“Ha gyanúsan nagy a rend, akkor érdemes elgondolkodni, hogy vajon harmóniáról beszélünk-e vagy megfelelni akarásról.” London Katalin
Drága olvasóim!
Bevallom, nehezen indult a reggel, és még most sem megy könnyedén a nap, mintha rám ült volna valami sunyi kis ólomkatona és nyomná lefelé a vállam. Érzem a nyakam, mondjuk ez jó.. 🙂 Óraátállítás, front, energiák és a sok teher, amit cipelünk, a stressz, a halogatások, a hiányérzet megélése, tudom – tudom, ne is mondjátok..Mégis zavaró. Nem nagyon, csak éppannyira, mint amennyire nyomaszt a porszemtenger a tévészekrényen, vagy a bolyhos lopakodó porcica a sarokban, – hiába takarítottam tegnap – és még jönnek is hozzám.
Na és most nyakon is csíptem magam, hmm, szóval jön valaki, aki még nem járt nálunk, és már megint itt ólálkodik a megfelelés a sarkamban. Legyen rend, makulátlan tisztaság, minimum lefőtt kávé és jó lenne még összehozni egy sütit is, hogy megkínálhassam a vendégem. Ja és a cikkek, no meg a teregetés, de a a páromnak sötétet is kell mosnom, hiszen tegnap a fehérek áztak és mi lesz a vacsora, s’ közben vagy öt – hat írás vár szimultánban a végleges formájára. Ááá, van, hogy úgy érzem sok ez nekem, nem bírom, aztán, mint ahogyan most is, higgadtan leülök, nyújtózom egyet, iszom egy jó kávét az isteni zabkekszek társaságában és hálát adok. Hálát adok, hogy ennyi dolgom van, hogy rengeteg feladat vár rám, és mindenekelőtt, hogy felkeltem reggel és csókkal köszöntöttük egymást az ágyban a Kedvessel. Ezért már hálát adtam ugyan amikor kinyitottam a szemem, de most is megköszönöm. Nem lehet elégszer!
Gondolkodom, és örülök a vendégnek, akit én hívtam, és elfogadom a segítséget, a változást, a gyógyítást, amit ő hoz magával. Miközben jól megrágom a kekszcsodákat és komótosan kóstolom a reggeli kávémat, hálás vagyok azért, hogy most nektek írom a soraimat és azért is, mert kíváncsiak vagytok rám.
Neked pedig megfeleléskényszer, régi hűséges társam, azt üzenem, hogy menj szépen arrébb, lehetőleg jó messzire, köszönöm, hogy itt voltál a sarkamban, semmi baj, de már eleget tapostunk mindketten. Ha akar valaki téged, ezentúl boldogítsd tovább őt, nekem már nincs többé rád szükségem! Visszaküldelek a föld középpontjába, és feltöltelek tiszta fénnyel, feltétel nélküli szeretettel, hogy aztán valami egészen más formában térj vissza hozzám, ha olyannyira jó velem neked, hogy nem bírsz nélkülem élni. Na, mit szólsz?
Legyen szép hetetek és csak semmi megfelelés 🙂 !
Frenyó Krisztina
Egy napsütötte vasárnap reggel, amikor a fény még éppen hogy csak, rápislákolt a harmatos zöld fűszálakra a kertben, kint ültem a kopottas verandán és a forrón gőzölgő kávémat kortyolgattam, …mindez akkor történt. Most elmesélem nektek.
Álmos gondolataim közepette, amikor a többiek még mélyen aludtak, egyszeriben, szinte a semmiből rám törtek az érzések. Azok az érzések, amelyek nem érkeznek amúgy hívásra, amelyeket nem lehet sürgetni és nem is nagyon hívnánk, mégis egyszer csak megérkeznek váratlanul. Szomorú, kegyetlen érzések voltak ezek, egyszerre törtek fel a gyermekkor keserédes bugyrából, szívet facsaró bánatos hangulatot hordozva magukban. Miért fáj ennyire a múlt, hogy tud így összerándulni a gyomor, és hogy van az, hogy közel 30 év távlatából, szinte másodperc pontossággal emlékezünk azokra az időkre?
A sűrű, sós könnyek megváltoztatták a kávé ízét a számban, a fátyolos tekintet eltorzította a reggeli napfényben úszó boldogságot, de miért engedtem meg mindezt akkor magamnak? Miért? – Mert olykor sírni is tudni kell, és én ott akkor a napsütötte teraszon nemcsak, hogy sírtam, hanem zokogtam is olyan hangosan, hogy még az énekes madarak is elcsendesedtek körülöttem. Tudtátok, hogy mennyire tud fájni a szív? No persze nem az orvosok szerint, mert ők azt mondják, a szív nem érez fájdalmat, de én tudom, hogy ez nem igaz. Néha, a testünk rácáfol minden tudományos tényre és máshol, máskor egyébként helytálló megállapításra, és bizony néha tisztulnia kell a szívnek, ilyenkor sírunk… és én sírtam, egészen addig amíg ki nem nyílt a veranda régi ajtaja, és fáradtan rekedtes nyikorgásával fel nem ébresztett a saját kis dédelgetett bánatosságomból.
Nem igen tudtam hová rejteni arcomról a vörösre festett szemhéjamat, sem azokat a könnyárban úszó szemgolyókat, amelyek hosszú órák óta elveszítették kékségüket. Igaz, nem is igen kellett álarc mögé bújnom, mert aki kilépett a szobából, pontosan tudta mi történt, jobban ismert, és jobban szeretett engem, mint én magamat.
A könnyek gyógyítanak, felszabadítanak. A sírástól megkönnyebbülünk, lehullanak vállainkról a mázsás terhek, akkor meg minek kerülgetni a szemcsatornánk fürdetését? Ki tilthatja meg nekünk, hogy érzéseinknek hangot adjunk? Tudjátok mit? Amikor szomorúak vagytok, és ha történetesen a metrón ér utol benneteket a bánat, hát én azt mondom: sírjatok csak nyugodtan, és ha kell, hangosan is tegyétek meg mindezt. Kinevetnek, bolondnak néznek netán? Na ez előfordulhat, de ne törődjetek vele, hisz ez lehet a legszomorúbb válasz a világon. És ha senki nem lesz aki letörölje a könnyeiteket, akkor az nem a ti hibátok, az a világ érzéketlensége és jaj annak, aki belefullad a saját érdektelenségébe, mert olykor még a legkeményebb szíveket is utoléri a fájdalom. És akkor mihez kezd majd a saját közönyével az, akinek nem jut más, csak a magányos kétségbeesés?
Úgy hogy véget vethetnénk már a hiedelmeknek, lerombolhatnánk már végre a generációkon át belénk nevelt tévhitet, miszerint ott szabad csak sírni, ahol senki se lát. Hiszen hogyan is várhatnánk el valakitől, hogy odalépjen hozzánk és szelíden lecsókolja arcunkról sós, kövér könnyeinket, ha magunk is elrejtőzünk a szeretet elől? Szeressük végre magunkat, a fájdalmainkkal és a gyarlóságainkkal együtt, mert akárhogyan is próbáljuk tagadni, halandóak, törékenyek, és ami a legfontosabb, emberek vagyunk. És az emberek lélegeznek, nevetnek, és olykor bizony sírnak is. Sírnak fájdalmukban, sírnak örömükben és sírnak a kopott verandákon, akárcsak én akkor, azon a napsütéses vasárnap reggelen.