Olykor elgondolkodom, mi az ami a leginkább feldühít, elkeserít, és a mélybe taszít olykor még engem is, na ez a tehetetlenség érzése. Ma reggel pontosan ezt éreztem… Szokásos utamat járva, a Nyugati Pályaudvar aluljárójában egy földön fekvő, jól öltözött fiatalemberre lettem figyelmes. Körülötte rendőrök, biztonságiak és egy-két bámészkodó ember, mellette guggolt egy lány, és fogta a kezét.
Kicsit távolabb megálltam, nem bírtam továbbmenni… Egyre többen állták körbe a szerencsétlent, aki tehetetlenül és eszméletlenül feküdt, arccal a a hideg kőre borulva, a pulóvere felcsúszva, kint volt a dereka, mellette a bőrtáskája gondosan letéve. Nem tudtam mi történt, gondoltam el kellene szaladni mentőkért, vagy telefonálni, vagy nem is tudom. Megkérdeztem a biztonsági őrt, hogy tud e valamit, de ő sem tudott sokat mondani. A sárga mellényesek közrefogták a férfit, a rendőrök újra megjelentek és az ügyeletnek is sikerült nagy nehezen odaérnie, – a hozzáállást inkább nem részletezem – és kisvártatva hálaistennek a mentők is megérkeztek. Gumikesztyűk, csövek, ollók, fecskendők és infúzió. Az ember nem mozdult, továbbra is arccal a föld felé borulva feküdt, próbáltak segíteni rajta, ki-ki a maga módján. Én csak álltam tehetetlenül és iszonyú érzés fogott el, moccanni sem bírtam, és arra gondoltam mit tehetnék én egy kis porszem a világban, hogy jövök én ahhoz, hogy segítsek? – Közben pedig az járt a fejemben, hogy ha többet tudnék, ha tudnám mit kell ilyenkor tenni, ha pontosan tudnám, de nem tudom….hiába a sok film, tanóra, előadás, felületes egészségügyi ismeretek, ez édeskevés, több kellene! Segíteni szeretnék! – Aztán a lány tovább indult szomorúan, ő már többet nem tehetett és mint kiderült, nem is ismerte a fiút, mindössze épp arra járt. Felvágták a fiatalember pulóverét, hogy hozzáférhessenek és inzulint adtak be neki, mert kiderült, hogy cukorbeteg, majd a hordágyhoz rögzítették, betakargatták és óvatosan felvitték a lépcsőn, még mindig nem mozdult…Amíg ott álltam földbe gyökerezett lábbal, arra gondoltam, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk mi emberek és mennyire rászorulunk a segítségre, az együttérzésre, a másik ember lélekjelenlétére és gyors döntésekre ilyen helyzetben. Nem lehetünk közömbösek, nem állhatunk arrébb legyintve, mint ahogy a két suhanc mellettem elhaladva vihorászva ennyit mondott: jaj ezek a mai fiatalok, az a hülye kábítószer. – Legszívesebben felpofoztam volna őket! -Bármelyikünkkel megtörténhet, és ha az én szerettemmel történik? Mindenkitől elvárnám, hogy segítsen! Akkor, azonnal, mindegy hogyan, valahogyan! Ott volt az a táska a földön a fiú mellett, és nem tudom szólt e valaki a hozzátartozóinak, és miközben egy aluljárónyi bámészkodó közönség végig asszisztálja a mentési kísérletet, otthon vajon tudják e, hogy mi történik éppen azokban a pillanatokban a családtagjukkal? Rosszul lett egy ember, sokáig feküdt a hideg földön és igen volt aki segített, pedig még csak nem is volt orvos. Nem tudom mi lett vele, jó lenne tudni! Tehetetlen voltam és gyűlöltem ezt az érzést!
Frenyó Krisztina
a kép illusztráció a dehír.hu oldaláról
