Legelső találkozásunk idején, még egy kávézót vezettem a Duna másik partján. De rég is történt. Azóta sok mindent elvitt a víz, szó szerint. A kávézónak mára, már csak a romantikusan kedves emléke maradt, jómagam a Duna másik partján élek és azóta írok szüntelenül. Ám, vannak dolgok, amik nem változnak és ilyen Jakab Gyöngyivel az ismeretségünk is. Ő már akkor is írt, sőt még sokkal előtte is, és jól. De még milyen jól. Ezt a tehetségét, még Feldmár András is észrevette és egy komoly díjazással jutalmazta a hölgy egyik novelláját. Fogadjátok szeretettel az Üvegcipőt, Jakab Gyöngyi Nőismereti tréner, life coach tollából.
Pár szóban a novella létrejöttéről:
„A Heléné Cixous-pályázatot a Feldmár Intézet Nők Iskolája alapította. A pályázat feltételeit Feldmár András fogalmazta meg…a nyertes pályázatoktól őszinte, magas színvonalú, erőteljes anyagot várt, amelyet aztán be tud illeszteni a tananyagába, illetve az „Igazi vagy?” című
kötetbe… A Feldmár által legeredetibbnek tartott mű alkotói ösztöndíjasként meghívást kaptak a Nők Iskolája 2008-ban induló téli illetve tavaszi kurzusra.”
(”Igazi vagy?” c. kötet, 190.o.)
Üvegcipő
Reggel 6 óra tíz perckor pittyeg a Drága Mérges telefonja, arról kap értesítést, hogy a Bika mit tegyen a Szűzzel. Na, ez se mi leszünk… Eszmélek. Lista az agyban. Óvatosan jobbra fordulni, aztán cicahát – hálás érte a derekam. Hat lépés a konyha, a polcon a két kávésbögre. A kicsi piros a nő, a nagy öblös a férfi. Örömszínűek. Nem úgy a bennük lévő lötty. Ezt már
csak a megszokás miatt. Régen ez úgy volt, hogy addig, amíg benyeltem a keserű lét, legalább addig ott ült a férjem az ágyam szélén, ez a pár perc jutott nekem belőle. Akkor úgy gondoltam,
megéri. Azóta bárhol ébredek, a reggeli kávé a biztos, a megszokott. Reggeli torna, amíg köröznek a bögrék a mikróban, fej- váll és derékropogtatás – előre megjósolom, hogy a hasizomra már nem lesz idő. Hopp! Ez az átkozott méz mennyire szeret mellécsöppenni! Gyorsan lemosom a gyönyörű kis porcelántégelyt a buja nő képével, talán szecessziós, de ebben nem vagyok biztos, akkor is különb vagyok az összes többi nőnél, aki eddig a Drága életében elcsöpögtette a mézet. Kávé az ágyba, szemek még csukva, nyújtom a csészét, majdnem eltalálja, a francba, mégiscsak ragad a fül alatt. Gyorsan szalvéta,
tizenkét lépés, már nem ragad. Diadalittasan nyújtanám át a még gőzölgő, tiszta bögrét, de a hangos, ütemes szuszogás jelzi, hogy nincs kinek. Várok.
Addig az enyém lecsúszik, s közben kinyomtatok egy tegnap esti dolgozatomat, ha lesz időm, beugrom vele a suliba. A témaválasztást illetően biztos vagyok magamban, de a leírt mondatok helyességében nem. Kérem a félig már ébredő Drágámat, hogy segítsen. Mert ő olyan
okos. Amíg ő gondolkodik az első mondaton, addig én kislisszanok a konyhába, s összecsapok egy ebédet a semmiből. Mert én meg egy Bivaly vagyok. Húst ne, zsírosat ne, ja, és csak fehér kenyeret kaptam este a közértben. Gyors kása, brindzával, sajttal, ez jó lesz, nem üli
meg a Drága Mérges gyomrát. Második és harmadik mondatnál tartunk, hurrá, jut még időm
hajmosásra, ma Alizékhoz megyek, ő mindig olyan rendezett és szép.
Körmeim rendben, az utazásra még felveszem a kedvenc gyűrűmet, ott már úgysem lehet rajtam, legalább addig. Fülbevaló nem kell ma, tiszta lesz a hajam. Szőrtelenítésre sincs már idő, hosszúnadrág lesz. Gondolatban végigfutok a gyerekeimen, látom őket magam előtt, az
ismerős melegség átjár. Kéretik a kávé, ami már rég kihűlt, no de egy perc, jó is, addig ki
tudom szedni a szemöldököm, azt a pár szálat, ami fölösleges. Közben a mai öltözékemen töröm a fejem, farmerhoz barna csizma, barna felső, s hogy kicsit megdobjam, csíkos kendő a derekamra. A bibi csak annyi, hogy a kiválasztott pulcsi vállán egy kis lyuk tátong, sebaj
húzok rá egy kardigánt, igaz, így majd megsülök, de legalább nem
látszik. A zoknim nem lyukas.
