Azzal kell kezdenem, hogy nem sérthetem meg senki személyiségjogait, sem a magánszféráját, így mindezt tiszteletben tartva írom a következő sorokat. Kérlek benneteket, ti is tartsátok tiszteletben. Számtalan levél, üzenet és kétségbeesett telefon  érkezik hozzám egy jó ideje, melyre sokszor válaszolnék teljes őszinteségből, és mert kikivánkozik belőlem a nyers és az indulattal teli válasz, ám mégsem tehetem. Ez csupán egy álláspont lenne, egy vélemény, szubjektív. Az enyém. Nincs hozzá jogom. Nem tisztem vitatni testvérem álláspontját, döntését és az éppen aktuális élet és lélekhelyzetét. Kedves érdeklődők, kedves rajongók, kedves olvasók, mindezért nem tehetek mást, csak  sokszor állok itt némán, és keresem a szavakat, amiket még elmondhatok, az üzenetet, amelyet még átadhatok nektek.

Ma ünnepeljük Ágnes negyvenedik születésnapját  és eljött a napja, hogy kicsit kiírjam magamból, amit érzek. Mert fáj, és mert hiányzik a hangja, a személyisége, az az Ágnesvilág, melyet a “közelmúltban” képviselt. És, mert az írói szabadakarat megengedi, hogy írjak róla. Csupa Szeretettel! Ágnesről, ahogyan én látom. Másfelől, így talán egyfajta választ is adok nektek vele kapcsolatban. Csupán annyit, amennyit én is tudok, mert úgy érzem, hogy a tőletek kapott határtalan rajongás és tisztelet után, ennyi a minimum, amellyel valaki tartozik nektek. Egy válasz, egy üzenet, egy hír a nagy csendből, a lélek aljából. El kell, hogy mondjam: mérhetetlenül hiányzik, és nem csak a rádióból, a  színpadról, és a hírek az új lemezei felől, hanem a hétköznapokból is. És bármily meglepő, úgy igazán nem tudok sokkal többet róla, vele kapcsolatban, mint ti. Talán ez a legszomorúbb az egészben. Valamikor ez más volt…

– Emlékszem, egyszer megállt az akkori munkahelyem előtt és lehívott a parkolóba, hogy azonnal mutatni akar valamit. Arra kért, hallgassak bele legújabb dalába és mondjak véleményt. Ez volt a “Kinek mondjam el” a készülő Déjá vu albumáról. Meghatottan és elmélyülve – abban a mennyei varázslatban – hallgattam meg a kocsiban.

Pár percre megállt az idő…megszűnt a lét, és nem létezett más csak a zene. Elismerve dícsértem és ösztökéltem, hogy az “Ahogy nem lehet” című dalát is mutassa meg a nagyvilágnak, – mert az bizony sokkal előbb megszületett, mint hinnétek…- és készítsen hozzá egy videoklipet, ám ez utóbbi, nem jött össze sajnos a mai napig sem. –

Maradjunk csak egy pillanatra az Ahogy nem lehetnél…Szerelmespárok találtak egymásra és bújtak össze erre a dallamra, míg milliónyi könny potyogott szemzugokból és keserves szakítások vígaszaként, egyfajta gyógyírhullámként söpört végig 2008-ban ez a kifejező zeneszám a Gömb című nagylemezről. Jómagam is sokat sírtam a lírai dallamvilág hallatán. Olyannyira szívhez szól, hogy míg hallgatom, szinte üvölt a fájdalom a sejtekben és mélységesen eltalál és pont ott, ahol szükség van rá. Felszakít, bekötöz, és emlékeztet. Ilyen ez a dal. A gyermekeim, akik akkor még kiskamaszok voltak, szintén lelkükbe zárták ezt az esszenciát, az “Ahogy nem lehet” érzést. Teljesen kortalan és időntúli…Ezért is szeretem ennyire.

 Sokak hiányolják az élő verziót, velük együtt én is, épp ezért ide csupán a koncertfelvételből tudok beszúrni egy (amatőr -részlet-jelenetet ), de talán nektek ez is többet jelent a semminél.

Ágnes és én közöttem hét évnyi korkülönbség van és ez a hét év, az ő javára írható. Bűvös hetes, és bár kicsinek is már különleges volt, egyedi énekhanggal megáldva, nekünk mégsem  tűnt fel akkoriban. Talán, mert alapjában egy sajátos család részesei voltunk, ahol a tehetséget valahogy másként értelmezték. Miután a legmeghatározóbb éveinket mégis külön töltöttük egymástól, így sok minden mozzanatról lemaradtam vele kapcsolatban. Aztán később, mikor újra egymásra találtunk, ő már nagyon korán elkezdett kitűnni a tömegből, és zenei karrierje villámsebesen ívelt felfelé, akár egy üstökös. Pillanatok alatt lett sztár, sokszor megközelíthetetlen volt még számunkra is, no nem mert nagyképűséggel élte volna meg a korán jött sikert, inkább, csak mert maximalistaként próbált helytállni mind szakmai, mind magán téren és a szűkre szabott időbe, a családi dolgok olykor már nem fértek bele. Visszagondolva eddigi életpályájára, ez teljesen érthető.

