fiú címkéhez tartozó bejegyzések

Heti novella / Világítótorony

Ez fájt. Eddig sosem figyeltem az emberekre. Kicsinyesnek, gyengének tartottam őket. Azt hitték, ők építettek, őket szolgálom, és ők irányítanak, holott a lelkem nem kőből épült.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-05-01.

viltorborítókép„A világítótornyok nem félnek a vihartól, hiszen épp a viharok ellen építették őket. Amikor az ég elsötétül, a világítótornyok akkor is állnak, és azt mondják: “Épp ideje már! Már azt hittem, soha nem is jön. Túl sokáig volt jó idő. Ideje munkához látni. Legyen fény, és vágjunk bele!””

Kryon

Apró, utolsó koppanás – letették a kalapácsot, beverték az utolsó szöget, igaz, a félig nedves vakolat szaga még belepte bensőmet. Megszülettem.

Nem tudtam, mi vagyok, ki vagyok, és miért. Csak néztem a tájat, ami számomra rendeltetett, hogy lássam örökké. Szép volt és új. Lábamnál éreztem az erős tengerparti füvek érintését, a szelet, ahogy körbefog, és átcsap a fejem felett. Előttem elterült a végtelennek tűnő óceán, egybeolvadt az ég kékjével. Figyeltem a változásait, minden apró hullámot, tajtékot. Tetszett sokszínűsége, és nem értettem, hogy nekem mért kell szilárdan, merev változatlansággal állnom, mintha élettelen volnék. Pedig éltem.

haragostengerNem tudom meddig bámultam a vizet anélkül, hogy ráuntam volna. Aztán, amikor a felhők gyűlni kezdtek, furcsa izgatottság járt át. Vártam valamire, bár magam sem tudtam, hogy mire. A fellegek azonban elvonultak, és nem maradt más, csak én, a tenger és a sziklák, amik megtörték a hullámokat. A furcsa előérzet azonban nem szűnt meg, egyre csak nőtt az idő múlásával.

Egyszer pár suhanc haladt el a felém futó ösvényen.

– Teljesen elvesztette a varázsát ez a partszakasz, amiért ideépítették ezt az otromba tákolmányt. Persze, tudom a hajók… De legalább ne lenne ilyen szögletes, ennyire természetellenes! – mondta az egyik.

Ez fájt. Eddig sosem figyeltem az emberekre. Kicsinyesnek, gyengének tartottam őket. Azt hitték, ők építettek, őket szolgálom, és ők irányítanak, holott a lelkem nem kőből épült. Hányan tudnának ellenállni akár csak egyetlen nagyobb hullámnak? Tudnának-e egy-helyben állni, mozdulatlanul egész életükön át? Jogosan várhatnám el, hogy tiszteljenek. Mégis, miért mennek el mellettem így? Természetellenes lennék? Nem ez a világ szült, mint őket?

viltorpirosfehHa legalább elmondhattam volna annak a fiúnak, hogy mit érzek, ha megmutathattam volna, hogy milyen az óceán valójában, hogyan lélegzik, mozog és ringat… De még ezt sem tehettem, mert egy helyben kellett állnom, szótlanul, ridegen, mint aki nem hall, lát és érez semmit sem.

Miért nem lehetek én is ember? Beszélni, sétálni, megnézni, hogy mi van a hátam mögött… Nevetségesen kicsiny kívánságok tömege élt bennem, aprók egy ember számára, nekem azonban lehetetlenek. Gyűltek a felhők felettem. Éreztem, hogy végre már eljön, most el kell kezdődnie annak, amire várok, annak, amiért lettem… Hirtelen villanó fény borította be a láthatárt, és felüvöltött fájdalmában az ég, majd könnyezni kezdett. A világ elsötétült, az eddig békés víz pedig háborogni kezdett. A szelíd hullámok méteressé növekedtek, vadul nekirontottak a szikláknak. Azt hittem elfúj, lerombol a szél. Láttam, ahogy az emberek elfutnak a partról, az apró állatok is elbújtak. Én is el akartam menekülni. De hogyan? Hisz nincs lábam! Hogy futnék? És ugyan, hová? Hol bújhatna meg egy ekkora teremtmény? Talán mégis természetellenes vagyok… Nem fogad be a világ. Hogy éljem túl? A szél egyre erősebb, dühöng a természet. Nem tehetek semmit sem.

