Csita címkéhez tartozó bejegyzések

Papp Olivér sorozata Huszár Pufi / Egy kövér ember meséi 1. rész

Papp Olivér író munkatársunk, ígéretéhez méltóan ezentúl megosztja veletek kedves olvasókkal érdekfeszítő és lebilincselő sorozatát Huszár Pufiról, a világszerte híres apai nagybácsikájáról. Olvassátok figyelemmel, garantáltan értékes kincsekre leltek a sorok között.                                                 […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-12-15.

Papp Olivér író munkatársunk, ígéretéhez méltóan ezentúl megosztja veletek kedves olvasókkal érdekfeszítő és lebilincselő sorozatát Huszár Pufiról, a világszerte híres apai nagybácsikájáról. Olvassátok figyelemmel, garantáltan értékes kincsekre leltek a sorok között.
                       
                                CharlesPuffy (1) (494x686)
                                     
                                   Töredékek egy utazgató kövér ember naplójából
El akarok menekülni egy félórácskára ezekből a mai nagy időkből, amelyeknek önök is, én is kénytelen tanúi vagyunk. Belemenekülök a naplómba, és így vissza akarom vinni önöket is, magamat is abba az időbe, amikor még szabadon repülhetett az ember ide-oda, és amikor még az országa határán kívül sem volt tilos, büntetendő cselekmény a munka — mint ma. Tessék tehát egy félórácskára velem tartani és meghallgatni egyet-mást abból, amit egy olyan kövér ember élt, tapasztalt és talált följegyzésre érdemesnek, aki szívből szereti az életet. Ezen a kis utazgatáson nincs más belépti díj, mint az önök szíves figyelme. Mert az idő ma már nem pénz. Ma már annyi idő van, hogy a legtöbb ember már nem is tudja, hogy mit kezdjen vele. Mintha megszaporodott volna az idő, fordított arányban az örömmel, amely viszont mintha megfogyatkozott volna. Tessék velem jönni bátran, ígérem, hogy hű sáfárja igyekszem majd lenni az önök nekem szánt figyelmének. 

Szóval, hol nem volt, valamikor réges-régen, még 15 évvel ezelőtt, volt egyszer egy kövér ember, aki én voltam: a Huszár Puffy. Ennek a Huszár Puffynak sehogy sem tetszett mindaz, ami akkortájt itt Európában történt, fogta hát magát és elindult a nagyvilágba, hogy máshol új, nyugodalmasabb fészket rakjon magának. — Ez a szegény naiv kövér ember tudniillik azt hitte, hogy bajok csak itt vannak, hogy azok elől el lehet menekülni és azt is hitte, hogy egy felnőtt, 32 esztendős benőtt fejű ember a világ bármely részén még ugyanolyan gyökeret ereszthet, mint gyerekkorában otthon. Szóval elindult és miután Bécsben és Berlinben a forradalmak, inflációk és egyebek formájában mindig utolérték a bajok és a nyugalmát sehol sem találta meg, gondolt egy nagyot és minden energiáját összeszedve, átutazott Amerikába és Amerikának is a túlsó végére, Hollywoodba. Ebből az ő külföldi bolyongásaiból és hollywoodi tapasztalataiból fogok én most itt egyet-mást elmondani. Hollywood (400x300)

Hollywood! Holly annyit tesz, hogy tüskepálma, wood pedig erdőt jelent, ebben az értelemben. Tehát tüskepálma erdő. Ennél találóbb elnevezést még sohasem  hallottam. Tényleg tüske, pálma és erdő ez a Hollywood. Nagyon sok ember irigykedése, vágyakozása és reménykedése száll Hollywood felé. Ide szeretne menekülni a legtöbb ember, akinek az élete nem sikerült. Pedig a tehetséges embernek mindenütt lehet szerencséje, nemcsak éppen Hollywoodban. A balszerencse pedig Hollywoodban tud a legnagyobb lenni a világon. A sok nagy szerencse tövében tudniillik fokozottan hat a balszerencse. De