Keserédes lopakodó
Lopakodó Tavasz tör át a fekete kárpiton,
Telünk hamvai közt vergődik csupán a molyszagú árnyék.
Mint takarításkor a múltból ránk köszönő
Fejbe vág, felébreszt.
Halottnak hitt emlékeket tép szét.
Keserű kávénk édes perceket idéz,
tejfehér habja törékeny – pergő életünknek.
Sötétbarna a keretben a kép…
És nézd, mennyi darabkára hullik szerteszét,
s majd áll össze újra és újra az Egész.
Fel kell tennem egy lemezt,
hadd szóljon legalább dalunk,
Vagy a recsegő hangú rádiót kapcsold be, Kedves.
És bár úgy tűnik sokunkat fáraszt,
s elalva ébredünk,
Az ajtónk mögött már a Kikelet,
ennyien nem tévedhetünk…
Napraforgókról álmodom
Még szörcsög kalapod alatt a fagy,
Én már Napraforgókról álmodom.
És ha némi látszatod itt is marad,
Hamar rés nyílik pajzsodon.
Valaki erre jár a kert alatt,
s virágok nyílnak léptei nyomán.
Nem hinném, hogy álmodom, nicsak:
Eltűnt rólam a kardigán.
Tavasz van. – Suttogják a fák,
S a fák nem hazudtak nekem még sosem.
Kedves morgós öreg, már megbocsáss:
Lépj tovább. Ideje élni kezdenem!
Képek: Gacsádi Albert fotográfus, illetve Pinterest