viltorfekfehviharNem tudtam gondolkodni. Végső, kétségbeesett próbálkozásból szembefordultam a tomboló óceánnal. Lehet, hogy sikerül távol tartanom. Sikerülnie kell, vagy meghalok. Abban a pillanatban valami rejtélyes erő futott végig a testemen, és ragyogni kezdtem. Ragyogni! Fényesebb voltam, mint a csillagok. Minden érzésemet, a haragot, a félelmet beleadtam a fénybe. Ugyanakkor vigyáztam, hogy ne merítsem ki magam túlságosan, mert biztos voltam benn, hogy az a fény az életem, és ha mindet kiengedem, nekem már nem marad cseppnyi sem. Körbevezettem a fénysugaramat a partvidéken, megmutattam a természetnek, hogy ki vagyok. Alig pár perc múlva pár hajó tűnt fel a láthatáron. Megvilágítottam nekik a vizet: hadd lássák ők is, milyen hatalmas vagyok, milyen erős!

Kis idő múlva ismét kisütött a nap, a vihar továbbállt. A hajók megmenekültek, de ez engem cseppet sem érdekelt. Számomra egyetlen dolog volt lényeges: én túléltem, és ha jön egy másik hasonló, már tudom, mit kell tennem, hogy ismét átvészeljem. Az évek során valóban jöttek újabb és újabb viharok, és én mindig bevilágítottam a partot. Azonban kivétel nélkül, mindegyikben rettegtem.

A suhanc fiú, aki lekicsinyelte erőmet, sokszor járt a parton. Általában inkább csak egyedül. Leült egy kőre és nézte a kék vizet, ahogyan én is. Sokszor volt magányos, éreztem a lelkén a szomorúságot. Furcsa, talán amiért nem tudtam beszélni, egyre inkább kezdtem figyelni a lelkek beszédére, ami bárhonnan ugyanolyan jól hallatszik a világban. Sokszor sajnáltam, meg szerettem volna vigasztalni. Próbáltam kapcsolatba lépni vele. Évek múlva, már homályos sejtéseket tudtam is közvetíteni neki. Sokszor volt, hogy hívtam, és ő eljött a partra, idegesen és kétségekkel, hisz nem tudta, hogy a hívás, amit érez, kitől származik. Újra feléledt bennem a vágy, hogy minden erőmet egyetlen emberként eltöltött napra cseréljem – vele. De ez még inkább lehetetlennek hangzott, mint első, suta álmaim a beszédről és sétálásról.

viltoronybringaAzonban egy nap nem egyedül jött el hozzám, vele volt egy lány is. Nem értettem. Nem akartam érteni. Úgy éreztem a világ ismét kivetett magából. Talán nem vagyok más csak egy halom egymásra rakott kő. Anyag, nem lélek, mozdulatlan, élettelen… Már nem is figyeltem többé a partra. Csak a vizet néztem, éveken keresztül. Nem akartam tudomást venni semmiről, amit irigyelhetek.

Végül egy nap, az egyik hajón ismét megpillantottam őt. Kétségbeestem. Ijedten próbáltam közvetíteni neki mindazt a balsejtelmet, amit én éreztem, mindhiába. Nem akartam, hogy vízre szálljon. Gyűltek a felhők, egyre gyűltek… Ő nem látta, egy ember sem látta, csak én érezhettem. Ráadásul pár óra múlva már sűrű köd lepte be a vizet. Nem tudnak visszahajózni. Sosem fognak hazaérkezni. Elkezdődött a vihar is. Ismerős volt, kegyetlen és csodálatos. Csak most vettem észre, milyen szép, hisz már nem féltem. A világ kivetett magából és megölte azt, aki érthetetlen módon fontos volt nekem. Már nem akartam harcolni. Néztem a vizet, de nem ragyogtam. Valahonnan, távolról, kiáltásokat hozott a szél. „Minden vagyonom! A hajóm! A fiam! A férjem!” Nem érdekelt egyik sem.

– Miért nem világítasz?! Ő kint van, és te nem világítasz! Nem világítasz! Meghibásodtál! Most! Miért?!

Az a lány volt. Egészen a lábamnál állt, nedves haját csapkodta a szél. Elesett, majd ismét felállt. Magánkívül volt, őrjöngött. Úgy beszélt hozzám, mintha ember lennék. Mintha tudná, hogy élek. Kérlelt engem. Engem kérlelt, engem!

Hiszen ő kint van a vízen. De még nem halott, még megmenthetem! Csak fény kell. A fényem kell neki. Megkértek rá… Szeretném… Féltem őt, holott ő azt sem tudja, hogy élek.

