szél címkéhez tartozó bejegyzések

Én kicsi konyhám, mi kicsi konyhánk

Odakint esik reggel óta, és érzékeimmel játszik az idő, szélfútta a kert és viharos az udvar, de idebent jó meleg van.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2016-03-01.

kicsi édes konyha,, Jó itt. Nincs más,
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én. ”                                                                                                                                              Szabó Lőrinc 

Odakint esik reggel óta, amolyan szomorkás, kesernyés az idő, én mégsem fázom, a szívem meleg, rád gondolok. Ahogyan az ablakon át nézem a kövérkés esőcseppeket, nem is jár más az eszemben, mint, hogy lassanként hazajössz és belépsz az ajtón, felragyog majd a kis ház, élettel telik meg a konyha, az én kicsi konyhám, a mi kicsi konyhánk. Dalra kel az udvar, és a kilincsek táncot lejtve suttogják egymásnak: hazajöttél.

kilincsekA tűzhely melegénél duruzsol a borsóleves, már az utolsókat bugyborékolja, hamarosan tálalhatom neked, és ettől igazán olyan jó ez az esős délután.  Finom édeskés vanília illat lengi be a konyhát, megsült a tejpite és a feketekávé is utánozhatatlanul énekli kedvenc dallamod. Mindenki téged vár, de legjobban nekem hiányzol! A bambuszrolók kedves hunyorgása, a piros kis gyertyatartó, a  kék bagolyóra, amely 50 perc után sikítva jelez, hogy kész a vacsora, mind kedves színfoltja a ház lelkének. Itt folynak a hosszas beszélgetések, a kis viták utáni nagy kibékülések, a családi lakomák és a reggeli, déli, esti kávézásaink.  🙂

lábaskaAprócska vázában rügyező sárga aranyeső jelzi a tavasz vasárnapi emlékét, mert akkor itt járt nálunk is, és én tudom, hogy lassan visszatér, eső ide, vagy oda, felragyog a nap még a kicsi kertben. Telefoncsörgésre várok, egy hívásra, mert túl halk a ház, hiába szól a tévé, a te hangodra vágyom, mert csilingelésétől felgyógyul még a beteg lélek is. Télről maradt diók a tálban, vadul piruló érett narancsok, aszott kis mandarinok sutyorognak, függöny libben, ablak nyikorog és kint a teraszon a palatetőre boruló fenyőággal játszik a szél.

narancsok

Odakint esik reggel óta, és az érzékeimmel játszik az idő, hamar este lett,  szélfútta a kert és viharos az udvar, de idebent jó meleg van. Nyikorog a kapu, hangosan szól a jazz a kocsiban. Hazaértél. Hamarosan vacsorázunk. A szívem meleg. Szeretlek!

 

Frenyó Krisztina

A szerkesztő levele

Kedves Olvasóink! Mögöttünk egy mozgalmas hét, előttünk egy rövidebb, hiszen egy nappal kevesebbet dolgozunk majd. Az elmúlt napokban viharos szelek fújtak, eső áztatta az utakat, és szomorúság költözött a szívekbe, amikor a hét közepén elveszítettünk valakit. Ez a hét a veszteségeké, valamint az emlékezésé volt. Elindulunk reggel a munkába, és nem tudhatjuk, hogy este hazatérünk […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-10-21.

Angels wings are placed in a forest next to the place where the body of five year old Swiss girl Ylenia Lenhard was found in OberbuerenKedves Olvasóink!

Mögöttünk egy mozgalmas hét, előttünk egy rövidebb, hiszen egy nappal kevesebbet dolgozunk majd. Az elmúlt napokban viharos szelek fújtak, eső áztatta az utakat, és szomorúság költözött a szívekbe, amikor a hét közepén elveszítettünk valakit. Ez a hét a veszteségeké, valamint az emlékezésé volt. Elindulunk reggel a munkába, és nem tudhatjuk, hogy este hazatérünk e, de mégsem gondolunk bele, mert valahogy ez a természetes, legalábbis annak vesszük.

