óceán címkéhez tartozó bejegyzések

Heti novella / Világítótorony

Ez fájt. Eddig sosem figyeltem az emberekre. Kicsinyesnek, gyengének tartottam őket. Azt hitték, ők építettek, őket szolgálom, és ők irányítanak, holott a lelkem nem kőből épült.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-05-01.

viltorborítókép„A világítótornyok nem félnek a vihartól, hiszen épp a viharok ellen építették őket. Amikor az ég elsötétül, a világítótornyok akkor is állnak, és azt mondják: “Épp ideje már! Már azt hittem, soha nem is jön. Túl sokáig volt jó idő. Ideje munkához látni. Legyen fény, és vágjunk bele!””

Kryon

Apró, utolsó koppanás – letették a kalapácsot, beverték az utolsó szöget, igaz, a félig nedves vakolat szaga még belepte bensőmet. Megszülettem.

Nem tudtam, mi vagyok, ki vagyok, és miért. Csak néztem a tájat, ami számomra rendeltetett, hogy lássam örökké. Szép volt és új. Lábamnál éreztem az erős tengerparti füvek érintését, a szelet, ahogy körbefog, és átcsap a fejem felett. Előttem elterült a végtelennek tűnő óceán, egybeolvadt az ég kékjével. Figyeltem a változásait, minden apró hullámot, tajtékot. Tetszett sokszínűsége, és nem értettem, hogy nekem mért kell szilárdan, merev változatlansággal állnom, mintha élettelen volnék. Pedig éltem.

haragostengerNem tudom meddig bámultam a vizet anélkül, hogy ráuntam volna. Aztán, amikor a felhők gyűlni kezdtek, furcsa izgatottság járt át. Vártam valamire, bár magam sem tudtam, hogy mire. A fellegek azonban elvonultak, és nem maradt más, csak én, a tenger és a sziklák, amik megtörték a hullámokat. A furcsa előérzet azonban nem szűnt meg, egyre csak nőtt az idő múlásával.

Egyszer pár suhanc haladt el a felém futó ösvényen.

– Teljesen elvesztette a varázsát ez a partszakasz, amiért ideépítették ezt az otromba tákolmányt. Persze, tudom a hajók… De legalább ne lenne ilyen szögletes, ennyire természetellenes! – mondta az egyik.

Ez fájt. Eddig sosem figyeltem az emberekre. Kicsinyesnek, gyengének tartottam őket. Azt hitték, ők építettek, őket szolgálom, és ők irányítanak, holott a lelkem nem kőből épült. Hányan tudnának ellenállni akár csak egyetlen nagyobb hullámnak? Tudnának-e egy-helyben állni, mozdulatlanul egész életükön át? Jogosan várhatnám el, hogy tiszteljenek. Mégis, miért mennek el mellettem így? Természetellenes lennék? Nem ez a világ szült, mint őket?

viltorpirosfehHa legalább elmondhattam volna annak a fiúnak, hogy mit érzek, ha megmutathattam volna, hogy milyen az óceán valójában, hogyan lélegzik, mozog és ringat… De még ezt sem tehettem, mert egy helyben kellett állnom, szótlanul, ridegen, mint aki nem hall, lát és érez semmit sem.

Miért nem lehetek én is ember? Beszélni, sétálni, megnézni, hogy mi van a hátam mögött… Nevetségesen kicsiny kívánságok tömege élt bennem, aprók egy ember számára, nekem azonban lehetetlenek. Gyűltek a felhők felettem. Éreztem, hogy végre már eljön, most el kell kezdődnie annak, amire várok, annak, amiért lettem… Hirtelen villanó fény borította be a láthatárt, és felüvöltött fájdalmában az ég, majd könnyezni kezdett. A világ elsötétült, az eddig békés víz pedig háborogni kezdett. A szelíd hullámok méteressé növekedtek, vadul nekirontottak a szikláknak. Azt hittem elfúj, lerombol a szél. Láttam, ahogy az emberek elfutnak a partról, az apró állatok is elbújtak. Én is el akartam menekülni. De hogyan? Hisz nincs lábam! Hogy futnék? És ugyan, hová? Hol bújhatna meg egy ekkora teremtmény? Talán mégis természetellenes vagyok… Nem fogad be a világ. Hogy éljem túl? A szél egyre erősebb, dühöng a természet. Nem tehetek semmit sem.

viltorfekfehviharNem tudtam gondolkodni. Végső, kétségbeesett próbálkozásból szembefordultam a tomboló óceánnal. Lehet, hogy sikerül távol tartanom. Sikerülnie kell, vagy meghalok. Abban a pillanatban valami rejtélyes erő futott végig a testemen, és ragyogni kezdtem. Ragyogni! Fényesebb voltam, mint a csillagok. Minden érzésemet, a haragot, a félelmet beleadtam a fénybe. Ugyanakkor vigyáztam, hogy ne merítsem ki magam túlságosan, mert biztos voltam benn, hogy az a fény az életem, és ha mindet kiengedem, nekem már nem marad cseppnyi sem. Körbevezettem a fénysugaramat a partvidéken, megmutattam a természetnek, hogy ki vagyok. Alig pár perc múlva pár hajó tűnt fel a láthatáron. Megvilágítottam nekik a vizet: hadd lássák ők is, milyen hatalmas vagyok, milyen erős!