Szembefordultam a viharral és ragyogtam. Neki ragyogtam, a fiúnak, aki természetellenesnek és csúfnak nevezett, neki, akit annyiszor irigyeltem és annyira szerettem, ahogyan ember talán sosem lesz képes szeretni, hiszen az ember kaphat és így el is vár, míg én nem várok semmit, hisz nem is kaphatok. Minden erőmet, minden szeretetemet beleöntöttem a fénybe, átvilágítottam az éjen és a ködön. Már nem féltem, hogy elfogy, és nekem nem marad semmi sem. Nem akartam megtartani az erőből, ha épp csak annyi van, hogy kimentsem azt az egy hajót, hát meghalok értük. Mégis, egyre hatalmasabbnak éreztem magam. Minél tovább ragyogtam, annál erősebb lett a fényem. Egészen a partig kísértem a hajót. Megmentettem őt és elvesztettem magamat. Amikor elcsitult az ég, utoljára még magamhoz hívtam. Végignéztem, ahogyan a lánnyal egymásba borulnak, és hazatámolyognak nehéz, boldogságtól részeg léptekkel. Azóta nem vagyok más, csak egymásra rakott kődarabok. Segítek a hajóknak a viharban, és nézem az óceánt, de nem álmodom többé. Mára már halott vagyok, merev, szögletes, természetellenes és boldog, mert ők boldogok.

Baráth Veronika / Veramacska 

Ifjú tehetségek / Szobonya Levente

Az érték másutt terem. Történetesen egy lakótelepi társasház emeletén, egy padlásszobában. Ismerjétek meg Szobonya Leventét.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-04-01.

Szobonya Levente borítóA tehetség az utcán hever, sokszor szó szerint. Úton, útfélen belebotlani tehetséges fiatalemberekbe, játszi könnyedséggel éneklő, profikat megszégyenítő hölgyekbe. Van aki fújja, van aki üti, van aki a húrokat kezeli mesterien, a lényeg, hogy korunk ontja magából a nagyszerű zenész-palántákat, énekes növendékeket. Még hogy kihalt a komolyzene Magyarországon, ja, hogy nem a celeb-palettán találhatóak ezek a szorgalmas fiatal egyéniségek? Talán, mert az érték másutt terem. Történetesen egy lakótelepi társasház emeletén, egy padlásszobában.

Ismerjétek meg Szobonya Leventét.

Levente, egy klasszikus művészpályára készülő jóképű, kifejezetten sportos alkatú fiú, aki emellett természetesen a “könnyűzenei” műfajban is próbálgatja a szárnyait saját szerzeményekkel, zenekarral egyaránt. Egészen kicsi korától magáénak érzi a zenét, általános iskolában citerázott, aztán felső tagozatban kezdett barátkozni a klasszikus gitárral. A gimnáziumi években is zeneiskolában tanult gitározni, de csak az utolsó két évben döntötte el, hogy igazán ez az a hangszer, amelyet szeretne pengetni hivatásul.Szobonya Levi fekete kép jó Jelenleg zeneművészeti szakközépiskolában tanul, de tervei szerint ősztől az egyik zeneakadémia növendéke lesz, így aztán most gőzerővel készül a felvételire. A mellékelt felvétel egy spanyol témára – általa írt – lendületes, magával ragadó zene. Levi Imádja a sportot, a száguldást és kiválóan görkorizik.

Hallgassátok szeretettel!
Frenyó Kisztina

AJÁNDÉKOZZ TE IS, MERT ADNI JÓ!

Akkor így szólt egy gazdag ember: Beszélj nekünk az Adakozásról.                                                             És ő így válaszolt: Keveset adsz, amikor a te tulajdonodból adsz. Amikor önmagadból adsz, igazán akkor adakozol. Mert […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-11-29.

cipősdobozborítóképangolautósAkkor így szólt egy gazdag ember: Beszélj nekünk az Adakozásról.                                                            

És ő így válaszolt: Keveset adsz, amikor a te tulajdonodból adsz. Amikor önmagadból adsz, igazán akkor adakozol. Mert mi a tulajdon: tárgyak, melyeket megőrizel, attól való féltedben, hogy hátha holnap szükséged lesz reá. És a holnap – ugyan mit hoz a holnap a túlontúl elővigyázatos ebnek, mely csontokat kapar el a nyomtalan homokban, míg a szent városba tartó zarándokokat követi?És mi a szükségtől való félelem, ha nem maga a szükség? Hát a szomjúságtól való félelem, ha kutad tele van, nem maga az olthatatlan szomjúság? Vannak, kik keveset adakoznak a sokból, amijük van, s ezt az elismerés reményében teszik – e rejtett vágyuktól adományuk egészségtelenné válik. És vannak, akiknek kevesük van, s mind odaadják azt.