Fergeteges koncertektől hangosak a pincék, csodás filmeket adnak a hazai mozikban, moziünnep, filmünnep hátán, úgy pezseg a város, mint egy óriási pezsgőspohárban az aranyló buborékvilág. Nincs egyetlen egy nap sem Budapesten, amelyen unatkozni kellene. A külföldiek véleménye szerint, Budapest fantasztikus és élhető város, és igen azzal egyet kell értenünk, hogy meseszép helyen élünk, az élhetőség pedig leginkább a körülmények, a környezet, és a “hol a helyünk a világban” alapelvén múlik. Az is biztos, hogy sok múlik a hozzáálláson, mert pont annyira lehet rossz egy élet, mint amennyire jó is tudna lenni, csak ott van az a csak… Félig, vagy tele? Elégedettek vagyunk az életünkkel, netán elégedetlenek, és ha így van, akkor mit szeretnénk? Tudjuk, hogy mit akarunk, vagy csak egy feneketlen kútba dobáljuk a nem létező vágyainkat? Ilyen kérdésekkel foglalkozunk a héten, és megmutatunk nektek valami szuper-relaxáló foglalatosságot. A szerencsések, az őszi szünet kiváltságait élvezhetik, és miután kellemes időt ígérnek a meteorológusok, így bőven lesz alkalom kirándulni, mozogni és ha mégsem jön be az ígéret, akkor elő a varródobozzal, a szerszámos ládával és irány a kreatív-szoba!

Legyen egy szép, tartalmas hetünk újra együtt veletek, határozottan jó feelinggel!

Frenyó Krisztina

Kalap

A tanár kora ifjúságától kezdve kalapot viselt. Széles karimájút. Télen fekete velúrt, tavasztól őszig világosszürke puha nemezkalapot. Már nem emlékezett rá, milyen volt az élet fedetlen fővel. Egyáltalán elképzelhetetlennek tartotta, hogy fedetlen fővel járjon. Mindig elegáns volt. A karján meghatározott helyen lógott az összecsukható esernyő és a zakóját a legnagyobb melegben sem gombolta ki. A […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-08-27.

kalapos-ferfi-onarckep-12599-21330A tanár kora ifjúságától kezdve kalapot viselt. Széles karimájút. Télen fekete velúrt, tavasztól őszig világosszürke puha nemezkalapot. Már nem emlékezett rá, milyen volt az élet fedetlen fővel. Egyáltalán elképzelhetetlennek tartotta, hogy fedetlen fővel járjon.

Mindig elegáns volt. A karján meghatározott helyen lógott az összecsukható esernyő és a zakóját a legnagyobb melegben sem gombolta ki. A kalap karimája alól összevont szemmel vizsgálta az embereket, mint a rendetlen diákokat, akiknek már régen igazgatói rovó járna. Senki sem látta mosolyogni. A szája keskeny vonal, mértani alapossággal odahúzva.

A kalap karimája alól, zártnak és biztonságosnak látszott minden. Pontosnak és körülhatároltnak, akár az élete. Soha semmi slamposság, szabálytalanság. A földtől a kalapkarimáig 170 cm volt a távolság, ami azon felül létezett, körvonalazottnak, elmosódottnak tűnt, mint sűrű ködben a házak. A földtől a karimáig és vissza, egy zárt egység. Mintha állandóan egy szobában járna, és ami a plafon fölött van, teljesen elhanyagolható.

Egy szeles tavaszi napon az iskolából tartott hazafelé. És, bár a kalap jól a fejére volt igazítva, egy erős szélroham lesodorta és sebesen gurította egyre messzebb tőle.

A tanár meghökkent. Nem emlékezett, mikor történt vele ilyesmi és hirtelen az is képtelenségnek tűnt, hogy szaladjon utána, akár egy diák a labdáért.

Előbb csak hosszabbakat lépkedett, mint akinek nem olyan sürgős a dolog, de aztán mégis kénytelen volt szaladni, mert a kalap egyre messzebb került. És ráadásul egy hirtelen perdüléssel felugrott egy gesztenyefára. Nem nagyon magasra, de a tanár így sem tudta elérni.

Most mit csináljon? Másszon fel a fára, akár egy gyerek? Vagy várja meg, amíg a kalap magától visszaesik a földre? Mindenképpen dilemma. Állni és nézni a kalapot legalább olyan nevetséges, mint felmászni érte.

Óvatosan körülnézett. Az utcában nem sokan jártak. Megvárta, amíg egy fiatal pár lassan elandalog mellette, aztán az esernyőjét a fatörzshöz támasztva, felkapaszkodott a kalapért. Megragadta és akkor látta meg mellette a gesztenyevirágot. Felnézett és egyre több gesztenyevirágot látott, fel egészen a csúcsig, majd két gesztenyevirág között megpillantotta az eget. A gyorsan úszó pamacsfelhőkkel.

