Egy decemberi este elindultunk a két kislányommal hazafelé a szakadó hóban, egy olyan nap után, mint oly sokszor akkoriban, teli küszködéssel, harccal a faggyal szemben és – ki-ki a maga módján- szívünkben apró félelmekkel. Vacogva fogtuk egymás kezét és énekeltünk. Húztuk magunk után az ajándékoktól duzzadó szemeteszsákot, mert abba pakoltam a lányoknak szánt meglepetéseket. Akárhogy […]
Szerző: Frenyó Krisztina
Publikálás: 2013-12-08.
Egy decemberi este elindultunk a két kislányommal hazafelé a szakadó hóban, egy olyan nap után, mint oly sokszor akkoriban, teli küszködéssel, harccal a faggyal szemben és – ki-ki a maga módján- szívünkben apró félelmekkel. Vacogva fogtuk egymás kezét és énekeltünk. Húztuk magunk után az ajándékoktól duzzadó szemeteszsákot, mert abba pakoltam a lányoknak szánt meglepetéseket. Akárhogy is volt, mindig kínosan ügyeltem arra, hogy a gyermekeim ne érezzék a saját kis “szánalmas nyomorunkat”, ami így utólag nézve, persze nem volt olyan borzalmas, de akkortájt sokszor elviselhetetlennek tűnt. Timi lányom, hogy oldja a feszültséget, egy sajátos kis dalt rögtönzött és az álmos kishúgát is jókedvre derítve rákezdett: “Nem bírom a, nem bíromacsomagot, nem bírom a, roma, roma, roma, romacsomagot”…és ez így ment egészen hazáig. Kínomban én is dalolni kezdtem, és végül kacagásba torkollott a szomorúság. Otthon aztán a kihűlt házikó várt bennünket, de hazatérve, magamhoz öleltem a két kis apróságot és gyertyát gyújtva éreztem, hogy a szívem csordultig megtelik szeretettel. Ahogy ráeszméltem, hogy elfagyott a víz a csapban és mínuszt jelzett odabent a hőmérő higanyszála, megpróbálkoztam a lehetetlennel és elkezdtem életet lehelni a kis vaskályhába. Timikém segített a begyújtásban, pedig akkor még kicsi volt ő ehhez a feladathoz. – nem neki kellett volna – Túl a bosszankodáson és amikor már melegedni kezdett a kis otthonunk, rájöttem minden a legnagyobb rendben van, már ami a körülményekhez képest az állapotot illeti. Cinkosan összenéztünk mi a hármas szupercsapat és úgy döntöttem, miért ne lehetne idén előbb karácsony, mint máskor. Így aztán előrehoztuk a karácsonyestét. Feldíszítettük a mi kis ágrólszakadt karácsonyfánkat, amit szintén izgalmas módon vonszoltunk haza a hóban. – valakinek leégett a faluban a fenyőfája, de a teteje csodák csodájára túlélte a tüzet, így aztán hozzánk kerülhetett. – Az ajándékokat szépen sorban kikészítettem és valami gyors rögtönzött vacsora után, átadtam a gyermekeimnek. A lányok nem tudták mire vélni az előrehozott ünnepet, ám hamar átadták magukat a spontanitás örömének. Hirtelen felindulásból tettem mindezt, ám csupaszívből. A párás ablakra szívecskéket és angyalokat leheltünk, és orrunkat az üvegre tapasztva lestük a szakadó hóesést. Boldogok voltunk, csak úgy! Azóta sok-sok év eltelt, ám erre a rendhagyó különös karácsonyra míg élünk, mindhárman emlékezni fogunk. Mert sokszor a jó dolgok, csak úgy megtörténnek velünk, és bizony van amihez át kell élnünk teljes szívből a szegénységet, a szomorúságot és a nélkülözést, hogy utána sokkal inkább megélhessük az örömöt és a boldogságot. Látni akkor a ragyogó arcocskákat a kályha éledő melegénél, nagyobb ajándék volt nekem, mint bármi a világon!
Friss lélegzetre vágyunk, teljes értékű emberként szeretnénk élni az életünket.
Szerző: Frenyó Krisztina
Publikálás: 2013-10-06.
Mindannyiunk életében elérkezik egy olyan pillanat, amikor azt mondjuk elég! Elég mindenből, ami eddig megkeserítette a mindennapjainkat, amely dolgok miatt gátlásaink keletkeztek, és testünk-lelkünk egy merő görcsben vegetál. Friss lélegzetre vágyunk, teljes értékű emberként szeretnénk élni az életünket. Ismerős az érzés? Nálam ez a pont, 2012. júniusában realizálódott, amikor Lakatos Márknak címzett levelemet megírva, kisebb hezitálás után a küldés gombra helyezve remegő ujjam, már nem volt visszaút. Minden így kezdődött…
Részlet a Márknak írt levélből:
“Kedves Márk!
Régóta készülök erre a levélre, és szívből remélem, hogy nem zavarlak vele.
