“Világgá mennék, senki ne lássa arcomat, ahogy sírok, s könnyeimet nem tudom magyarázni, miért, miért is kéne?
Nem tudok a tükörbe nézni, mert látom a múltat, és visszanéz, kegyetlenül megüt a kéz és némaságba kényszerít az élet, mert ha mondanád, úgysem értenének…
Olykor vadul kapálózva menekülnék, de néha kevés a ház, kevés a tér, kevés az élet, és ha belekezdenék most, úgysem értenének…
Néha úgy érzem, még egy tél és nem bírom tovább, túl sok a fagyból, a sötétből,
Menekülnék mennék, szaladnék máshová, és fényben élnék, megpihennék, szállnék…
Aludnék, inkább csipkerózsa álmot, minthogy felébredve fázzam és megint…
Keresve keresnék egy új világot, ahol nyugodtan, fényben élhetnék megint…
Kinek mondjam el, ha fáj a szív, kinek kezdjem mesélni azt mit nem tudok, ki hinné el az igazamat, ki értené táncomat, hisz még te sem érted,
Néha úgy érzem, újra meghalok.”

– ködtánc –
Claudia Marthey