Az alábbi beszélgetés egy olyan emberrel készült, akire nagyon büszke vagyok, és nem csupán azért, mert közeli rokoni szálak fűznek hozzá, hanem azért is , mert szakmájában olyan sikert tudhat magáénak, amelyet, minden elfogultság nélkül bátran állíthatom, hogy megérdemel. Dr. Frenyó Sándor traumatológus, ortopéd és kézsebész szakorvos, egyetemi magántanárral beszélgettünk, a nemrég neki adományozott Lumniczer Sándor Emlékérem kapcsán.
Egy családi telefonhívásból tudtam meg, hogy rég nem látott apai nagybátyám egy igen komoly szakmai kitüntetésben részesült az elmúlt napokban. A Lumniczer Sándor díjat ill. emlékérmet olyan traumatológus szakember kaphatja meg, aki mögött bizonyos- években és teljesítményben is mérhető életút áll. . Nagybátyám elmondja, hogy mint osztályvezető főorvos visszavonult, de továbbra is igen aktívan él és dolgozik, mind a mai napig..
Dr. Frenyó Sándort, a Baleseti Központban – korábbi nevén Országos Traumatológiai Intézetben – kérdeztem, az életműdíjjal, valamint az elmúlt évekkel, és a tevékeny mindennapokkal kapcsolatos a gondolatairól.
F. K: Mire gondolt először amikor megtudta, hogy az említett komoly szakmai elismerés önt illeti? Mesélne nekünk az emlékérem eredetéről, jelentőségéről?
Dr. F. S: A Lumniczer Sándor Emlékérem, egy XIX. században élő kiváló magyar sebészről kapta a nevét, aki a Szabadságharcban, tábori fősebész rangban szolgált. A harctéri sérült ellátásban, a legmagasabb vezetői szerepet látta el, és bár a győztes osztrák seregek évekig mellőzték, ám tehetségéből adódóan, a mellőzésből visszahívták az aktív gyakorlatba. Később, a Szent Rókus Kórház orvosaként dolgozott, majd hosszú éveken át főorvosként,, későbbiekben egyetemi tanárként az intézmény sebészeti osztályát vezette.
Ennek a díjnak az adományozásáról – amelyre két traumatológust jelölhetnek – a Magyar Traumatológus Társaság Vezetősége, zárt szavazás alapján dönt. Az egyik díjazott én lettem. Amikor értesítést kaptam a szavazás eredményéről, nagy megtiszteltetésként ért a hír. Egész életutam elismeréseként tartom számon. Az emlékérem átadására, a Magyar Traumatológus Társaság évenkénti vándorgyűlésének nyitóünnepségén került sor. Professzor. Dr. Varga Endre, a társaság elnöke adta át a díjat, majd az elnökség felkérésének eleget téve, egy rövid, beszédet tartottam . Leginkább, az életutam legfontosabb mozzanatait próbáltam áttekinteni és megosztani a jelen lévőkkel. Engedelmeddel a beszéd bevezető soraiból idézek:
„Mindenekelőtt köszönöm a Magyar Traumatológus Társaság elnökségének, hogy méltónak ítéltek a Lumniczer Sándor díjra. Tisztelettel hajtok fejet Lumniczer Sándor emléke előtt, aki a szabadságharcban a magyar hadsereg igazgató tábori főorvosa volt. Az ott végzett és a további klinikai ténykedése alapján joggal tekinthető a magyar traumatológia előfutárának. Tiszteletére készítették tanítványai aranyból az általa szerkesztett fogóeszközt., mely mind a mai napig az Orvostörténeti Múzeumban látható.
Egy életútra visszatekinteni annyit is jelent, hogy szembesülni kell az életkorunkkal. A korosodó sebész (THE AGING SURGEON) kérdése egyre gyakoribb téma az orvosi szakirodalomban is, – a legutóbbi Lyonban tartott európai traumatológiai („ESTES”) kongresszusnak is ez volt az egyik témája – feleségem biztatására nyújtottam be előadást e témakörben.
Hogy mit veszek észre a korosodás jeleként? Azt, hogy újságolvasáskor a gyászjelentéseket olvasom el elsőként. Ezzel nem állok egyedül, mert jó néhány hasonló megjegyzést találtam az interneten, pl. egy ismert amerikai komikus számol be hasonló élményről: Like everyone else who makes the mistake of getting older, I begin each day with coffee and obituaries.( Bill Cosby ) A témát a klasszikus angol író , Jonathan SWIFT igen bölcsen summázza: mindenki örökké akar élni, de senki nem akar megöregedni.”
F. K: Bizonyára, felelősségteljes és nehéz út áll az elmúlt 40 év szakmai pályafutása mögött, beszélne nekünk erről az olykor emberfeletti komoly küzdelemről, hívatásról?