a sok kitrombitált jólét, a filmek elterjedtsége és az azokból sugárzó gazdagság, — rettentő sok gyanútlan kis emberbogarat vonz oda, éppen úgy, mint a sötétbe világító lámpafény a pilléket. Valóságos mondakört font a sok reklám a világ filmközpontja köré, ami állandóan izgatja mindazok fantáziáját, akik Hollywoodban még meg nem próbáltak maguknak egzisztenciát alapítani. Mert más ám egy várost megtekinteni és más abban megélhetést teremteni. De más ám! Hajajajj, de más! Lent jártam egyszer a Vaskapu körül és mikor megláttam az óriási Dunát, vágyam támadt, hogy meglássam egyszer azt a helyet, ahol a Duna, ez az óriási természeti jelenség világra buggyan és később olyan sok folyót, ilyen óriási folyammá dagaszt. Nagy csalódás ért, mikor megláttam a tenyérnyi kis csepegő erecskét, a később hatalmas folyammá dagadó jelentéktelen Duna-magzatot. Szinte el sem akartam hinni, hogy abból az ott kicsurgó pár vödörnyi vízből nő ki Európának, de az egész világnak egyik leghatalmasabb folyama. De nagyon sok élénk fantáziájú Hollywoodba vágyó ember járna hasonlóképpen, ha elkerülne oda. Én a közismert mottóval indultam útnak: ha annyinak sikerült, ha annyi ember lett ott híres és nagy, miért éppen én volnék az, akinek ne sikerülne? Elhatároztam tehát, hogy megpróbálom és, hogy a film nagy népszerűségéből egy karajjal magamnak is szelek. És megpróbáltam.

huszar-karoly-1926 (1)Roda Roda a kitűnő író jellemezte egyszer legjobban a film népszerűségét. A csákó és kalap című darabját vették fél filmre és megkérték, hogy ő is vállaljon benne egy szerepet. Érdekesség kedvéért el is játszotta a tábornok rövid és lényegtelen szerepét. Egyszer vonaton utazik és amikor kiszáll, leveszi a bőröndjét, amelyen olvashatóvá vált a neve. Amikor a szemben ülő kislány meglátja azt, izgatottan odaszalad és autogramot kér. Mindjárt gondoltam, hogy ön Roda Roda, a nagyszerű filmszínész, — mondta— de bizonyos csak most lettem benne, amikor a nevét a bőröndjén megláttam. Harmincöt esztendeje írok a világ minden lapjába, —mondotta Roda Roda — színdarabomat sok ezerszer játszották, számtalan könyvem jelent meg mindenfelé és ez a fruska onnan ismer, hogy egyszer életemben egy jelenetet játszottam a filmen. Hát ez a film. Engem is a filmnek ez a nagy lehetősége csábított, mert hiszen a népszerűség végeredményében — egzisztenciát jelent. Hollywoodban, a filmiparban sok ezer aranyásó leselkedik a szerencséjére. Igen sok közülük nem is színész, mégis sztár akar lenni, nem is író, mégis darabíró szeretne lenni, fogalma és köze nincs a színészethez és mégis rendező szeretne lenni. Mintha bizony a hely megváltoztatná az ember képességeit és gyarapítaná tudását. De mivel Amerika és különösen Hollywood a korlátlan lehetőségek városa, itt minden meg is történhetik. Ma talán már nem annyira, mint „réges régen”— 10 évvel ezelőtt, — de előfordul ilyesmi igen gyakran még ma is. Én Hollywoodba egy a német hadseregből kivált lovastiszttel utaztam a vonaton. Arca szabályosan össze volt szabdalva és szemében ott feszült a tipikus monokli. A jellegzetes német katonatiszt civilben, ő is a filmhez ment. Biztos volt a sikerében, pedig életében nem próbálkozott se filmmel, se színpaddal. Bár a színházat, — amint mondotta — nagyon szereti. Különösen az operát. Sőt az elutazása napján is operában volt, ahogy előadta. Na és mit adtak, — kérdeztem én. — Ja, was gegeben wurde, hogy mit, — felelte és elgondolkozott… — Eh… öh… eine grosse Oper (egy nagy