Kedves Olvasóink!

Bármily hihetetlen, ám megint magunk mögött hagytunk egy újabb hetet. Esett az eső, sütött a nap és a végén még fagyott is, egyszóval változatos napokat éltünk meg. Előkerültek az esernyők, a téliesített kabátok és némelyik emberen már sapkát is látni véltünk. A lüktető város forgatagában sok mindent észre lehet ám venni, csak figyelni kell. Apropó figyelem, hogy is van ez? Miért olyan nehéz figyelnünk bármire is, legfőképpen magunkra? Ahogyan nap, mint nap Budapest szívében közlekedem, legtöbbször azt érzem, hogy egy felbolydult méhkasba kerültem. Olyannyira siet mindenki, vadul rohannak egymásnak az emberek a mozgólépcsőn, letaszítva az előttük fáradtan ácsorgó embertársukat. Mintha mindannyian ugyanoda szaladnának, mintha ugyanazt a valamit akarnák elérni egyszerre, a lényeg a gyorsaságban, pontosabban a törtetésben, a másik eltaposásában rejlik. Csodálkozunk, hogy ebben a zsongó kaptárban nem vesszük észre a mellettünk lapuló csodákat, hogy nem tudunk elmélyülni a metrón akár 5 perc erejéig saját belső csendünkben, és azon már meg sem lepődünk, hogy olyan elementáris erővel zuhan le mellénk a buszon egy alig húsz éves langaléta, hogy majd elsöpri a nálánál jóval öregebbeket szatyrostul, gyerekestül, mindenestül? Közömbösek lettünk, eluralkodott rajtunk netán a közöny, nem merjük kinyitni a szánkat, hogy kishaver add már át a helyed a kismamának, az idősebbeknek, és hogy nem véletlenül van kerekesszékben a melletted ülő ember, segíts?! Annyira nem siethetünk sem munkába, sem máshová, hogy szó nélkül tűrjük a körülöttünk történő társadalmi leamortizálást, mert ez már több mint fáradtság, több mint a túlterheltség okozta stressz-tünet, ez már népbetegség, úgyhogy gyógyítani kell. Néha kihúzhatnák az x és y generáció feltörekvő tagjai is fülükről a közömbösítő dugókat, és nem lenne baj, ha a wifi valóban megszűnne egy hétre létezni, talán így észrevehetnék többen a mellettük ülő szemében a fájdalmat, az ácsorgó fájós lábakat, a gömbölyödő pocakokat, és a görnyedt hátakat. Vajon nem lenne szebb a világ, ha megkérdeznénk egymástól, – még ha sokan hülyének is néznek érte – hogy mi a baj, segíthetek? Azért vannak kivételek, a minap több alkalommal is előfordult, hogy a megpakolt „toli-kocsimat”, fiatal fiúk lesegítették volna a lépcsőn, de én nem engedtem, miért? – Talán a rossz beidegződés, meg hogy bírom én, pedig olykor el kellene fogadni a segítséget, nem szégyen az. Ezen a héten több szót ejtünk majd az elcsendesedésről, az öngyógyításról és a segítségről, hiszen ránk fér bőven!

Induljon jól a hetünk együtt veletek, örömmel, odafigyeléssel, a csend feelingjével!

Frenyó Krisztina