„A világítótornyok nem félnek a vihartól, hiszen épp a viharok ellen építették őket. Amikor az ég elsötétül, a világítótornyok akkor is állnak, és azt mondják: “Épp ideje már! Már azt hittem, soha nem is jön. Túl sokáig volt jó idő. Ideje munkához látni. Legyen fény, és vágjunk bele!””

Kryon

Apró, utolsó koppanás – letették a kalapácsot, beverték az utolsó szöget, igaz, a félig nedves vakolat szaga még belepte bensőmet. Megszülettem.

Nem tudtam, mi vagyok, ki vagyok, és miért. Csak néztem a tájat, ami számomra rendeltetett, hogy lássam örökké. Szép volt és új. Lábamnál éreztem az erős tengerparti füvek érintését, a szelet, ahogy körbefog, és átcsap a fejem felett. Előttem elterült a végtelennek tűnő óceán, egybeolvadt az ég kékjével. Figyeltem a változásait, minden apró hullámot, tajtékot. Tetszett sokszínűsége, és nem értettem, hogy nekem mért kell szilárdan, merev változatlansággal állnom, mintha élettelen volnék. Pedig éltem.

Nem tudom meddig bámultam a vizet anélkül, hogy ráuntam volna. Aztán, amikor a felhők gyűlni kezdtek, furcsa izgatottság járt át. Vártam valamire, bár magam sem tudtam, hogy mire. A fellegek azonban elvonultak, és nem maradt más, csak én, a tenger és a sziklák, amik megtörték a hullámokat. A furcsa előérzet azonban nem szűnt meg, egyre csak nőtt az idő múlásával.

Egyszer pár suhanc haladt el a felém futó ösvényen.

– Teljesen elvesztette a varázsát ez a partszakasz, amiért ideépítették ezt az otromba tákolmányt. Persze, tudom a hajók… De legalább ne lenne ilyen szögletes, ennyire természetellenes! – mondta az egyik.

Ez fájt. Eddig sosem figyeltem az emberekre. Kicsinyesnek, gyengének tartottam őket. Azt hitték, ők építettek, őket szolgálom, és ők irányítanak, holott a lelkem nem kőből épült. Hányan tudnának ellenállni akár csak egyetlen nagyobb hullámnak? Tudnának-e egy-helyben állni, mozdulatlanul egész életükön át? Jogosan várhatnám el, hogy tiszteljenek. Mégis, miért mennek el mellettem így? Természetellenes lennék? Nem ez a világ szült, mint őket?

Ha legalább elmondhattam volna annak a fiúnak, hogy mit érzek, ha megmutathattam volna, hogy milyen az óceán valójában, hogyan lélegzik, mozog és ringat… De még ezt sem tehettem, mert egy helyben kellett állnom, szótlanul, ridegen, mint aki nem hall, lát és érez semmit sem.

Miért nem lehetek én is ember? Beszélni, sétálni, megnézni, hogy mi van a hátam mögött… Nevetségesen kicsiny kívánságok tömege élt bennem, aprók egy ember számára, nekem azonban lehetetlenek. Gyűltek a felhők felettem. Éreztem, hogy végre már eljön, most el kell kezdődnie annak, amire várok, annak, amiért lettem… Hirtelen villanó fény borította be a láthatárt, és felüvöltött fájdalmában az ég, majd könnyezni kezdett. A világ elsötétült, az eddig békés víz pedig háborogni kezdett. A szelíd hullámok méteressé növekedtek, vadul nekirontottak a szikláknak. Azt hittem elfúj, lerombol a szél. Láttam, ahogy az emberek elfutnak a partról, az apró állatok is elbújtak. Én is el akartam menekülni. De hogyan? Hisz nincs lábam! Hogy futnék? És ugyan, hová? Hol bújhatna meg egy ekkora teremtmény? Talán mégis természetellenes vagyok… Nem fogad be a világ. Hogy éljem túl? A szél egyre erősebb, dühöng a természet. Nem tehetek semmit sem.

Nem tudtam gondolkodni. Végső, kétségbeesett próbálkozásból szembefordultam a tomboló óceánnal. Lehet, hogy sikerül távol tartanom. Sikerülnie kell, vagy meghalok. Abban a pillanatban valami rejtélyes erő futott végig a testemen, és ragyogni kezdtem. Ragyogni! Fényesebb voltam, mint a csillagok. Minden érzésemet, a haragot, a félelmet beleadtam a fénybe. Ugyanakkor vigyáztam, hogy ne merítsem ki magam túlságosan, mert biztos voltam benn, hogy az a fény az életem, és ha mindet kiengedem, nekem már nem marad cseppnyi sem. Körbevezettem a fénysugaramat a partvidéken, megmutattam a természetnek, hogy ki vagyok. Alig pár perc múlva pár hajó tűnt fel a láthatáron. Megvilágítottam nekik a vizet: hadd lássák ők is, milyen hatalmas vagyok, milyen erős!