Hosszú ideje kísérem figyelemmel műsoraidat a televízióban és számos kollégádtól hallom a dicséretet.:-)
Szeretnék jelentkezni a műsorodba és nem titok, hogy természetesen szépülni vágyom. Egyre inkább érzem, hogy a szépség nem korfüggő és igenis belülről fakad, nagy mértékben függ lelki, érzelmi állapotunktól. Augusztusban leszek 42 éves és bár egyáltalán nem érzem magam ennyi idősnek, mégis csak működik a biológia…:-). Fiatalabb koromban volt egy gyökérkezelésem, ennek következtében az első fogam egyre szürkébb lett, és nem lehet fehéríteni, csak pótolni. Ezidáig nem akartam hozzányúlni, mert ép a fog és a gyökere is, ám mind a magánéletemben, mind a szakmai -sajtó, média, rendezvény – mindennapjaimban, előremenetelemben erősen gátolva érzem magam.”
Nem kellett sokáig várnom, hamarosan megérkezett a válaszlevél. Alig hittem a szememnek. Így szóltak a mindent megváltoztató sorok:
“Kedves Jelentkező,örömmel köszöntünk az Én is szép vagyok második szériájának potenciális szereplői között. Részvételi szándékodat megkaptuk, ezért szeretnénk meginvitálni a kiválasztásra, ahol személyesen találkozhatunk. A casting időpontja: augusztus 9-én 9:00 és 16:00 között Helyszín: Budapest, VI. ker. Andrássy út 31. II.em/5. (25-ös kapucsengő) FIGYELEM, FONTOS! Válasz e-mailben, legkésőbb hétfőig igazold vissza a részvételedet és azt, hogy hány órakor érkezel! Illetve KÜLDD EL A TELEFONSZÁMODAT is! Megkérünk, hogy abban az esetben gyere el személyesen, ha tudod vállalni az augusztus végén kezdődő forgatást. Illetve számolj azzal, hogy a jelentkezők nagy száma miatt előfordulhat, hogy várakoznod kell.
Üdvözlettel: Az Én is szép vagyok csapata”
Amikor azon a napsütötte nyári reggelen megpillantottam az üzenetet a postafiókomban, alig hittem a szememnek. Lakatos Márk és szépítő csapata, beválogatott a TV2 Én is szép vagyok műsorának castingjára. Izgatottan készültem a nagy napra, és elindultam egy ismeretlennek tűnő, álomszerű világ felé. Nem tudtam miként zajlik egy ilyen esemény, és azt sem, hogy mi az illendőbb, ha “szakadtan” illetve ha kiöltözve vágok neki a nagy útnak, így aztán az aranyközéputat választottam. Most nem írom le részletesen a válogatás és az utána következő egy hónap részleteit, hiszen a blogomban már egy évvel ezelőtt ezt napról-napra megtettem, ám hogy ti is nyomon követhessétek életem egyik legmeghatározóbb történetét, az alábbi linkekre kattintva végigkisérhetitek a teljes átalakulást vágatlanul.
A SmileCenter Fogászatban, Dr. Bodrogi Attilának a fogorvosok gyöngyének köszönhetően, csodálatos átalakulásban részesülhettek a fogaim és persze jómagam is. Az őszinte mosolyért Attilának és a fogászat összes dolgozójának jár a köszönet!
Sokan kérdeztétek tőlem, hogy nem féltem e a nyilvánosságtól, mit szólt a családom és a környezetem mindehhez, és hogyan éltem meg valójában a külső-belső átváltozást. Ezzel az írással most mindenkinek szeretném megválaszolni a feltett kérdéseket, és remélem, hogy a blogom olvasása közben, ti is erőt merítetek a változáshoz, a változtatáshoz, mert csak elkezdeni nehéz, a többi már kialakul menet közben. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy egy év elteltével is, újra megköszönjem Lakatos Márknak és az ÉN IS SZÉP VAGYOK csapatának a lehetőséget, hogy elindulhattam egy úton. Köszönöm azt a rengeteg erőt és segítséget, amelyet a forgatások alatt kaptam tőlük, mind emberi, mind szakmai téren. És, még valami. Köszönettel tartozom Páromnak, lányaimnak és szeretett családomnak, valamint mindazoknak akik teljes vállszélességgel mellettem álltak és biztattak az első percektől kezdve. Nem lehet szavakkal igazán kifejezni, hogy mit is jelentett nekem ez az elmúlt év, és a lehetőség amely a változtatás útján elindított, ám aki ismer, és egy év elteltével is találkozik velem, az szemmel láthatólag érzékelheti a változást. Tömérdek pozitív visszajelzést kapok elégedett mosolyok kíséretében, és saját magamon is érzékelem, nap mint nap a változást. Az alábbi adás-videóban, a fiús alkatom miatt szomorkodtam, és egy éve még, hófehér mosollyal, és nőiesebb idomokkal szerettem volna távozni a Lakatos Márk Szalonból. A teli-száj-mosolyt 🙂 azóta töretlenül gyakorlom, és lássatok csudát, vigyázz mit kívánsz alapon, pontosan tíz kilogrammal mutat többet a mérleg, mint tavaly ilyenkor. Köszönöm jól vagyok!