Kis idő múlva ismét kisütött a nap, a vihar továbbállt. A hajók megmenekültek, de ez engem cseppet sem érdekelt. Számomra egyetlen dolog volt lényeges: én túléltem, és ha jön egy másik hasonló, már tudom, mit kell tennem, hogy ismét átvészeljem. Az évek során valóban jöttek újabb és újabb viharok, és én mindig bevilágítottam a partot. Azonban kivétel nélkül, mindegyikben rettegtem.

A suhanc fiú, aki lekicsinyelte erőmet, sokszor járt a parton. Általában inkább csak egyedül. Leült egy kőre és nézte a kék vizet, ahogyan én is. Sokszor volt magányos, éreztem a lelkén a szomorúságot. Furcsa, talán amiért nem tudtam beszélni, egyre inkább kezdtem figyelni a lelkek beszédére, ami bárhonnan ugyanolyan jól hallatszik a világban. Sokszor sajnáltam, meg szerettem volna vigasztalni. Próbáltam kapcsolatba lépni vele. Évek múlva, már homályos sejtéseket tudtam is közvetíteni neki. Sokszor volt, hogy hívtam, és ő eljött a partra, idegesen és kétségekkel, hisz nem tudta, hogy a hívás, amit érez, kitől származik. Újra feléledt bennem a vágy, hogy minden erőmet egyetlen emberként eltöltött napra cseréljem – vele. De ez még inkább lehetetlennek hangzott, mint első, suta álmaim a beszédről és sétálásról.

viltoronybringaAzonban egy nap nem egyedül jött el hozzám, vele volt egy lány is. Nem értettem. Nem akartam érteni. Úgy éreztem a világ ismét kivetett magából. Talán nem vagyok más csak egy halom egymásra rakott kő. Anyag, nem lélek, mozdulatlan, élettelen… Már nem is figyeltem többé a partra. Csak a vizet néztem, éveken keresztül. Nem akartam tudomást venni semmiről, amit irigyelhetek.

Végül egy nap, az egyik hajón ismét megpillantottam őt. Kétségbeestem. Ijedten próbáltam közvetíteni neki mindazt a balsejtelmet, amit én éreztem, mindhiába. Nem akartam, hogy vízre szálljon. Gyűltek a felhők, egyre gyűltek… Ő nem látta, egy ember sem látta, csak én érezhettem. Ráadásul pár óra múlva már sűrű köd lepte be a vizet. Nem tudnak visszahajózni. Sosem fognak hazaérkezni. Elkezdődött a vihar is. Ismerős volt, kegyetlen és csodálatos. Csak most vettem észre, milyen szép, hisz már nem féltem. A világ kivetett magából és megölte azt, aki érthetetlen módon fontos volt nekem. Már nem akartam harcolni. Néztem a vizet, de nem ragyogtam. Valahonnan, távolról, kiáltásokat hozott a szél. „Minden vagyonom! A hajóm! A fiam! A férjem!” Nem érdekelt egyik sem.

– Miért nem világítasz?! Ő kint van, és te nem világítasz! Nem világítasz! Meghibásodtál! Most! Miért?!

Az a lány volt. Egészen a lábamnál állt, nedves haját csapkodta a szél. Elesett, majd ismét felállt. Magánkívül volt, őrjöngött. Úgy beszélt hozzám, mintha ember lennék. Mintha tudná, hogy élek. Kérlelt engem. Engem kérlelt, engem!

Hiszen ő kint van a vízen. De még nem halott, még megmenthetem! Csak fény kell. A fényem kell neki. Megkértek rá… Szeretném… Féltem őt, holott ő azt sem tudja, hogy élek.