operát) — válaszolta. — Na, igen-igen, — faggattam tovább, — de milyen nagy operát? Ja? eh… öööh… eine sehr schneidige grosse Oper, den Titel hab’ ich schon vergessen (egy nagyon sneidig operát, a címét már elfelejtettem). — Sneidig operát? —érdeklődtem tovább — mi volt a tartalma? — Ja, der Inhalt (Igen a tartalma), eeeh… ööh… igen: Zivil schoss auf Obst,— mondta németül (civil almára lőtt. Olyan jjattogó hangon mondta ezt, mintha egy lovas escadront vezényelt volna. — Civil almára lőtt? — ismételtem magamban, — Ááh, tudom már, a Tell Vilmost játszották. — Ja, ja, — vágott a szavamba — dieser Wilhelm Tell, das war er. Ja (az a Tell Vilmos, az volt az) Ilyen színpadi készültséggel ment ki Hollywoodba ez a barátunk és jött, hitt magában és győzött. Eleinte statisztálgatott, később, mint remek lovas, cowboy filmekben lovagolt, majd ő lett az egyik legnagyobb gyár katonai szakértője, aki a filmekben előforduló katonai és hadászati jeleneteket szakszerűen beállította. Remekül végezte a dolgát és nagyszerű egzisztenciát teremtett magának. A kitartás, ami lényegében nem egyéb, mint a sikertelenségek elviselése, mindig és mindenütt nagy erény, de Hollywoodban és általában Amerikában, ahol nem csak küzdelem és balszerencse, de szerencse is leselkedik minden utcasarkon, ott különösen az. Az állhatatos és kitartó emberek ott úgyszólván mindig boldogulnak és révbe érnek. Nagyon sokszor egész máshová érnek el, mint ahová indultak, de elérnek valahová, ahol földi létüket anyagiakkal elláthatják. Hasonlít az ilyen ki-ruccanás a sorsjátékhoz, ahol az ember a főnyereményt reméli, a kisebb nyereménnyel is megelégszik és végül boldog, ha visszanyeri a sorsjegy árát. Sokszorosan nehéz persze valamint elérni annak, aki nem bírja a nyelvet. Aki addig, amíg azt el nem sajátítja, csak akarni tud. Az amerikai nagyon kedves az idegenhez. Legalábbis „régente”, 5—6 évvel ezelőtt még az volt és nem veszi rossznéven, bármilyen hibásan is beszéli az idegen a nyelvet, sőt örül, hogyha valaki az ő nyelvén akar és igyekszik beszélni. Az angol nyelv megtanulásának Amerikában három állomása van, Az első, amikor a jövevényt nem értik és ő sem ért senkit. A második, amikor őt valahogy megértik, de ő nem érti meg, amit neki mondanak és a harmadik, a végállomás, mikor őt is megértik és ő is megérti, amit neki mondanak, személyesen és telefonon egyaránt. Az idegen, ha valamely állam nyelvét nem bírja és természetesen érzi, hogy a saját anyanyelvét nem használhatja, akármilyen törve is, de valamilyen általa ismert idegen nyelvet használ, mert érzi, hogy idegenül kell beszélnie. Olyan ez, mint mikor a felnőtt ember egy kisgyerekkel beszél és igyekszik átvenni a kisgyerek gügyögését, azt hívén, hogy a kisgyerek így inkább megérti. Az Amerikába vándorolt magyar paraszt angol nyelvezetéről, amely teljesen különálló és rendkívül mulatságos angol-magyar nyelvkeverék, könyveket lehetne írni. Pittsburgh környékén vannak bányák, amelyekben a munkások túlnyomó része magyar, — ahol az angol munkások hamarabb tanulnak meg zamatosan magyarul, mint a magyar paraszt angolul. És magyar mégis mindenütt van. Amerikában és az egész világon. Mikor én kiértem és eleinte nagyon furcsán hatott rám, hogy még az almáskofa is angolul be-szél, egy philadelphiai vendéglőben ültem egy magyar társasággal. Mellettünk az egész est folyamán egy nag társaság kizárólag angolul beszélgetett és én, hogy kis mulatságot szerezzek az asztaltársaságomnak, odaléptem a szomszéd asztalhoz. fölemeltem az