Beszélgetéseink
Rózsavölgyi – Nemes Dóra írása
„Biztos sokszor tapasztaltad már: egy jó beszélgetésnek, egy meghitt együttlétnek, egy szerelmes ölelésnek mintha zenéje lenne! Szinte hallani lehet. Nem füllel. Lélekkel. Ahol nincs harmónia, ott összevissza fecsegnek. Rumli van, zűrzavar. Ahogy egy zsebünkben felejtett mobiltelefon rögzíti néha; hallgasd meg, milyen hangzavarban élünk, ha nincs közöttünk szeretet. Mint egy majomházban: mindenki fújja, rikoltja, darálja a magáét.
De ha egy baráti beszélgetés! Hallgasd vissza! Az egymásra figyelő emberek csendjét, jókor megszólaló mondatait. A nevetéseket. A hang erejét. Amikor van miről beszélni – megtelik lélekkel a levegő.”
(Müller Péter)
Beszélgetés, eszmecsere, „lelkizés”. Ki vagyunk éhezve ezekre, különösen mi, nők. Egy-egy jó beszélgetés a legnagyobb ajándék számomra is. És persze ahány ember, annyi beszélgetés, duma-élmény, csevej, gondolatcsere, locsogás, fecsegés…
Van olyan beszélgetés, amelyik feltölt, szinte szárnyakat ad, energiával lát el a nap hátralévő részére, és csak azt veszem észre, hogy többet mosolygok, hogy a gondolataim jó irányt vesznek, hogy örülök, és élvezem a napot, ami ezt az élményt adta…
Aztán vannak olyan beszélgetések is természetesen, melyek „kötelezőek”, „futjuk a köröket”, beszélünk a nagy semmiről, a tavalyi hóról, a nagymosásról, „és jól vagytok?” jön a következő illemkör, és ilyenkor – gonosz vagyok- mosolyogni támad kedvem ezen az egészen, mert kívülről nézve magamat, olyan vicces, ahogy érdeklődést mímelve tartjuk fel egymás. Azt hiszem, ezek kikerülhetetlenek, mintha hozzátartoznának az élethez, ahogy minden másban is találunk egyenlőtlenségeket, diszharmóniát, valami olyat, ami idegen számunkra, és az is marad mindig.
Szeretem azonban az intellektuális eszmecserét, ami nem is feltétlenül beszélgetés, hanem inkább egyoldalú, de mégis élvezetes. Amikor számomra nagyra tartott, „bölcsek”, egy tudományág képviselői vagy egy érdekes területen, témában jártas hétköznapi emberek beszélnek, fejtik ki gondolataikat, akiket öröm hallgatni, mert építő a mondandójuk, és hozzátesznek valamit a tudásomhoz, a gondolkodásomhoz.
Az is előfordul, hogy olyan emberrel hoz össze a sors, akiből árad a szó, nem is enged megszólalni, csak mondja, mondja a magáét, problémákról, gondokról, az életéről… Többnyire olyan emberekre jellemző ez, akik egyedül élnek, vagy társas magányban és nem hallgatja meg őket senki. Ezt érezni lehet… Ha pedig végre találkoznak valakivel, aki figyel rájuk, kihasználják az alkalmat és elárasztanak a mondandójukkal.
A kedvenc beszélgetés „típusom”, (ha egyáltalán ez jó szó rá, merthogy pont nem tipikus) a felejthetetlen, örökké emlékezetes beszélgetések, amiket annyira mélyen elraktároz az emlékezet, konzerválva a hozzá kapcsolódó érzelmeket, a pillanatot, akár még illatokat is, hogy sohasem felejted el. Bármikor képes vagy felidézni, látod magad előtt, hogy ott ültök, álltok, fekszetek egymással szemben és zajlik a nagy beszélgetés. Ezek azonban valóban ritka kincsek, ebben is rejlik az értékük, hogy nem történnek meg minden nap. Ünnepi pillanatok az ilyenek… (Megkockáztatom, van olyan ember, aki egyszer sem tapasztalja meg az élete során. Kár érte, mert semmivel sem pótolható élmény). Az élet, a lélek, a szeretet és odafigyelés titokzatos ajándékai.
„Vannak az életünkben olyan események, amelyekről – miközben javában zajlanak még – tudjuk, hogy sohasem felejtjük el. Ilyen egy-egy jó beszélgetés, egy ölelés, néha egy szép zene; amíg éled, egy Hang azt mondja benned: “szívd magadba jó mélyen ezt az élményt, mert ebből kell táplálkoznod egy életen át!” Ne felejtsd el!… Ide vissza kell találnod, mindig!” (Müller Péter)