Sokáig hunyorgott a vastag faágon ülve és nézett felfelé. Úgy érezte minden kitágult, megnőtt és valami nagyon szép, végtelenül egyszerű titkot fejtett meg. Akár egy gyerek, aki most ismerkedik a világgal. És hosszú percekig nem látott mást, csak virágot és eget.

Aztán lemászott a földre. A kalapját a kezében tartva sétált tovább, hagyva, hogy a haját rendetlenre zilálja a szél. Nézegette a házak felső homlokzatait, a cirádás erkélyeket, a falak vájataiban megbújó szobrokat, amiket azelőtt sohasem vett észre. És aztán újra és újra az eget, a gyorsan rohanó felhőkkel.

És akkor megszédült. Védtelennek és tehetetlennek érezte magát, mint akit egy kötélen kilógattak a világűrbe. És bármerre kap, sehol sincs fogódzó. A fák koronája, a házak homlokzata, az ég kékje egyszerre félelmetesnek tetszett, mint a mindenség titkát verdeső gondolat.

Sietve tette fel a kalapot. Erősen a homlokára húzta, hogy a szél újabb tréfáját elkerülje. Megnyugodott. A kalap karimája alól újra zártnak és biztonságosnak látszott minden.

Tóth-Máté Miklós

Napi gondolatok

“Engedd, hogy jöjjön a szél, engedd, hogy jöjjön a nap – mindent fogadj szívesen. Amint egyszer ráhangolódtál, hogy nyitott szívvel élj, sosem zárulsz be többé. De kell egy kis időt rászánnod. És neked kell elérned azt a nyitottságot, máskülönben újra bezárulsz. Amikor nyitottnak érzed magad, próbáld kiélvezni. Ezekben a pillanatokban mozdulj ki annyira, hogy megtapasztalhasd […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-08-14.

kilatas-a-tengerre ablakkal

“Engedd, hogy jöjjön a szél, engedd, hogy jöjjön a nap – mindent fogadj szívesen. Amint egyszer ráhangolódtál, hogy nyitott szívvel élj, sosem zárulsz be többé. De kell egy kis időt rászánnod. És neked kell elérned azt a nyitottságot, máskülönben újra bezárulsz. Amikor nyitottnak érzed magad, próbáld kiélvezni. Ezekben a pillanatokban mozdulj ki annyira, hogy megtapasztalhasd a nyitottságot. Minél nyitottabb vagy, annál inkább VAGY.”

– Osho –

Kassák Lajos: Novemberi kánkán

Kinyitottam az ablakot és hallom a vad északi szél ordít. Az utca fekete pofájából tör elő és ordítja vérengző diadalát. A megnyomorgatott fák sírnak leszakadt drótok kaparják a falakat gyors röptű vörösesbarna vércseszárnyak az égen. Itt az ideje hogy a gyámoltalan lélek térdre hulljon és kiokádja bűneit. Az éjszaka romhalmaza közt gyáván megbújik a rabló […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-07-01.

Csaba ősz panorámaképKinyitottam az ablakot
és hallom
a vad északi szél
ordít.
Az utca fekete
pofájából tör elő
és ordítja
vérengző diadalát.

A megnyomorgatott fák
sírnak
leszakadt drótok
kaparják a falakat
gyors röptű
vörösesbarna
vércseszárnyak
az égen.

Itt az ideje
hogy a gyámoltalan lélek
térdre hulljon
és kiokádja
bűneit.

Az éjszaka
romhalmaza közt
gyáván megbújik a rabló
érzi hogy ebben a sötétségben
minden jel
láthatóvá válik
minden liliomtipró
átkozza magát
minden kereskedő
a csalások emlékétől
szenved.

Mi értelme a tollnak és papírnak.
Ki mérte rám a büntetést
hogy torkom állandóan
tintával legyen tele
s hogy lássam a nyomorúságot
a hiábavaló vágyódást
a sápadt kétségbeesést.

Becsuknám az ablakot
a falakat legjobb szeretném
egészen magamra húzni
de íme
nem találom a kezem
valahol a szél fogai közt
morzsolódik.

Kiszolgáltatott
és elhagyott
vagyok
nagyon.