asztalon álló gyufatartót és bocsánatkérő hangon, mint aki a gyufát akarja kölcsönkérni, azt mondtam: Pukkadj meg a neved napjára! Igen? Mire az egyik amerikai úr, aki addig egy szót sem beszélt másképp, mint angolul, nagyon kedvesen azt mondta: Azt éppen nem, de parancsoljon, a gyufát elviheti. Leforrázva álltam odébb. Mexikóban, Tijuanában, — amely határszéli városka, különösen a prohibíció alatt huszar-karoly-1935Kalifornia mulatóhelye volt, szabad az alkohol, a lóverseny, a szerencsejáték és ezen kívül minden, ami Kaliforniában tilos. Hogy az odaérkező amerikaiak egész napjukat teljesen kihasználhassák. már reggel 8-kor vígan szól az egész kis városkában a zene, folyik a pezsgő és a mindenféle hazárdjáték az utcai játékgépeken és a kaszinóban. Tijuanában minden házacska mulatóhely, amelyek amerikai mulatótelepítvényesek tulajdonai. Egy ilyen mulató expedíciónk alkalmával az egyik kis viskóban rendelésünk nélkül — Amerikában ismeretlen — legfinomabb magyar székely káposztát szolgáltak föl nekünk és azt követőleg pedig kifogástalan tejfeles, tepertős túrós csuszát. A rejtély titka Kulovics Béla gyerekkori játszótársam volt, akivel a II. kerületi Medve utcában, koptattuk az elemi iskola padjjait és aki annak a mulatónak tulajdonosa volt. A lóversenyek Tijuanában már délelőtt kezdődnek, hogy minden embernek elég módja és ideje nyíljon a játékszenvedélyének kielégítésére. Mi is kimentünk, és ahogy a mázsálónál állunk, egy furcsaképű karikalábú, suvickfényes bőrű néger zsoké halad el előttünk. Odaszólok a mellettem lévő barátomnak: Ezt nézd pajtás, hogy ez micsoda ronda pofa. Az ébenfekete bőrű tijuanai néger zsoké erre visszafordul, és hamisítatlan magyarsággal odaszól: Maguknak nem tetszem? Majd a maguk kedvéért csináltatok másik pofát magamnak. Mikor elakadt lélegzetem újra visszatért, beszédbe elegyedtem vele, bocsánatot kértem és hamarosan kisült, hogy az illető egzotikus amerikai néger zsoké Mexikóban, itt született Budapesten és egyik budapesti mulató népszerű néger portásának a fia, aki iskoláit Budapesten végezte. Mikor én ezt meghallottam, mintha mindjárt jobban tetszett volna a képe. Én egy kínos félórácska alatt ezt el is hitettem vele és nagyon jól összebarátkoztunk. Legalábbis én azt hittem, mert végül kisült, hogy a lóversenyen a nekem adott összes tippjei egytől-egyig lemaradtak. Én teljesen letörtem és ezt a kalandomat „a karikalábú néger bosszúja” címen még is írtam. De nem közölték sehol. A néger bosszúja tehát teljessé lett. A legérdekesebb találkozásom magyarokkal külföldön a következő volt: A Csendes Óceán partján fekvő mexikói városkáknak Mexikó belsejével semmiféle összeköttetése nincs. Ezeken a járatlan és járhatatlan utakon autótúrára indultunk egy kedves barátom, meg én. Az őstermészetnek ebben a zavartalan dzsungelében úgy éreztük magunkat, mint valami híres Ázsia- vagy Afrika-kutató. calexico plakát (800x795)Calexico városkába akartunk jutni. Cal- California eleje és exikó- Mexikó vége. Így alakul ki a szó: Calexico. Telegráfpóznák jelezték csupán az úttalan utat. Észrevétlenül, hirtelen ránk esteledett hosszú bolyongásunkon. A hepehupás utak úgy felrázták belsőnket, mint valami orvosságot használat előtt. Ott állottunk teljesen ismeretlen tájakon, fáradtan, elcsigázva, tanácstalanul. Vissza már nem mehettünk, mert sötét volt, az ismeretlen erdőkben való meghálás nem látszott valami biztonságosnak, hálóhely után kellett hát néznünk. Sehol az egész látóhatáron egy ház, vagy