Kedves Olvasóink!

Hihetetlen,  hogy így eltelt ismét egy hét, és beléptünk november utolsó hetébe, mégis igaz. Már alig maradt falevél, amely kapaszkodna az ágba, leginkább szelíden fejet hajtva megadva magukat a természet rendjének, utolsó őszi táncukat ellejtve hagyják, hogy tovább repítse őket a szél. Bár az egész város karácsonyi díszkivilágításban úszik és az üzletek polcain roskadoznak az ünnepi csecsebecsék, engedtessék meg nekem, hogy én ezt ne tartsam normálisnak, és nem is tartom helyénvalónak. Hogy miért? Mert mindennek megvan a maga ideje: a vetésnek, az aratásnak, a bánatnak, az örvendezésnek és ugyanígy az ünnepre hangolódásnak, erre ,,találták ki a jó öreg” Adventet. Hosszú évtizedekig működött, hogy négy hét alatt készülődtünk a karácsonyra, és valahogy mindig elkészültünk, most miért ne működhetne? Igazándiból úgy gondolom, hogy itt is csupán üzleti fogásról és instant megoldásról beszélhetünk. Napjainkra jellemző módon, mindent gyorsan, előre és azonnal akarunk, nem tudunk várni, kihalófélben van a türelem és ez nagy baj. Lehet, hogy demagóg gondolatmenetet dédelgetek a szívemben, de valahogy mégiscsak úgy érzem, jobb volt a ” mi korunkban” karácsonyvárónak lenni. Egész évben erre a szent időszakra vártunk, és igazán arra az egy hosszú éjszakára, amely a karácsonnyal volt egyenlő. Tudtuk, hogy ha hónapokon át nem is, ám aznap este narancs, banán és dió kerül az asztalra, és biztosan lesz kacsa, vagy pulyka is. Izgatottan vártuk a csodás ünnepet, és heteken át ragasztottunk, rajzoltunk, majd ha édesanyánk engedte, a sütésben is segédkeztünk. És, – igen éssel kezdem a mondatot – piros pozsgás arccal szaladtunk a ropogó, szikrázó hóban hazafelé a karácsonyi mise után.  Otthon aztán az egész család körülülte az ünnepi asztalt, nagymamástul, nagybátyástul, mindenestül. Valahogy mindig elfértünk, akkor is, amikor egy panellakásban laktunk kilencen, és még a nagymamáknak is jutott hely. Hogy is van ez? Megnőttek a házaink és a szívünk meg összement?  Ha így van, akkor épp ideje magunkba szállnunk egy kicsit, és elgondolkodnunk azon, hogyan és hol lehetne a szívnövesztőszerünket beszerezni, – azért még lehet kapni – csak ne a plázákban keressétek. Még mindig van egy hetünk Advent első vasárnapjáig, addig élvezzük még a november áldásos hatásait, és ne akarjuk siettetni az ünnepet, úgyis olyan gyorsan tovaszáll. Tanuljunk meg újra izgatottan, türelemmel várakozni, készülődni és nyitott szívvel járni az utcán, hátha akad olyan, akin még mi is segíthetünk. Legyen csodás hetünk újra együtt veletek, a ráhangolódás és a szeretet feelingjével karöltve! 

Frenyó Krisztina