Jártam nemrég egy régi kertben,

csikorgva nyílott ajtaja,

pókhálókat szaggatva mentem,

régvolt magamat kerestem,

bár tudtam, nem lelem meg soha.

Billegett alattam a járdakő,

nem fogadta el súlyomat,

hogy én vagyok, nem hihette,

nem így emlékezett lépteimre,

lelökni kívánta lábamat.

Aludni vágyott, megszűnni már,

fűben eltűnni észrevétlen,

földbe süppedni tán,

amelyből hajdan vétetett.

Hanem a fák, a jó emlékezők,

csak végigmértek szótlanul,

láttam, megismernek engem,

csodálkoztak is, mivé lettem,

s karolták volna vállamat.

Gyümölcsök helyett emlékektől

roskadoztak most az ágak,

fáradt, régi, töppedt képek,

s könnyű, hajdanvolt álmok

ringtak incselkedve, s kérdezték

volna, hogy vagyok, de jött

a szél és befogta szájuk, örök

csend legyen dohos világuk,

szólniuk hozzám már nem szabad.

A kert végében még állt a pince,

besüppedt tetővel haldokolt,

láttam, szememre hányja

a sok eltűnt évet és hónapot.

Csöndben álltam, várakoztam,

talán hallok valami fontosat,

olyat, ami csak nekem szól,

amit nekem őriztek itt a fák,

s jól gondoltam, szólt a kert,

fülembe súgott, így üzent:

az idő, ez a furcsa szerzet,

láthatatlanul körbefon, nem

érzed, úgy mozdít észrevétlen,

s mire feleszmélsz, megírja arcod,

akár te tetted ezt hajdan kerted

fáival, itt jártam, írja, és lesi kajánul,

mit szólsz, ha látod, csakugyan,

már megint jött és lelopta a fényt

hajadról, kicsalta a színt szemedből,

s most arra vár, hogyan görbítse hátad . . .

Lásd így vagyunk mi is, tétován

keressük egyszervolt magunk,

de hiába, nincsenek csodák,

nem jön elő, mi élő volt, a múlt.

Jól van így, gondoltam akkor,

hiszen itt minden én vagyok,

a járdakő, a kapu is, a pince és

a néma fák, bennem süppednek,

csikorgnak, nőnek, bennem

emlékeznek már örökké, így

hordják súlyos terheik –

s közben az idő csak röpít…