viskó. A helyzet mindinkább kényelmetlenné vált, amikor egyszer csak nagyon-nagyon messziről, valami gyertyaszerű, pislákoló fény integetett felénk. Fény: lámpa, lámpa: ember, ember: szállás. Siettünk hát oda. Hogy rohantunk a fény felé, amelytől helyzetünk megoldását reméltük és kezdtem megérteni a pilléket, amelyek olyan messziről rohannak a fény felé, bizonyára szintén helyzetük megjavulását várva attól. Odaértünk a házacskához, amelyet 3—4 apróbb faviskó vett körül. Út vezetett oda az erdő széléről, az út végén fából diadalív, amelyre nagy betűkkel rá volt festve a házacska helységneve, Jacumba Hot Springs. Odamentünk a házacska kapujához és bezörgettünk. Egy nagyon öreg, szakállas ember nyitott ajtót. Úgy nézett ki ez a totyogó öreg bácsi, mint a mikulás: pirospozsgás arc, hosszú hófehér szakáll, erős derék, a fején kucsma a lábán pedig bő csizma. Derűs kék szemeivel mikor ránk-nézett, láttuk, hogy ő nem fél tőlünk és így mibelőlünk is elszáll minden gyanakvás. Elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk, és hogyha lehet, — meg szeretnénk ott hálni az éjszaka. Ő nagyon barátságosan betessékelt a házba, ahol egy másik, talán még az elsőnél is öregebb bácsikát találtunk. Bemutatkoztunk egymásnak és miután érthetetlenül elmormoltuk kölcsönösen neveinket, beszélgetésbe fogtunk, amelynek folyamán házigazdáink elmondták, hogy ezek a mexikói meleg források már vagy 50 esztendeje az ő tulajdonuk és, hogy a kitermelt meleg vizet hetenként kétszer szállítják el ökrösfogaton Calexicóba, ami oda gyalog egynapi járásra fekszik. calexicoMikor a beszélgetésünkben egy kis szünet állott be, odaszólok a barátomnak magyarul: Nem lehessen tudni, hogy hol vagyunk, — mondom, — tehát felváltva fogunk aludni. Még tovább akartam beszélni, amikor az idősebbik mikulás bácsi remegő hangon meg-szólalt: — Az urak magyarok? — Én úgy éreztem magam, mintha valami kísértet játszana velem. Földbegyökerezett lábbal állottam ott és egy darab ideig hang nem jött ki a torkomon. Aztán félve megszólaltam: igen… igenis kérem. — Hát maguk is magyarok? — Hát persze, hogy azok vagyunk, — felelték, aztán odajöttek és megöleltek minket. Vég nélküli kérdezősködésünkre aztán apránként a következőket tudtuk meg. Az idősebbik bácsi 94 esztendős, Kossuth Lajossal ment ki Amerikába, ahová akkor még 31 napi tengeri vitorlázás után értek el. Kecskeméten született és Spitzer Ignác a neve, ott is nevelkedett és iskolázott, amíg a szabadságharc idején beállott katonának és előbb Aulich tábornok mellett volt, majd később Kossuth Lajos vezérkarának volt ordonánca, aki többedmagával önként követte Kossuth Lajost az emigrációba. Amerikából hosszas hányattatás után eljutott Mexikóba és ő talált rá először erre a gyógyvízre, amelyet aztán Jacumba Hot Springsnek nevezett el. Öccse, a fiatalabb mikulás, 17 évvel később jött ki utána. Meghatva habzsoltuk ezt az elbeszélést és mikor a végére ért, ámulva kérdeztük meg, hogy miképpen lehet az, hogy ennyi idő után, még ilyen gyönyörűen beszélnek magyarul. — Hát kéröm, —mondták — magyarul nem lehet elfelejtöni, annak, aki nem felöjti el, hogy magyar. Aztán mög mi mindig magyarul imádkozunk. —Ezzel odament egy ládához, abból kivettek egy nagy újságnagyságú papírost, ami piros, fehér, zöld színnel volt körülfestve és elkezdték belőle — öreg, remegő hangon — énekelni a Himnuszt. Isten áldd meg a magyart… Végigénekelték a Himnusznak mind a nyol strófáját, mi meg a sírástól fuldokolva hallgattuk és alig bírtunk