Kahlil Gibran: A próféta

Beszéljünk egy kicsit az adakozásról, az ajándékozásról, egyszerűen csupán az adásról, mint cselekedetről. Adni jó! A kevésből adni még inkább jobb, nem gondoljátok? Mindig van amit adhatunk, legyen az segítség, jó szó, egy szeretetteli mosoly, akár egy szelet kenyér.

              cipősdobozfekvőhangjegyekdísszelcipősdobozajcsifőkép                       Gombás Ernő gondolatait idézem: “nem kell nagy dolgokra gondolni, vegyük észre, hol kell segíteni a hétköznapokban! Lehet úgy két éve, hogy először kapcsolatba kerültem a Vác, Pacsirta utcai állami gondozásban élő gyermekekkel, nevelőikkel. A találkozás apropóját sajnos egy szomorú hír adta, mely akkortájt bejárta a helyi médiákat is. Gyors segítségre, összefogásra volt szüksége az otthonnak, hogy a mindennapi minimális ellátást biztosítani tudja neveltjei számára. Akkor, mint egy váci cég – többek között – kommunikációs (PR) vezetője, a munkatársaim körében segélyakciót szerveztem, melynek eredményeként rövid időn belül számos használati eszköz, konyhai felszerelés, ágyneműk, játékok stb. találtak új otthont. A gyors segítség átadásakor betekintést nyertem az otthonban élők mindennapjába. Az ott tapasztaltakat megosztottam kollégáimmal és további segítségnyújtásként 2012 áprilisában egynapos állatkerti programot szerveztünk az ott élő gyerekeknek. Májusban önkéntes munkavégzést vállaltunk egy csodálatos helyen fekvő erdei gyerektáborban, amelyért cserébe a tábor vezetése az otthon lakóit vendégül látta egy hét időtartamra. Talán mi is tettünk valamit azért, hogy ezek a gyerekek néhány örömteli pillanat részeseivé válhattak.

cipősdoboznégerörömgyerekfej

A nyári táborozást követően, még számos akció szervezése, végrehajtása volt tervbe véve, azonban az élethelyzetemben bekövetkezett változás ezeket egyik pillanatról a másikra ellehetetlenítette, de a magam lehetőségeihez mérten adományomat, az elmúlt év karácsonyán is eljuttattam a gyerekekhez. Minap ismét felkerestem az otthont és beszélgettem a nevelőkkel, az új vezetővel. Mert időközben vezetőváltásra került sor, ami azonban egy cseppet sem változtatott azon, hogy a korábbi és a jelenlegi vezető, a nevelők a maximális figyelmességgel, türelemmel gondoskodjanak a 11 fogyatékkal élő kisemberről. Minden tiszteletem és elismerésem az övék. A 11 “kislakóból” 8 fiú, kettő 9, három 11, három 14 éves. A 3 lányka közül egy 10, kettő 14 éves. A közzétett karácsonyi szeretetreceptemből összefogással „kisülő” végeredmény számukra is tartogat egy-egy, a koruknak megfelelő tartalommal megtöltött cipősdoboznyi szeretetet.

cipősdoboznégergyerekekfekvőNe feledd! ADNI JÓ!

Az esemény elindítását követő másnap már 135 „önkéntes” csatlakozott az akciónkhoz. A megjelent hírt pedig több mint 800-an olvasták el. Az ADNI JÓ! címet viselő oldalon minden jó szándékkal, segíteni akaró váci, és nem váci polgár jelentkezését várjuk. A végrehajtás helyzetéről, eredményeiről, valamint minden ezzel kapcsolatos információról az oldalon kaphatnak felvilágosítást a segíteni szándékozók.

Az akciónk befejezési határideje: 2013. december 15.”

Mi is a cipősdoboz akció története, eredete?