Kis idő múlva ismét kisütött a nap, a vihar továbbállt. A hajók megmenekültek, de ez engem cseppet sem érdekelt. Számomra egyetlen dolog volt lényeges: én túléltem, és ha jön egy másik hasonló, már tudom, mit kell tennem, hogy ismét átvészeljem. Az évek során valóban jöttek újabb és újabb viharok, és én mindig bevilágítottam a partot. Azonban kivétel nélkül, mindegyikben rettegtem.

A suhanc fiú, aki lekicsinyelte erőmet, sokszor járt a parton. Általában inkább csak egyedül. Leült egy kőre és nézte a kék vizet, ahogyan én is. Sokszor volt magányos, éreztem a lelkén a szomorúságot. Furcsa, talán amiért nem tudtam beszélni, egyre inkább kezdtem figyelni a lelkek beszédére, ami bárhonnan ugyanolyan jól hallatszik a világban. Sokszor sajnáltam, meg szerettem volna vigasztalni. Próbáltam kapcsolatba lépni vele. Évek múlva, már homályos sejtéseket tudtam is közvetíteni neki. Sokszor volt, hogy hívtam, és ő eljött a partra, idegesen és kétségekkel, hisz nem tudta, hogy a hívás, amit érez, kitől származik. Újra feléledt bennem a vágy, hogy minden erőmet egyetlen emberként eltöltött napra cseréljem – vele. De ez még inkább lehetetlennek hangzott, mint első, suta álmaim a beszédről és sétálásról.

Azonban egy nap nem egyedül jött el hozzám, vele volt egy lány is. Nem értettem. Nem akartam érteni. Úgy éreztem a világ ismét kivetett magából. Talán nem vagyok más csak egy halom egymásra rakott kő. Anyag, nem lélek, mozdulatlan, élettelen… Már nem is figyeltem többé a partra. Csak a vizet néztem, éveken keresztül. Nem akartam tudomást venni semmiről, amit irigyelhetek.

Végül egy nap, az egyik hajón ismét megpillantottam őt. Kétségbeestem. Ijedten próbáltam közvetíteni neki mindazt a balsejtelmet, amit én éreztem, mindhiába. Nem akartam, hogy vízre szálljon. Gyűltek a felhők, egyre gyűltek… Ő nem látta, egy ember sem látta, csak én érezhettem. Ráadásul pár óra múlva már sűrű köd lepte be a vizet. Nem tudnak visszahajózni. Sosem fognak hazaérkezni. Elkezdődött a vihar is. Ismerős volt, kegyetlen és csodálatos. Csak most vettem észre, milyen szép, hisz már nem féltem. A világ kivetett magából és megölte azt, aki érthetetlen módon fontos volt nekem. Már nem akartam harcolni. Néztem a vizet, de nem ragyogtam. Valahonnan, távolról, kiáltásokat hozott a szél. „Minden vagyonom! A hajóm! A fiam! A férjem!” Nem érdekelt egyik sem.

– Miért nem világítasz?! Ő kint van, és te nem világítasz! Nem világítasz! Meghibásodtál! Most! Miért?!

Az a lány volt. Egészen a lábamnál állt, nedves haját csapkodta a szél. Elesett, majd ismét felállt. Magánkívül volt, őrjöngött. Úgy beszélt hozzám, mintha ember lennék. Mintha tudná, hogy élek. Kérlelt engem. Engem kérlelt, engem!

Hiszen ő kint van a vízen. De még nem halott, még megmenthetem! Csak fény kell. A fényem kell neki. Megkértek rá… Szeretném… Féltem őt, holott ő azt sem tudja, hogy élek.

Szembefordultam a viharral és ragyogtam. Neki ragyogtam, a fiúnak, aki természetellenesnek és csúfnak nevezett, neki, akit annyiszor irigyeltem és annyira szerettem, ahogyan ember talán sosem lesz képes szeretni, hiszen az ember kaphat és így el is vár, míg én nem várok semmit, hisz nem is kaphatok. Minden erőmet, minden szeretetemet beleöntöttem a fénybe, átvilágítottam az éjen és a ködön. Már nem féltem, hogy elfogy, és nekem nem marad semmi sem. Nem akartam megtartani az erőből, ha épp csak annyi van, hogy kimentsem azt az egy hajót, hát meghalok értük. Mégis, egyre hatalmasabbnak éreztem magam. Minél tovább ragyogtam, annál erősebb lett a fényem. Egészen a partig kísértem a hajót. Megmentettem őt és elvesztettem magamat. Amikor elcsitult az ég, utoljára még magamhoz hívtam. Végignéztem, ahogyan a lánnyal egymásba borulnak, és hazatámolyognak nehéz, boldogságtól részeg léptekkel. Azóta nem vagyok más, csak egymásra rakott kődarabok. Segítek a hajóknak a viharban, és nézem az óceánt, de nem álmodom többé. Mára már halott vagyok, merev, szögletes, természetellenes és boldog, mert ők boldogok.

Baráth Veronika / Veramacska