magunkkal. Aki még nem szakadt el hosszú időre a földtől, amelyen a napvilágot meglátta, és amelyen nevelkedett, talán nem is érti meg annyira ennek a találkozásnak a megrendítő hatását, de nekem, aki akkor már hetedik esztendeje éltem idegenben, egyik legfelejthetetlenebb estém volt ez a Jacumba Hot Springs-ben, a mexikói vadonban elhangzott magyar imádság, két, — évtizedek óta hazájuktól távol lévő öregember ajkáról. Külföldi bolyongásaimon találkoztam én mindenféle magyarral, köztük igen sok olyannal, akik magyarul már alig tudtak, de idegen nyelven is büszkén vallották magukat magyarnak. Az amerikaiak szeretik a magyart és ezt a szeretetüket a magyarok iránt még Kossuth Lajos alapozta meg, akinek a washingtoni szenátusban tartott angol beszédét még ma is tanítják az iskolakönyvekben. A magyarok Amerikában és különösen Hollywoodban elért nagy eredményeit csak az tudja igazán értékelni, aki tudja, hogy milyen nehéz az idegennek megszokni az ottani életet. A teljesen más gondolkozás, világnézet és életfölfogás annyira elüt a miénktől, hogy az ebbe való beilleszkedés már egymaga is nagy és nehéz föladat. Rávilágít erre egy kis epizód, amelyet egy nagyon kedves Amerikába származott magyar barátom házában láttam, akinek elemibe járó kisfia egyik írásbeli gyakorlatára — százas, — tehát legkitűnőbb — osztályzatot kapott. Az európai apa gyengéden vonta magához amerikai gyermekét és meg akarta jutalmul csókolni. Az amerikai gyerek a jutalmat nem vette át, félretolta édesapját és azt mondta, ne csókot adjál, hanem inkább 10 centet, abból legalább van valami hasznom. Természetes hát, hogy az ilyen gondolkozású gyerekekből más emberek válnak, mint a mieinkből. Nem jobb, nem rosszabb, de más. Hollywoodban még egypár évvel ezelőtt is sokkal kevesebb és lényegtelenebb megpróbáltatásokon kergette keresztül a sors az embereket, mint nálunk Európában, ahol 450 millió ember él ugyanakkora területen, mint amekkorán Amerikában 130 millió. Ennek a gazdaságilag könnyebb életnek következtében az emberek vidámabbak, bátrabbak voltak és minden ember lényének alapja az optimizmus volt. Minden bajjal szemben a vigasz és a hit a győzelemben. Láttam egy embert totyogni az utcán, aki mindkét szemére vak volt és egyik karja hiányzott, a nyakában egy tábla lógott, amire nagybetűkkel ez volt ráírva: „Lehetne ez még sokkal rosszabbul is”. Beszédbe elegyedtem vele és megkérdeztem, hogy érti ezt a fölírást. Azt mondta:clip_image002 (385x273)„Hajaj uram, képzelje el, hogy néznék ki, ha süket is volnék, vagy egy lábam is hiányoznia”. És én rájöttem, hogy igaza van, mert amíg a magunkfajta ember egész életén át azokon a bajokon búsul, amik érik, ő, az optimista, egész életén át azoknak a bajoknak örül, amik elkerülik. Ez az optimista világnézet segíti át őket az élet nehézségein is és ez teszi őket olyan végtelen könnyelműekké, amilyenek. Ők szentül hiszik, hogy a „Gombház, hej, ha leszakad, egy helyébe száz is akad.” És mivel hiszik, hát rendszerint akad is. A játék az amerikainak vérében van. Én láttam ilyen tipikus amerikai hazárdjátékost, aki mindenbe a világon fogadott. Egyszer autón utaztunk együtt, amikor az eső esett és az ablakokat be kellett csukni. Az esőcseppek vígan peregtek végig az ablakon. A barátom rögtön fogadást ajánlott, hogy melyik esőcsepp ér előbb az ablakráma aljába. Mondhatom, roppant érdekes játék, amelyen mindkét fogadott esőcseppnek mindvégig van esélye. Mikor az egyik csepp már 1—2 centiméternyire van a céltól és