Párom pőrén, keresi a mosdót. Váltogatjuk egymást, amíg ő kint, addig én bent, huszonhat négyzetméteren néha egymásba botlunk, de ezen jól mulatunk. Kihúzom a szemem, de csak a végét, valahogy onnan elkopott a szempilla. S eltűnőben a felső ajkam kontúrja is, a szájfény azért segít egy kicsit. Ez már az öregség? A pirítós ötven perce lejárt, s még vissza a zöldteázás. Úristen, ma is elkések, gyomromban a szorítás, s mérgemet a ginsengampullán
töltöm ki, hogy végre sikerüljön a szívókát beledugni. Még elmosogatnék, de a Drága Mérges mind elhasználta a melegvizet, csak a megszokott tempójában zuhanyozott. Halál nyugalommal egy rádióriportot mesél, közben kiszámoljuk, hogy a két cipője közül ma melyiket húzza. Még néhány új felfedezés: – ez mi? – ez honnan került ide? Ajtózárás előtt ölelkezés, körbenézés: óra,
telefon, kulcs. Én már kint a gangon, rezdülő függönyök, hátamban a szemek. Azért még egy puszi a küszöbön.
Végre úton. Pihenek, pihennék, de a telefonok, újabb meccsek. Hopp egy gyűrött arc az üvegen, ez én volnék? Játék: mi van a metrómaszkok mögött? Reggel többnyire a férfiakat válogatom,
középkortól felfele. Azért az első benyomás a ruházat, ebből próbálom kitalálni a stílusát, vagy látom stílustalanságát. Aztán jön a keze, szeretem az ápolt, tiszta, inkább erőteljest. Az arc sem utolsó, de ha „kicsit szebb az ördögnél” – mondta nagymamám, „attól az még jó
lehet”. Kevésért tudnék rajongani, inkább az izgat, hogy milyen lenne vele élni.
Álmodozásaimból újabb csörgés ráz fel, kicsi Lilim gőgicsél a másik végen, köszönti a nagymamit. Rögtön váltok, s az anyai intelmek sem maradnak el: – egyél rendesen, hiszen most szoptatsz, és inni se felejts el. Ezalatt újabb keresés: másik lányom kéri számon, hogy
tegnap hol voltam, ő a család lelkiismerete. Még a kicsi visszavan, na, majd később. Berohanok egy üzletbe, hajpántot szeretnék, jó lenne, ha nem zavarna a lenőtt hajam. Az eladó végig sem hallgat – nincs –, mintha erre a „nincs”-re külön kiképezték volna az eladók többségét.
Könyvtárosunk is keres, lejárt a határidő, mentegetőzöm, majd viszek neki egy kis padlizsánsalátát.
Végre lakásban, más lakásában, de szeretek takarítani. Tágas, világos, jó illatú, kivéve a konyhát, de arról mindjárt teszek… Kicsit olyan, mintha az enyém is lenne. Kedvemre tehetek rendet,
varázsolhatok tisztaságot, van tér, van mit csinálni. Utoljára hagyom a könyvespolcot! Először végigpásztázom az írókat, címeket. Többnyire nő írókat találok, s ennek megörülök, mert „otthon” a Drága Mérges polcán csak férfiak vannak. Na, nem így lesz majd vidéken, a házikónkban! Ott nekem is lesz polcom, s azok a könyvek lesznek rajta, amiket én szeretek! Tán még egy évet kell kiböjtölnöm, mi az, az elmúlt hathoz képest. Lelkem telve a vágyaimmal, most börtönben szunnyadnak, ez nem igazi elfojtás, vigasztalom magam, csak átmenet. A nehezén már túl vagyok.
Találok a szakdolgozatom anyagához is irodalmat, de most mégis jobban izgatnak a nőkről szóló monográfiák, albumok, regények. Úgy érzem, itt nő vagyok, egy gyönyörű szobában, egy igazi nő árnyékában. Hülyén hangzik, de valami nagy belső nyugalom árad szét bennem. Langyosságot érzek a testemben és repül a lelkem. Kedvesem üzenetére rezzenek. Este találkára hív. Megérezte. Megérezhette, hogy jó nekem?
Hazafelé az utazás alatt a nőket figyelem, erőt merítek a holnaphoz. Jólesik felfedezni egy jobb cipőt, szép táskát, igényesebb öltözetet. Néhol egy szép gyűrű vagy fülbevaló is megvillan. A
slampos, fáradt arcokról hamar elkapom tekintetemet, az most nem tölt. Viszont meglátom egy pillanatra az enyémet is, majdhogynem elégedett vagyok – bezzeg reggel még a szám szöglete is lekonyult. A küszöbön telefon, a legkisebb: – Anya, eldöntöttem. Janóval, ma este…
Belépek, lecsó, a kedvencem! Ó, a Drága Mérges! Vörösbor és Tom Waits. Úristen, lehet, hogy ma este egy időben – egyszerre vagyunk nők?
