Már sok-sok éve nem belőlem él a gyógyszeripar. Ugyan gyerekkoromban természetesen (?) én is antibiotikumon nőttem fel, valahogy szép lassan átálltam a gyógyszermentes életre. Ma már csak homeopátiás bogyókat vagyok hajlandó bevenni, még a műanyag vitaminoktól is irtózom. Ez persze nem hirtelen átállás volt, szedtem én is fogamzásgátlót, fájdalomcsillapítót és a nagy gyerekeim lázát is orvossággal csillapítottam. Mert ez a normális. Aztán úgy alakult, hogy ma már nem számítok normálisnak, mivel rájöttem, hogy a normák nem ütik meg azt a szintet, ami szerintem élhető. Így inkább természetes vagyok és nem normális, gyógyszer-kérdésben legalábbis mindenképp.
Azt hiszem a lényeg, hogy néha el kell gondolkodnunk azokon a dolgokon, amiket rutinszerűen teszünk – „mert ezt így kell csinálni”. Persze vannak helyzetek, amikor egy-egy orvosság életmentő, de azt hiszem az esetek igen nagy hányadában a gyógyszer méreg még akkor is, ha a reklám nem ezt sugallja.
Kezdjük a fájdalomcsillapítóval: Mi a szlogen? Nehogy már a fájdalom az utadba álljon! Csak bekapod a bogyót és mintha mi sem történt volna, szaladhatsz tovább… Ezt szeretjük elhinni, de előbb-utóbb beköszönthet az életünkbe egy olyan pillanat, amikor rájövünk arra, hogy ez mekkora hazugság! Mert miért van a fájdalom? Azért, hogy megakadályozzon valamiben. Az eltört karjával nyilván senki nem akar tornamutatványokat végezni. A fájdalom segít abban, hogy megmutatja: átléptünk egy határt és ha tovább megyünk ezen az úton, akkor károsodik a test. Nos a bekapott tabletta hatására megszűnik a fájdalom, azaz az információ nem jut el az agyba, tehát a hamis test-érzet az lesz: itt minden rendben, lehet nyugodtan terhelni tovább.
Erről eszembe jut a szomszédasszonyom lova, akinek az lett a végzete, hogy legutolsó gazdájának „elfelejtették” megemlíteni, hogy a ló lába sérült és az idegeket átvágták benne. Kedves, szeretetteli állat volt, akinek nem lett volna szabad egyáltalán terhelni a lábát. Csakhogy ezt a szomszédasszonyom nem tudta, a ló pedig nem érezte. Amikor pedig kiderült, hogy baj van, addigra szegény pára menthetetlen volt.
Vajon az az autós, akinek kocsijában felvillan egy piros lámpa, mit tesz? Elvágja a vezetéket, ami a lámpához vezet? Mert a fájdalomcsillapítóval pontosan ezt tesszük. Érdemes néha erre is gondolni, míg elővesszük a házipatikát. Hátha jobb a fejfájásra egy kiadós alvás, vagy a fájó visszerekre egy pihentető gyógypakolás (nem a padláson!)
Másik vesszőparipám az antibébi-tabletta. Rövid ideig én is szedtem, de szerencsés vagyok és megúsztam a mellékhatások jelentős részét, legfeljebb a libidóm lenullázásától szenvedtem, de hát ez ugye nem orvosi probléma…
Az orvosi gyakorlat meglepően egysíkú, ha egy nőnek menstruációs problémája van, akkor előkapják az univerzális megoldást: egy kis hormontabletta és máris szép szabályos a ciklus, nincs görcs, nincsenek tünetek… Csakhogy van itt egy apró bökkenő! Ha az ember lánya belegondol és nem hiszi el a szlogeneket, akkor elég hamar szembesül azzal, hogy NINCS CIKLUSA. Mert egy mesterségesen fenntartott álterhességben van a test, aminek a valódi női történésekhez vajmi kevés a köze. Ezek után pedig nem lepődöm meg, ha rengeteg nőtől hallom a panaszokat, amikkel a sokévi tablettaszedés után szembesülnek. Csak azt nem értem, hogy ha ez nekem és sok nőtársamnak egyre egyértelműbbé válik, akkor a szakorvosok miért nem veszik észre? Mindenestre érdemes saját magunkat is megkérdezni, mielőtt gyorsan bekapkodjuk az ilyen „megoldásokat”. A női test egy csoda, ami érzékenyen reagál a testi-lelki megpróbáltatásokra, érdemes ezt a jelzőműszert használni, a jelzéseit figyelni, megismerni, és amikor valamit kér, azt megadni neki. Lehet, hogy csak egy kis kényeztetés vagy pihenés kell, esetleg a menstruáció első napján megengedni magunknak egy lazább napot és máris megoldottuk a problémát és még csak a környezetet sem terheljük meg a kiürülő műhormonokkal.
Végül pedig a lázcsillapításról: ebben szintén eljutottam oda, hogy a gyógyszereket tizenéve teljesen kihagyom, pedig kicsi gyerekeim (is) vannak. Megtapasztaltam ugyanis, hogy valóban kellemetlenül érzem magam, amikor ledönt a láz a lábamról, viszont a családban mindenki gyorsabban felépül, amióta megengedem a testünknek, hogy jobban tudja, mint én, hogy egy-egy kórokozóval szemben milyen hőmérsékleten tud az immunrendszer hatékonyan szembeszállni.
Ez a rossz közérzet pedig, ami ellen a gyógyszer küzd, pontosan azért jó – akár gyerek, akár felnőtt beteg -, mert akkor tényleg fekszik és nem kezd el játszani vagy éppen mosogatni, hanem megadja a legideálisabb feltételeket a testnek.
A reklámokkal ellentétben én azt sugallom: nem kell mindig fittnek és tetterősnek lenni. Ahogy Hofitól tanultuk: „…kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek…”
