vasárnap címkéhez tartozó bejegyzések

A főszerkesztő levele, szeretettel vasárnapra

Szeressük végre magunkat, a fájdalmainkkal és a gyarlóságainkkal együtt, mert akárhogyan is próbáljuk tagadni, halandóak, törékenyek, és ami a legfontosabb, emberek vagyunk.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-07-12.

olvasónőEgy napsütötte vasárnap reggel, amikor a fény még éppen hogy csak, rápislákolt a harmatos zöld fűszálakra a kertben, kint ültem a kopottas verandán és a forrón gőzölgő kávémat kortyolgattam, …mindez akkor történt. Most elmesélem nektek.

könyvhomokbélyegképÁlmos gondolataim közepette, amikor a többiek még mélyen aludtak, egyszeriben, szinte a semmiből rám törtek az érzések. Azok az érzések, amelyek nem érkeznek amúgy hívásra, amelyeket nem lehet sürgetni és nem is nagyon hívnánk, mégis egyszer csak megérkeznek váratlanul. Szomorú, kegyetlen érzések voltak ezek, egyszerre törtek fel a gyermekkor keserédes bugyrából, szívet facsaró bánatos hangulatot hordozva magukban. Miért fáj ennyire a múlt, hogy tud így összerándulni a gyomor, és hogy van az, hogy közel 30 év távlatából, szinte másodperc pontossággal emlékezünk azokra az időkre?

öregeklettünkpárosA sűrű, sós könnyek megváltoztatták a kávé ízét a számban, a fátyolos tekintet eltorzította a reggeli napfényben úszó boldogságot, de miért engedtem meg mindezt akkor magamnak? Miért? – Mert olykor sírni is tudni kell, és én ott akkor a napsütötte teraszon nemcsak, hogy sírtam, hanem zokogtam is olyan hangosan, hogy még az énekes madarak is elcsendesedtek körülöttem. Tudtátok, hogy mennyire tud fájni a szív? No persze nem az orvosok szerint, mert ők azt mondják, a szív nem érez fájdalmat, de én tudom, hogy ez nem igaz. Néha, a testünk rácáfol minden tudományos tényre és máshol, máskor egyébként helytálló megállapításra, és bizony néha tisztulnia kell a szívnek, ilyenkor sírunk… és én sírtam, egészen addig amíg ki nem nyílt  a veranda régi ajtaja, és fáradtan rekedtes  nyikorgásával fel nem ébresztett a saját kis dédelgetett bánatosságomból.

angyalszomorúNem igen tudtam hová rejteni arcomról a vörösre festett szemhéjamat, sem azokat a könnyárban úszó szemgolyókat, amelyek hosszú órák óta elveszítették kékségüket. Igaz, nem is igen kellett álarc mögé bújnom, mert aki kilépett a szobából, pontosan tudta mi történt, jobban ismert, és jobban szeretett engem, mint én magamat.

Miért és kinek hazudjunk, hazudjunk a külvilágnak? Jól van, tegyük fel, nem mondhatunk az összes aprócska pillanatban igazat, mert különben meggyulladna körülöttünk minden, az érzelmeink felbőszítenék a szunnyadó parazsat, és lángra gyúlna az amúgy békésnek tűnő világunk. Rejtegessük kedvesünk elől a fájdalmainkat, a gyermekeink előtt se hullajtsunk könnyeket, és ne bántsuk szüleinket hangos zokogásunkkal, értem én. No de önmagunk elől hová rejtsük el a saját bánatunkat? Legalább önnönmagunkat ne engedjük becsapni, hiszen csakis saját magunk ismerjük a legbensőbb szobánkat, azt a rejtekhelyet, ahová hosszú évek óta nem engedünk be senki mást. Amíg gyermekek vagyunk, ránk szólnak a nagyobbak, hogy ne sírjunk, aztán később, ahogy felnövünk, újra ránk pirítanak, hogy ne bőgj már, mint egy gyerek, és mi pironkodva tenyerünkbe temetve arcunkat, elfedjük könnyeinket, magunkba fojtva a “világ összes ránk mért keserűségét”. De miért? Miért ne sírhatnánk?

a nő könnyeA könnyek gyógyítanak, felszabadítanak. A sírástól megkönnyebbülünk, lehullanak vállainkról a mázsás terhek, akkor meg minek kerülgetni a szemcsatornánk fürdetését? Ki tilthatja meg nekünk, hogy érzéseinknek hangot adjunk? Tudjátok mit? Amikor szomorúak vagytok, és ha történetesen a metrón ér utol benneteket a bánat, hát én azt mondom: sírjatok csak nyugodtan, és ha kell, hangosan is tegyétek meg mindezt. Kinevetnek, bolondnak néznek netán? Na ez előfordulhat, de ne törődjetek vele, hisz ez lehet a legszomorúbb válasz a világon. És ha senki nem lesz aki letörölje a könnyeiteket, akkor az nem a ti hibátok, az a világ érzéketlensége és jaj annak, aki belefullad a saját érdektelenségébe, mert olykor még  a legkeményebb szíveket is utoléri a fájdalom. És akkor mihez kezd majd a saját közönyével az, akinek nem jut más, csak a magányos kétségbeesés?