“Ez egy olyan történet, amelynek nem akarjuk hogy vége legyen. Amolyan, “túl szép, hogy igaz legyen dolognak”tűnik, ám mégis igaz! Valóra vált egy álom, és a szerencse mellett, az elhatározásom is kellett hozzá. Hittem benne, hogy sikerülhet, és egyet megtanultam újra, sosem szabad feladni azt, amit NAGYON AKARUNK!
Egy olyan lányként jelentkeztem ide a műsorba, aki szomorú volt, de a lelke mélyén egy tüzes oroszlánként tombolt. Egy olyan nő voltam, aki tudja mit akar, de sokszor nem tudta kimutatni, és a külvilág nem azt látta, amit ő szeretne láttatni magából. Pár hét alatt olyan változáson mentem keresztül, amit évek alatt nem sikerült megvalósítani.”
Azért osztom meg veletek mindezt, mert hiszem, hogy olykor egy történet is elég ahhoz, hogy löketet adjon a változtatáshoz, egy másik ember története, jelen esetben akár az enyém. Amennyiben az én történetem csak egy embert is elgondolkodtat és újult erővel kezdi holnap a napot, nekem már megérte.
Frenyó Krisztina
Kérdezzetek bátran, a teljes átalakulással kapcsolatban felmerülő kérdéseitekre, őszintén válaszolok. Ígérem!
Egy decemberi este elindultunk a két kislányommal hazafelé a szakadó hóban, egy olyan nap után, mint oly sokszor akkoriban, teli küszködéssel, harccal a faggyal szemben és – ki-ki a maga módján- szívünkben apró félelmekkel. Vacogva fogtuk egymás kezét és énekeltünk. Húztuk magunk után az ajándékoktól duzzadó szemeteszsákot, mert abba pakoltam a lányoknak szánt meglepetéseket. Akárhogy is volt, mindig kínosan ügyeltem arra, hogy a gyermekeim ne érezzék a saját kis “szánalmas nyomorunkat”, ami így utólag nézve, persze nem volt olyan borzalmas, de akkortájt sokszor elviselhetetlennek tűnt. Timi lányom, hogy oldja a feszültséget, egy sajátos kis dalt rögtönzött és az álmos kishúgát is jókedvre derítve rákezdett: “Nem bírom a, nem bíromacsomagot, nem bírom a, roma, roma, roma, romacsomagot”…és ez így ment egészen hazáig. Kínomban én is dalolni kezdtem, és végül kacagásba torkollott a szomorúság. Otthon aztán a kihűlt házikó várt bennünket, de hazatérve, magamhoz öleltem a két kis apróságot és gyertyát gyújtva éreztem, hogy a szívem csordultig megtelik szeretettel. Ahogy ráeszméltem, hogy elfagyott a víz a csapban és mínuszt jelzett odabent a hőmérő higanyszála, megpróbálkoztam a lehetetlennel és elkezdtem életet lehelni a kis vaskályhába. Timikém segített a begyújtásban, pedig akkor még kicsi volt ő ehhez a feladathoz. – nem neki kellett volna – Túl a bosszankodáson és amikor már melegedni kezdett a kis otthonunk, rájöttem minden a legnagyobb rendben van, már ami a körülményekhez képest az állapotot illeti. Cinkosan összenéztünk mi a hármas szupercsapat és úgy döntöttem, miért ne lehetne idén előbb karácsony, mint máskor. Így aztán előrehoztuk a karácsonyestét. Feldíszítettük a mi kis ágrólszakadt karácsonyfánkat, amit szintén izgalmas módon vonszoltunk haza a hóban. – valakinek leégett a faluban a fenyőfája, de a teteje csodák csodájára túlélte a tüzet, így aztán hozzánk kerülhetett. – Az ajándékokat szépen sorban kikészítettem és valami gyors rögtönzött vacsora után, átadtam a gyermekeimnek. A lányok nem tudták mire vélni az előrehozott ünnepet, ám hamar átadták magukat a spontanitás örömének. Hirtelen felindulásból tettem mindezt, ám csupaszívből. A párás ablakra szívecskéket és angyalokat leheltünk, és orrunkat az üvegre tapasztva lestük a szakadó hóesést. Boldogok voltunk, csak úgy! Azóta sok-sok év eltelt, ám erre a rendhagyó különös karácsonyra míg élünk, mindhárman emlékezni fogunk. Mert sokszor a jó dolgok, csak úgy megtörténnek velünk, és bizony van amihez át kell élnünk teljes szívből a szegénységet, a szomorúságot és a nélkülözést, hogy utána sokkal inkább megélhessük az örömöt és a boldogságot. Látni akkor a ragyogó arcocskákat a kályha éledő melegénél, nagyobb ajándék volt nekem, mint bármi a világon!