 (Forrás: Baptista szeretetszolgálat)

cipősdoboz mikifigurával elnök

Egyszer volt, hol nem volt… Volt egyszer egy angol nagymama, aki, látva a világégés utáni állapotokat, és megsajnálva a borzalmakról mit sem tehető gyermekeket, összecsomagolta ajándékát egy cipősdobozba, és elküldte egy szegény gyermeknek. Nem sejthette, hogy egyszerű, de nemes tettét százak, ezrek, milliók követik majd, és, hogy a cipősdobozba zárt szeretet áttör határokat, korokat, életszemléleteket, és mozgalommá fejlődik.

cipősdobozkislányörülbombázásfekvőborítókép

A Cipősdoboz akció (vagy, ahogy szülőhazájában, Angliában hívják, Operation Christmas Child) egy évtizede érte el hazánkat, akkor még Nyugat-Európából érkezett csomagokat kaptak karácsonyra – a Baptista Szeretetszolgálat közreműködésével – az arra rászoruló gyerekek. 2004-ben pedig a szeretetszolgálat elindította hazánk első önálló akcióját. A „boy” vagy „girl” feliratok helyett megszülettek a „fiú” és „lány” címkék, és az akció mottója: „Tízezer gyermek karácsonya”. Ez akkor még elérhetetlen álomnak tűnt…

Hazánkban 2011-ben már 24500 doboz gyűlt össze. 2012-ben 33.000 doboz okozott örömet országszerte a rászoruló gyermekeknek. ADNI JÓ! Különösen karácsony táján. Adni szükséges is, hiszen sok a rászoruló, nélkülöző gyermek. Számukra gyűjtünk, számukra csomagoljuk „ünneplőbe” a sok-sok adományt, bízva abban, hogy a cipősdobozainkkal mi is egy picit szebbé tehetjük karácsonyukat. Ami önnek feleslegessé vált, félredobandó tárgy, megunt játék, az másnak az egész karácsonyát teheti boldogabbá.

Legyen Ön is társunk, hogy Vácon és környékén is minél több helyre eljuthasson egy doboznyi szeretet.

            cipősdoboznagyborító

A fogyatékkal élő gyermekekre is gondolnak

A Millenáris Kht. immáron harmadik alkalommal rendezi meg karácsonyi ajándékgyűjtési akcióját a hátrányos helyzetű gyermekek számára. Két évvel ezelőtt az állami gondoskodásban élő gyermekeknek, tavaly a nagycsaládosoknak gyűjtöttek, idén pedig a fogyatékkal élő gyermekeket szeretnék megajándékozni. A jótékonysági akció fő támogatója az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, fővédnöke Kovács Kálmán informatikai miniszter. A gyűjtés november 28-án kezdődött, és december 17-ig tart. Az ajándékokat – játékokat, könyveket, sportszereket és hangszereket – a Millenáris Fogadóba (Budapest, II. kerület, Lövőház u. 39.) várják mindennap reggel 8 órától este 8 óráig. A gyűjtés december 19-én délután 4 órakor jelképes ajándékátadással zárul. A felajánlásokat a fogyatékosok érdekeit képviselő szövetségek segítségével juttatják majd el a gyermekeknek.

Gombás Ernő üzenete: Az akcióhoz történő csatlakozás növelése mellett, a következő három hétben az ajándék dobozok összeállítására kell a nagyobb figyelmet fordítani.

Kérek mindenkit, aki „dobozolásba” kezd, hogy az alábbiakat ne feledje:

1. Csak olyan dolgot tegyünk a dobozokba, melyeket magunk is szívesen fogadnánk!

2. A dobozokat öltöztessük karácsonyi csomagoló papírba.

3. A becsomagolt dobozok oldalára helyezzünk egy címkét, amelyre írjuk rá OLVASHATÓAN:

– Kinek szánjuk? Fiúnak, Lánynak?

– Hány évesnek (lehet korig megjelöléssel is)

– Mit rejt a doboz? (pl: játék, mesekönyv, ifjúsági irodalom, ruhácska, stb.)

4. Ha mindez megvan, siessünk leadni a lakóhelyünkhöz leginkább közel eső leadási pontok egyikében, melyek az alábbiak:

– Gombás Ernő Vác, Aranka utca 8. tel: (20/363-84-65)

Deákvári kisposta mögötti VIRÁGHÁZ.

KORONA Rövidáru üzlet. Vác, Széchenyi u. 38. k-p: 9.00-16.30-ig, sz: 9.00-11.30-ig

Magyar utcai (Földvári tér) KORÁL diszkont, Újságos pavilon

hétköznap: 6.30-18.00-ig, szombat: 6.30-12.30-ig, vasárnap: 7.00-10.30-ig

– MSZP váci szervezetének irodája: Vác, Zrínyi u. 9. hétfő-péntek: 9.00-14.00-ig

– Alpa 2007 Bt. – Vác – volt Hajógyár területe (Szent L. út 23/4.)

