős és gyenge, és még sorolhatnám a végtelenségig. De, ha nem tudjuk mi a rossz, honnan ismerjük fel a jót? Vagy mitől tartunk erősnek valakit, ha nem ismerünk gyengét, vagy nem attól szép-e a szép, mert ismerjük a csúnyát? Vagyis mindennek két oldala van, mint annak a bizonyos éremnek. Csak ritkán vesszük észre, hogy ugyanannak a dolognak, helyzetnek egyszer az egyik, másszor a másik oldalát éljük meg, és attól függően, hogy éppen melyik oldalát nézzük, másképp és másképp ítéljük meg az elménkben.

 Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az ítélet nem más, mint egy választás, méghozzá a szabad akaratunk választása. Ugyanis mi döntjük el, hogy valami jó, vagy rossz, hogy azt a bizonyos érmet (az életet) melyik oldaláról nézzük.  

Földi létünknek igazából éppen az a célja, hogy mind a két oldalt megismerjük, megtapasztaljuk, hogy egyesítsük az ÉGI és FÖLDI energiákat, hogy aztán össze tudjuk rakni magunkban ismét EGY-gyé.

Rendszerint azért tartunk valamit rossznak, mert vagy volt már egyszer dolgunk vele, és negatívak az érzéseink azzal kapcsolatban, vagy egyáltalán nem ismerjük, de a lényeg az, hogy félünk tőle. Viszont félelmeink miatt nem tudjuk, vagy nem akarjuk megismerni, ezért továbbra is rossznak tartjuk.

Szerintem ezt az ellentmondást fel lehet oldani, mégpedig úgy, hogy másképp kell viszonyulnunk duális világunkhoz, mint ahogy eddig tettük.

A „nyugati” felfogás az EGY-ség (Teremtő Forrás) duális világunkban megnyilvánuló két oldalát szembe állítja egymással. A világ jelenségeit ellentét-párokként éljük meg. Így tévesen ítéljük meg a helyzeteket, mert nem ismerjük fel, hogy ugyanarról a dologról van szó, amikor egyszer az egyik, másszor a másik oldalán vagyunk. Ezért aztán folyton KÉT-ségek között vergődünk. Milyen szívesen adunk, mikor valaki rá van szorulva, és milyen nehezen fogadunk el, amikor mi vagyunk rászorulva (adás – elfogadás). Hányszor és hányszor látjuk sötéten a dolgokat saját magunkkal kapcsolatban, és milyen világos a megoldás, ha a másik problémáját nézzük (fény és árnyék). Mennyiszer látjuk ugyanazt a dolgot szépnek, míg mások csúnyának, vagy éppen fordítva. Milyen sokszor érezzük magunkat gyengének egy-egy helyzetben, míg barátunk minden erőlködés nélkül teszi meg ugyanazt a lépést (erős és gyenge).

És ha mindez önmagában nem lenne elég, ezt még azzal is tetézzük, hogy az általunk jónak/rossznak tartott dologról, mindenáron meg akarjuk győzni a másikat.

Miért is …?

Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha egyszerűen csak elfogadnánk a másik embert, az összes tudásával, tapasztalatával, hitével, cselekvésével együtt! Hiszen ez is egy lehetséges módja annak, hogy megismerjük a körülöttünk lévő világot. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy egyet is kell értenem vele. Ha megismertem a másik hozzáállását az élethez, (az „EGY” egy másik, az enyémtől eltérő, lehetséges megismerését), de nem tudok vele azonosulni, akkor egyszerűen csak el kell fogadnom ezt, mint tényt, és hagynom kell, hogy az illető járja a saját útját. Nem kell megküzdjünk a saját „igazunkért”, és semmi esetre sem kell meggyőznünk egymást a magunk „igazáról”. Egyszerűen csak tudatosítsuk magunkban, hogy a saját világában, hitrendszerében MINDENKINEK igaza van! Minden nézőpontnak megvan a maga létjogosultsága, de ettől még a miénk nem csorbul. (Sem többek, sem kevesebbek nem vagyunk másoknál!) A „keletiek” arra tanítanak, hogy tanúként, szemlélőként vegyünk részt a világban. Mindenki másképp és másképp látja a világot, és mindenki sajátos, EGY – ÉN – i utat jár be itt a Földön. Akivel azonosulni tudunk, azzal mehetünk együtt, addig, amíg ez mindkettőnk számára elfogadható. Amikor azonban már nem tudunk azonosulni a másikkal, akkor jobb, ha elengedjük egymást. De nemcsak embertársainkat, hanem hiteinket, szokásainkat, tárgyainkat, – vagyis mindent el kellene tudni engednünk, ami már nem szolgálja a fejlődésünket. Ez azért megy rendszerint nagyon nehezen, mert rendkívül erősen ragaszkodunk ezekhez a dolgokhoz. Ha azonban mélyebben önmagunkba nézünk, megfigyelhetjük, hogy a ragaszkodás mélyén minden esetben félelem rejtőzik, és ragaszkodásunkkal egy hamis biztonságérzetben ringatjuk magunkat, s így próbálunk több energiához jutni. Persze minél nehezebben válunk meg valamitől, és minél tovább ragaszkodunk valakihez, annál nehezebben tudunk megválni tőle, és annál fájdalmasabb az elválás (elengedés).

Ha már az „ítélkezéssel” kezdtük a gondolatsort, akkor fejezzük is be azzal.

Az igazi „ítéletet” mindenki saját magáról mondja ki, azzal, ahogy él, ahogy gondolkodik, amit, és ahogy mond, amit cselekszik, és azzal, ahogy érez, dolgokkal, emberekkel és helyzetekkel kapcsolatban.

Ha felismerjük, hogy az ítélkezéssel csak ártunk magunknak és másoknak, akkor alapjaiban változtathatjuk meg az életünket! Ha tudatosak vagyunk, és ott vagyunk a jelenben életünk minden pillanatában, és felelősséget vállalunk gondolatainkért, szavainkért és tetteinkért, szabadabban, és boldogabban élhetjük az életünket!

 

Áldás kísérje Önöket saját útjukon.

Landgraf Arnold