Dr. F. S: Felelősségteljes, feszes fegyelemben, kemény drillben volt részünk az Országos Traumatológiai Intézet mindenkori vezetője, de különösképpen Prof. Dr. Manninger Jenő intézetvezetői évei alatt. Mindegyik vezető azon fáradozott, hogy az intézet kimagaslóan jó hírneve csorbítatlan maradjon. Jómagam ennek a szakmai csapatnak a tagja lehettem, ide kellett beilleszkednem és hála Istennek ez sikerült is, ám ehhez sok mindent le kellett tennem az asztalra. A kötelező vizsgákon túlmenően, az ortopédia, traumatológia, és kézsebészet legapróbb részleteiben elmerülve, elméleti-gyakorlati megtapasztalásokon át, a feszes ügyeletekbe való intenzív részvételt tanúsítva ( akkor még egész Budapest területére ügyeltünk a hét bizonyos napjain ) meg kellett tanulnom helytállni azon az adott szinten, ahol éppen voltam. Igen megterhelő időszakról beszélünk, ám ezen szakmai és emberi tapasztalatok nélkül nem tudhatnék ilyen tartalmas negyven évet magam mögött. A pályafutásom alatt, elengedhetetlen volt a határozott és gyors döntéshozatal, nem csak a súlyos, de minden egyes sérült esetében. Fel kellett ismernem azon buktatókat, amelyeknek figyelmen kívül hagyása esetén, súlyos hibákat vét egy ember, és alkalmatlannak minősülhet a traumatológus szakma művelésére. Ez a tény, már önmagában is óriási felelősséggel bír, folytonos összpontosítást, koncentrált figyelmet kíván tőlünk, traumatológusoktól, csakúgy, mint a trauma team minden tagjától.
F. K: Nem árulok el nagy titkot azzal, ha úgy vélem, hogy egy ilyen felelősségteljes, munkavégzés kimagasló teljesítménye mögött, egy támogató társ, egy kiegyensúlyozott családi háttér kell, hogy álljon, és talán még valami más is. Beavatna bennünket is ebbe a ,,titokba” ?
Dr. F. S: Az életem új fejezete nyert azáltal, hogy feleségem személyében olyan társra találtam, aki egy ideig szintén a Traumatológiai Intézet orvosa volt, és aki jelenleg a Transzplantációs és Sebészeti Klinika oszlopos tagja. – a fentebb említett kitüntetésem átvétele utáni napon kapta meg a docensi kinevezést – A szakmai helytálláson túl, egymást támogattuk abban, hogy ne csak a klinikumot műveljük, hanem tudományos tevékenységet is folytassunk, így lett mindkettőnknek PhD, majd habilitációs fokozata. Ennek eredményeként kaptam meg a Semmelweis Egyetemtől, 2001-ben az Egyetemi Magántanár címet. Négy gyermeket kaptunk ajándékba, akiknek a nevelésében feleségem édesapja és nagynénje oroszlánrészt vállaltak, így aztán a gyerekeket, az orvos-szülők mellett, semmiféle hátrány nem érte. Mindannyian egyetemre járnak, illetve legidősebb lányom, két diplomát is szerzett.
F. K: Beszélne nekünk a legnagyobb szakmai kihívásokról, amellyel találkozott orvosi pályafutása során? 
Dr. F. S: A legnagyobb kihívás a traumatológiai működésem során, az úgy nevezett polytraumatizált, azaz sokszoros sérültek ellátása volt, akik a sérülések kombinációja miatt , közvetlen életveszélynek vannak kitéve. Ezen területen évről – évre hatalmas lépésekkel fejlődik a szakmánk és ezzel a fejlődéssel nekem is lépést kellett tartanom. Ugyanakkor ajándéknak tekintem azt, hogy a traumatológiai tevékenység mellett a csípő és térd – endoprotézis műtétekben is nagy gyakorlatra tehettem szert, köszönhető öt éves angliai tanulmányutamnak és az ott végzett munkámnak. A traumatológus szakma jellegénél fogva feszültségekkel telített, így az életem egyik nagy tanulsága volt, hogy ezeket a feszültségeket sem a betegeken, sem a munkatársakon, sem otthon a családon ne próbáljam levezetni. Az utóbbi negyven év alatt igen nagy önuralmat kellett megtanulnom, emellett feltétlenül szükséges volt a folytonos tanulás és a szakma iránti alázat..
F. K: Minden embernek, így egy felelősségteljes munkát végző orvosnak is szüksége van kikapcsolódásra, egy olyan tevékenységre, amelyben teljesen megnyugodhat, kiteljesedhet. Önnek mi okozza ezt az örömforrást?
Dr. F. S: Természetesen emberként szükségem van arra a kikapcsolódásra, felüdülésre, amit a családdal töltött időn túlmenően évtizedek óta a zongorázás öröme nyújt. Hat éves korom óta tanulok, és játszom zongorán, és mind a mai napig rendszeresen zongorázom, legyen szó egy fáradt nap utáni otthoni estén, illetve számos családi eseményalkalmából, de leginkább bárhol és bármikor. A zene feltölt energiával, segítségével újabb és újabb erőforrásokhoz jutok, méltó végjátéka ez egy hosszú fáradságos napnak. És minden nap egy új nap, amelyért őszintén hálát tudok adni a Mindenhatónak.
Mottó: „ Nem az út a lehetetlen, hanem a lehetetlen az út”
– Henry Boulad katolikus lelkész –
Szívből gratulálunk Dr. Frenyó Sándornak, mind magam, mind a szerkesztőségünk nevében! További szép sikereket, és kiteljesedést kívánunk, egészségben, családja körében!
Frenyó Krisztina
Fotó: Varga Csaba
.