Ne feledjük egy percre sem: ADNI JÓ!

Lejegyezte: Frenyó Krisztina

Tehetetlenség gyűlöllek!

Olykor elgondolkodom, mi az ami a leginkább feldühít, elkeserít, és a mélybe taszít olykor még engem is, na ez a tehetetlenség érzése. Ma reggel pontosan ezt éreztem… Szokásos utamat járva, a Nyugati Pályaudvar aluljárójában egy földön fekvő, jól öltözött fiatalemberre lettem figyelmes. Körülötte rendőrök, biztonságiak és egy-két bámészkodó ember, mellette guggolt egy lány, és fogta […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-10-22.

szem a tehetetlenséghezOlykor elgondolkodom, mi az ami a leginkább feldühít, elkeserít, és a mélybe taszít olykor még engem is, na ez a tehetetlenség érzése. Ma reggel pontosan ezt éreztem… Szokásos utamat járva, a Nyugati Pályaudvar aluljárójában egy földön fekvő, jól öltözött fiatalemberre lettem figyelmes. Körülötte rendőrök, biztonságiak és egy-két bámészkodó ember, mellette guggolt egy lány, és fogta a kezét.

Kicsit távolabb megálltam, nem bírtam továbbmenni… Egyre többen állták körbe  a szerencsétlent, aki tehetetlenül és eszméletlenül feküdt, arccal a a hideg kőre borulva, a pulóvere felcsúszva, kint volt a dereka, mellette a bőrtáskája gondosan letéve. Nem tudtam mi történt, gondoltam el kellene szaladni mentőkért, vagy telefonálni, vagy nem is tudom. Megkérdeztem a biztonsági őrt, hogy tud e valamit, de ő sem tudott sokat mondani. A sárga mellényesek közrefogták a férfit, a rendőrök újra megjelentek és az ügyeletnek is sikerült nagy nehezen odaérnie, – a hozzáállást inkább nem részletezem – és kisvártatva hálaistennek a mentők is megérkeztek. Gumikesztyűk, csövek, ollók, fecskendők és infúzió. Az ember nem mozdult, továbbra is arccal a föld felé borulva feküdt, próbáltak segíteni rajta, ki-ki  a maga módján. Én csak álltam tehetetlenül és iszonyú érzés fogott el, moccanni sem bírtam, és arra gondoltam mit tehetnék én egy kis porszem a világban, hogy jövök én ahhoz, hogy segítsek? – Közben pedig az járt a fejemben, hogy ha többet tudnék, ha tudnám mit kell ilyenkor tenni, ha pontosan tudnám, de nem tudom….hiába a sok film, tanóra, előadás, felületes egészségügyi ismeretek, ez édeskevés, több kellene! Segíteni szeretnék! – Aztán a lány tovább indult szomorúan, ő már többet nem tehetett és mint kiderült, nem is ismerte a fiút, mindössze épp arra járt. Felvágták a fiatalember pulóverét, hogy hozzáférhessenek és inzulint adtak be neki, mert kiderült, hogy cukorbeteg, majd a hordágyhoz rögzítették, betakargatták és óvatosan felvitték a lépcsőn, még mindig nem mozdult…Amíg ott álltam földbe gyökerezett lábbal, arra gondoltam, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk mi emberek és mennyire rászorulunk a segítségre, az együttérzésre, a másik ember lélekjelenlétére és gyors döntésekre ilyen helyzetben. Nem lehetünk közömbösek, nem állhatunk arrébb legyintve, mint ahogy a két suhanc mellettem elhaladva vihorászva ennyit mondott: jaj ezek a mai fiatalok, az a hülye  kábítószer. – Legszívesebben felpofoztam volna őket! -Bármelyikünkkel megtörténhet, és ha az én szerettemmel történik? Mindenkitől elvárnám, hogy segítsen! Akkor, azonnal, mindegy hogyan, valahogyan! Ott volt az a táska a földön a fiú mellett, és nem tudom szólt e valaki a hozzátartozóinak, és miközben egy aluljárónyi bámészkodó közönség végig asszisztálja  a mentési kísérletet, otthon vajon tudják e, hogy mi történik éppen azokban a pillanatokban a családtagjukkal? Rosszul lett egy ember, sokáig feküdt a hideg földön és igen volt aki segített, pedig még csak nem is volt orvos. Nem tudom mi lett vele, jó lenne tudni! Tehetetlen voltam és gyűlöltem ezt az érzést!

Frenyó Krisztina 

mentők       a kép illusztráció a dehír.hu oldaláról