A Message zenekarban töltött aktív évek után, Ágnes Vanillaként, majd Ágnesként robbant be a köztudatba és a zenei életbe. Sikert, sikerre halmozott, ám ott legbelül mindig valami igazira, tartalmasabb értékre törekedett és ezért mindent meg is tett, amit tehetett.

Valami nagyot és maradandót akart létrehozni és ezt hamarosan a valóságban is megteremtette. A József Attila lemezei után a Radnóti albumokkal már tarolt. Olyasmi született meg általa, amely keveseknek sikerült eddig kis hazánkban. Az addig unottan hallgatott és félredobott kötetek megelevenedtek és divatba jött az irodalom. Az általános és  a középiskolákban is felrobbant a kulturális érdeklődés, és ezáltal József Attila és az ő búskomor, illetve kevésbé ismert versei is újjászületettek. A Radnóti dupla album, már csak hab volt a tortán. Itt olyasmihez nyúlt, amihez  bármelyikünk félve, vagy sehogyan sem mert volna hozzáérni. Ágnes mégis oly érzékenyen, alázattal és tisztelettel érintette a fájdalmas és keserves rímeket, hogy a csilingelő dallamok és a különleges figyelemmel kiválasztott hangszerelés mivoltából egy új legenda kelt életre a költészet elfelejtett mezein.

Ágnes a zene mellett sok minden mást is szeretett és míg biztosan nagy öröm volt számára a színpadra lépni, ám legalább olyan megkönnyebbülés lehetett lejönni is onnan. Minden testvéremmel mások vagyunk, ám sokakkal van egy közös tulajdonság bennünk. Ha egyszer szívből elkezdünk valamit, és abban valóban teljes szívből benne vagyunk, azt a lehető legjobban szeretnénk végigcsinálni. Sokszor ez megalkuvással és sok lemondással jár. Párhuzamként csak magamat tudom megemlíteni: Amikor testestül-lelkestül benne vagyok egy cikkben, amikor az írásom szívből indíttatik, akkor nem létezik számomra más. Szólhat a csengő, gyűlhet a mosatlan, kereshet bárki, nem hallok, nem látok. Olyankor csak a történetnek élek. És amikkor befejezem, akkor a nagy sóhajjal valami más is kiszáll belőlem. Olyan ez, mintha meghalna bennem valami. Aztán persze újra töltődik, de kitudja meddig alszik ezután…

Ágnes húgomnál is ilyesmi lehetett, nem tudhatom, mert a mély érzéseiről és az ő kis titkairól sosem beszélt. Ő a megtestesült magány és a társaság középpontja is egyben. Épp mikor melyik oldalon áll, vagy ahogy érzi, sok mindentől függ. Így van ez napjainkban is. Hónapokig nem tudok róla, aztán feltűnik, majd “eltűnik hirtelen, akár az erdőben a vadnyom”. Számomra éppoly titok és megfejthetelen minden lépése, mint ahogyan nektek is az. Egy biztos, ő egy mérhetetlenül szenzitív lélek, érzékenyebb és kiismerhetetlenebb, mint bárki, akit ismerek, és talán ebben rejlik a különleges művészi játéka is, egyedisége és kibogózhatatlansága.

A zenén és a szövegíráson kívül sok minden más is létezik, és a szabadság, a természet szeretete, a vidék tisztelete és az igazság keresése Ágnesnek ugyanúgy nagyon fontos. Ennél már csak az ő hite az, ami minden mást felülír. És ha ebbe a hitvilágba nem fér most bele, hogy előjöjjön és újra énekeljen, ezt el kell fogadnunk tisztelettel még akkor is, ha szörnyen fáj a hiánya. Akkor is, ha keressük a miérteket és a válaszokat. Akkor is ha értetlenül állunk a nagy csend hallatán. Nem tudhatjuk mi van ott legbelül, én sem tudhatom. Sajnálom. Egyet tehetünk mindannyian, reménykedhetünk, hogy egyszer felébred és újra megörvendeztet bennünket azzal a csodával, amely belőle árad. Azzal a hanggal, amely már eddig is elvarázsolt kicsiket és nagyokat egyaránt. Addig pedig, hallgatjuk a dalait és töltődünk. Talán, így sikerül …

Életben tartani a Csodát.

Boldog Születésnapot Ágnes!

Frenyó Krisztina