a másik még az ablak közepén kacskaringózik, akkor egyszerre csak a hátul kullogó cseppecske beleszalad egy másikba, az egy harmadikba, megdagad és puff, egy csepphosszal előbb gördül a célba, mint a vezető másik. Pasadenában a Hollywood melletti tündérszép városban van egy szálloda, amelynek optimista tulajdonosa kötelezi magát, hogy minden ott lakónak visszafizeti a lakásért és kosztért járó díjat azokon a napokon, amelyeken nem süt ki a nap. De nem lehet mindazt felsorolni, amibe az amerikai fogadni hajlandó. Fogadni, mert a fogadás, az előtte szent. Az lehet, hogy a családja éhezik, az lehet, hogy rajta nincsen ing, de az nem lehet, hogy amerikai az elvesztett fogadást meg ne fizesse, mert mikor az elvesztett fogadást megfizeti, már bízik a legközelebbi fogadásában, amelyet megnyerhet. Egyik legnagyobb amerikai vállalkozó új vállalkozásba akart fogni és arról költségvetést készíttetett magának. A költségvetés kisütötte, hogy a tervezett vállalkozást nem lehet megcsinálni, mert túl nagy rizikóval jár. Mikor a hatalmas nagyvállalat vezetője átnézte ezt a gondosan megszerkesztett költségvetést, azt mondotta, hogy a tervezett vállalkozást megcsinálja, mert a számítások hiányosak, a költségvetésben ugyanis az ő szerencséje nincsen fölvéve, már pedig az ő 30 éves múltjában a szerencse a legaktívabb tétel, amire ő minden vállalkozásában biztosan és eredménnyel számított. Aki a szerencséjében nem hisz, az ki se mozduljon a szobájából. Egész bizonyos, hogy nagyon sok igazság van e mögött az életfelfogás mögött. Hogy mindebbe a sok másféleségbe beleélje magát az ember és hozzáformálódjék, ahhoz nagy energia, frissesség és rugalmasság kell, csak úgy, mint az ottani egyéb életmód és koszt megszokásához. Hogy a hollywoodi mi mindenfélét eszik össze-vissza, ami a mi gyomrunknak idegen, abból csak egy-kettőt akarok itt megemlíteni. Van egy avokádó nevű japánból odatelepített faggyú ízű körteformájú gyümölcs, amit majonézzel öntenek le, mielőtt megeszik. És megeszik. Az ananászt szintén majonézzel öntik le. A világ legremekebb görögdinnyéjét besózzák, bepaprikázzák és beborsozzák. A cukordinnyénél megelégszenek azzal, hogy jó vastagon megszórják paprikával. Van egy italuk, amit úgy hívnak, hogy coca-cola. colalányŐk nagyon szeretik. Engem valami szappanos ízű fejmosó vízre emlékeztet. A candy-jük, vagyis a cukorkájuk, olyan émelyítően édes, mint a szacharin. A rágógumijuk, ami szintén nem európai gyomornak való, és amit egy másfélórai rágcsálás után rendesen az ülés alá ragasztanak, olyan, hogyha véletlenül valaki beleül, vagy belelép, eldobhatja a ruháját, vagy a cipőjét. A mézédes szirupjaik, amikkel a tésztáikat öntik le, a kesernyés olajbogyók, különféle gyökerek, úgyszólván nemzeti eledelek. És mire mindezeket megszokja és megszereti az odacsöppent idegen és megszűnik csodálkozni azon, hogy délben a filmvendéglői asztalnál együtt ebédel Don Juan tarzan és csitaés VIII. Henrik angol király és hogy Tarzan – Johnny Weismüller – és a majom, együtt ülnek a Cadillacben — mondom, — mire mindezeket megszokja, rendszerint észrevétlenül megszokta és megszerette az angol nyelvet is és megindul a bevándorolt idegen amerikai életének a beteljesedése: a siker és a gazdagság felé. De legyen bármilyen sikeres és gazdag is egy felnőtt korában kivándorolt ember élete Amerikában, az itthoni életet el nem felejti soha, mert ha talán sikertelenebb is, szegényebb is volt az, tudja, hogy az mégis csak melegebb és ízesebb.

– Feeling –