szerelelem arc nélkül szél fújta nagy borítókép szélesÚgy hogy véget vethetnénk már a hiedelmeknek, lerombolhatnánk már végre  a generációkon át belénk nevelt tévhitet, miszerint ott szabad csak sírni, ahol senki se lát. Hiszen hogyan is várhatnánk el  valakitől, hogy odalépjen hozzánk és szelíden lecsókolja arcunkról sós, kövér könnyeinket, ha magunk is elrejtőzünk a szeretet elől? Szeressük végre magunkat, a fájdalmainkkal és a gyarlóságainkkal együtt, mert akárhogyan is próbáljuk tagadni, halandóak, törékenyek, és ami  a legfontosabb, emberek vagyunk. És az emberek lélegeznek, nevetnek, és olykor bizony sírnak is. Sírnak fájdalmukban, sírnak örömükben és sírnak a kopott verandákon, akárcsak én akkor, azon a napsütéses vasárnap reggelen.

Frenyó Krisztina

A szerkesztő levele

Kedves Olvasóink! Hihetetlen,  hogy így eltelt ismét egy hét, és beléptünk november utolsó hetébe, mégis igaz. Már alig maradt falevél, amely kapaszkodna az ágba, leginkább szelíden fejet hajtva megadva magukat a természet rendjének, utolsó őszi táncukat ellejtve hagyják, hogy tovább repítse őket a szél. Bár az egész város karácsonyi díszkivilágításban úszik és az üzletek polcain […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-11-25.

tea pulcsis lány részlet enteriörKedves Olvasóink!

Hihetetlen,  hogy így eltelt ismét egy hét, és beléptünk november utolsó hetébe, mégis igaz. Már alig maradt falevél, amely kapaszkodna az ágba, leginkább szelíden fejet hajtva megadva magukat a természet rendjének, utolsó őszi táncukat ellejtve hagyják, hogy tovább repítse őket a szél. Bár az egész város karácsonyi díszkivilágításban úszik és az üzletek polcain roskadoznak az ünnepi csecsebecsék, engedtessék meg nekem, hogy én ezt ne tartsam normálisnak, és nem is tartom helyénvalónak. Hogy miért? Mert mindennek megvan a maga ideje: a vetésnek, az aratásnak, a bánatnak, az örvendezésnek és ugyanígy az ünnepre hangolódásnak, erre ,,találták ki a jó öreg” Adventet. Hosszú évtizedekig működött, hogy négy hét alatt készülődtünk a karácsonyra, és valahogy mindig elkészültünk, most miért ne működhetne? Igazándiból úgy gondolom, hogy itt is csupán üzleti fogásról és instant megoldásról beszélhetünk. Napjainkra jellemző módon, mindent gyorsan, előre és azonnal akarunk, nem tudunk várni, kihalófélben van a türelem és ez nagy baj. Lehet, hogy demagóg gondolatmenetet dédelgetek a szívemben, de valahogy mégiscsak úgy érzem, jobb volt a ” mi korunkban” karácsonyvárónak lenni. Egész évben erre a szent időszakra vártunk, és igazán arra az egy hosszú éjszakára, amely a karácsonnyal volt egyenlő. Tudtuk, hogy ha hónapokon át nem is, ám aznap este narancs, banán és dió kerül az asztalra, és biztosan lesz kacsa, vagy pulyka is. Izgatottan vártuk a csodás ünnepet, és heteken át ragasztottunk, rajzoltunk, majd ha édesanyánk engedte, a sütésben is segédkeztünk. És, – igen éssel kezdem a mondatot – piros pozsgás arccal szaladtunk a ropogó, szikrázó hóban hazafelé a karácsonyi mise után.  Otthon aztán az egész család körülülte az ünnepi asztalt, nagymamástul, nagybátyástul, mindenestül. Valahogy mindig elfértünk, akkor is, amikor egy panellakásban laktunk kilencen, és még a nagymamáknak is jutott hely. Hogy is van ez? Megnőttek a házaink és a szívünk meg összement?  Ha így van, akkor épp ideje magunkba szállnunk egy kicsit, és elgondolkodnunk azon, hogyan és hol lehetne a szívnövesztőszerünket beszerezni, – azért még lehet kapni – csak ne a plázákban keressétek. Még mindig van egy hetünk Advent első vasárnapjáig, addig élvezzük még a november áldásos hatásait, és ne akarjuk siettetni az ünnepet, úgyis olyan gyorsan tovaszáll. Tanuljunk meg újra izgatottan, türelemmel várakozni, készülődni és nyitott szívvel járni az utcán, hátha akad olyan, akin még mi is segíthetünk. Legyen csodás hetünk újra együtt veletek, a ráhangolódás és a szeretet feelingjével karöltve! 

Frenyó Krisztina