Jakab Gyöngyi
Budapest, 2007. december 11.
Szerkesztői zárszó
Az Üvegcipőt végigolvasva számos gondolat futott át a fejemen, de leginkább egy közös cinkos kacsintás-szerűt éreztem itt legbelül. Ez igen! Gyöngyi tudja miről beszél, és azt is tudja kiről. Saját magán keresztül mutatja be egy zsúfolt és lendületes napját, a nőét, az anyáét, a nagymamáét, a kedvesét, a szerető társét, az ambiciózus, örök fejlődő, jó értelemben vett nemesen gyermeklelkű, tiszta emberét. Úgy vélem, kicsit mindannyiunk helyett írta meg ezt a novellát. Ott vagyunk minden sorban. Mi nők, anyák, társak, kreatív lelkű dolgozó emberek, romantikus szerelmes kislányok, a hétköznapi dívák. Mi nők, az olvasók. És ott van a Drága Mérges. Talán több “mérges úr” is magára ismer, ha jobban a sorok mögé tekint. Csuda üdítő volt olvasni. Szívből gratulálok neked, Drága Gyöngyi!
F. K: – Egy cégvezető életében, főként ha rendezvényekről beszélünk, a hétvégék is mozgalmasak, nem csupán a hétköznapok, igaz? Hogyan tudsz egyensúlyt teremteni a munka és a család között? Marad ezen felül egy kis időd még magadra is? Fontosnak tartod ezeket a szempontokat?
Ruff Nikoletta, mediátor, 
Niki és a süti-kávé kombó…:-)
Beszélgetésünk édes kellékei….-)
A Férfiak hetét üljük itt a Feeling magazinnál. Hogy miért pont most és miért az ,,erősebb nemnek” kedvezünk ezen alkalommal? Talán azon megfontolásból, hogy az évközi időszakban valahogy több szó esik nőkről, párkapcsolati, divat és stílus kérdésekről, csajos dolgokról, mint a teremtés koronáiról. Gondoltam, “csináljunk reformot”, változtassunk. Hajrá Férfiak, tiétek a főszerep ezen a héten! Az írások között böngészve megakadt a szemem egy blogon, amely olyannyira magával ragadott, hogy alig bírtam folytatni a munkámat a kalandozás közben. Hol könnyezve, hol mosolyogva olvastam Baziliszkusz aprócska novelláit, elbeszéléseit és bevallom, egy nagyon kellemes, lélekbizsergető időutazásban volt részem, míg a Galambok és gondolatok, vagy éppen a Magányos Karácsony lebilincselő történeteit szívtam magamba. Fogadjátok szeretettel a Galambok és gondolatok, három részre tagolt aprócska novelláit, egy érzékeny lelkű férfi tollából.
Ifjú feleségként kislakásunkba aprócska fát veszek, és díszitgetem az otthonunkat, legyen már valami hangulat, különben is, mindig úgy szerettem a gyertyákat és hosszasan nézni a lángjukat, belebámulni a tovatűnő időbe, elmerengni és ottmaradni, ha lehet örökre…Ábrándozásomból a tűzhelyen felejtett tejforraló éles fütyülése ébreszt, így összekapargatva magamban minden erőmorzsát, tovább teszem a dolgom, s közben beszaladok a rácsos-ágyban szuszogó kis csöppséghez és elénekelek neki egy karácsonyi dalt. Rám mosolyog. 🙂 Függönyt mosok, ablakot pucolok, kis-ruhát varrok a csöppnek és magamnak is egy nagyobbat. sikálom a padlót, és azt gondolom, akkor van csak rendben, ha én csinálok mindent. Tökéletesre törekszem magam, a férjemnek vacsorát főzök, hallgatom az ünnepeket ígérő dallamokat és amikor mindenre ráunok, karomban a kicsivel átszaladok a szomszédhoz. Ott olyan jó. Finom a kávé és harapni lehet a szeretetet.
Az élettől hangos forgatagban apró sakkbábukként járkálnak az emberek odalent az utcán, és a vaskos csizmatalpakra rátapad a frissen lehullott hó. Talán ma este mindenki álmodik majd egy kicsi boldogságot, és elhalkul a fejemben is a sok jajongó gondolat. Behunyom a szemem, magam elé álmodom a régi karácsonyokat, a plafonig érő fenyőfát, a vattaruhás aranyangyalokat és nagymamát, ahogyan göcsörtös kis ujjaival végigsimítja még az utolsó ráncokat is a papíron, mielőtt feladná a levelet, amit nekem írt szeretettel. Karácsonyra…
Ugye elviszel innen? 