Szembefordultam a viharral és ragyogtam. Neki ragyogtam, a fiúnak, aki természetellenesnek és csúfnak nevezett, neki, akit annyiszor irigyeltem és annyira szerettem, ahogyan ember talán sosem lesz képes szeretni, hiszen az ember kaphat és így el is vár, míg én nem várok semmit, hisz nem is kaphatok. Minden erőmet, minden szeretetemet beleöntöttem a fénybe, átvilágítottam az éjen és a ködön. Már nem féltem, hogy elfogy, és nekem nem marad semmi sem. Nem akartam megtartani az erőből, ha épp csak annyi van, hogy kimentsem azt az egy hajót, hát meghalok értük. Mégis, egyre hatalmasabbnak éreztem magam. Minél tovább ragyogtam, annál erősebb lett a fényem. Egészen a partig kísértem a hajót. Megmentettem őt és elvesztettem magamat. Amikor elcsitult az ég, utoljára még magamhoz hívtam. Végignéztem, ahogyan a lánnyal egymásba borulnak, és hazatámolyognak nehéz, boldogságtól részeg léptekkel. Azóta nem vagyok más, csak egymásra rakott kődarabok. Segítek a hajóknak a viharban, és nézem az óceánt, de nem álmodom többé. Mára már halott vagyok, merev, szögletes, természetellenes és boldog, mert ők boldogok.

Baráth Veronika / Veramacska 

Ezen a napon történt / Justice For Hungary

1931. 07. 15-én, 82 évvel ezelőtt, Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor, Justice For Hungary (Igazságot Magyarországnak) feliratú repülőgépükkel első magyarként (a világon tizenötödikként) átrepülték az Atlanti-óceánt. 13 óra 50 perc alatt, átlagosan 250 kilométer/órás átlagsebességgel ők jutottak el leggyorsabban Amerikából Európába, és ők repültek legtovább kontinens fölött. 1930 elején Lord Rothermere angol sajtómágnás […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-07-15.

Endresz György óceánrepülés

1931. 07. 15-én, 82 évvel ezelőtt, Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor, Justice For Hungary (Igazságot Magyarországnak) feliratú repülőgépükkel első magyarként (a világon tizenötödikként) átrepülték az Atlanti-óceánt. 13 óra 50 perc alatt, átlagosan 250 kilométer/órás átlagsebességgel ők jutottak el leggyorsabban Amerikából Európába, és ők repültek legtovább kontinens fölött.

1930 elején Lord Rothermere angol sajtómágnás 10 ezer dollárt ajánlott fel annak a magyar pilótának, aki elsőként repül Amerikából Európába. Egy Lockheed-Sirius repülőgépet vettek: ez a Lindbergh kérésére tervezett kétüléses, egyfedelű alsószárnyas típus 460 lóerős motorjával korának egyik legsikeresebb, hosszú távú repülésre is alkalmas gépe volt. A Justice For Hungary nevet Rothermere javasolta. Justic for HungaryAz első világháborús pilótamúlttal rendelkező Endresz György és navigátora, az első magyar légipostajáratot vezető Magyar Sándor 1931. július 15-én délután 5 óra 20 perckor szállt fel az Európához legközelebb eső amerikai repülőtérről, az új-fundlandi Harbour Grace-ből. Eleinte felhőben, később sötétben repültek, iránytűvel tájékozódva, rádiókapcsolatot csak nyolc óra múlva tudtak teremteni egy norvég gőzössel. Ezután rendszeresen érkeztek a hírek Budapestre, és másnap tódult a közönség a Mátyásföldre tervezett ünnepélyes fogadásra. A pilóták hajnalban érték el az európai partokat. Az addig kifogástalanul működő gép motorja Győrnél kezdett akadozni, újabb 70 kilométer után leállt az üzemanyag-ellátás. (Később kiderült, hogy a tartályokban még volt 100 liter gazolin, amely kitartott volna Mátyásföldig, de feltehetően korán kapcsoltak át egy másik üzemanyagtartályra.) A gép siklórepülésben landolt egy kukoricásban, a göröngyös talajon megbillent, előrebukott, majd balra dőlt, a bal szárny megsérült, a légcsavar elgörbült. Magyar Sándor a kényszerleszállást az alcsúti jegyzői hivatalból jelentette, ezután a MALÉRT gépe indult értük. A rekordereket, akik 26 óra 20 perc alatt 5770 kilométert tettek meg, július 20-án tízezrek ünnepelték a Hősök terén. Endresz és Magyar óceánrepülőkHorthy Miklós kormányzó mindkettejüket kitüntette és előléptette. A pompás fogadtatásba azonban felhangok vegyültek, a hatalmas nemzetközi visszhangot keltő eseményt a magyar vezetés igyekezett politikai célokra is felhasználni. Endresz egy évvel később, 1932. május 21-én Rómában légi baleset áldozata lett, Magyar Sándor a második világháború után Amerikába ment, és ott élt 1981-ben bekövetkezett haláláig. A Déli Pályaudvar előtti teret Endreszről nevezték el, ezt 1945 után “irredenta áthallások” miatt átkeresztelték. A pilóták bravúros teljesítményéről ezután nem sok szó esett, csak 1991-ben emlékezhettek meg újra róla. 2006-ban az óceánrepülés 75. évfordulóján, emlékművet avattak Felcsút és Csákvár között azon a mezőn, ahol annak idején a kényszerleszállást végrehajtották.

– Feeling –