Legelső találkozásunk idején, még egy kávézót vezettem a Duna másik partján. De rég is történt. Azóta sok mindent elvitt a víz, szó szerint. A kávézónak mára, már csak a romantikusan kedves emléke maradt, jómagam a Duna másik partján élek és azóta írok szüntelenül. Ám, vannak dolgok, amik nem változnak és ilyen Jakab Gyöngyivel az ismeretségünk is. Ő már akkor is írt, sőt még sokkal előtte is, és jól. De még milyen jól. Ezt a tehetségét, még Feldmár András is észrevette és egy komoly díjazással jutalmazta a hölgy egyik novelláját. Fogadjátok szeretettel az Üvegcipőt, Jakab Gyöngyi Nőismereti tréner, life coach tollából.

Pár szóban a novella létrejöttéről:

„A Heléné Cixous-pályázatot a Feldmár Intézet Nők Iskolája alapította. A pályázat feltételeit Feldmár András fogalmazta meg…a nyertes pályázatoktól őszinte, magas színvonalú, erőteljes anyagot várt, amelyet aztán be tud illeszteni a tananyagába, illetve az „Igazi vagy?” című
kötetbe… A Feldmár által legeredetibbnek tartott mű alkotói ösztöndíjasként meghívást kaptak a Nők Iskolája 2008-ban induló téli illetve tavaszi kurzusra.”

(”Igazi vagy?” c. kötet, 190.o.)

Üvegcipő

Reggel 6 óra tíz perckor pittyeg a Drága Mérges telefonja, arról kap értesítést, hogy a Bika mit tegyen a Szűzzel. Na, ez se mi leszünk… Eszmélek. Lista az agyban. Óvatosan jobbra fordulni, aztán cicahát – hálás érte a derekam. Hat lépés a konyha, a polcon a két kávésbögre. A kicsi piros a nő, a nagy öblös a férfi. Örömszínűek. Nem úgy a bennük lévő lötty. Ezt már
csak a megszokás miatt. Régen ez úgy volt, hogy addig, amíg benyeltem a keserű lét, legalább addig ott ült a férjem az ágyam szélén, ez a pár perc jutott nekem belőle. Akkor úgy gondoltam,
megéri. Azóta bárhol ébredek, a reggeli kávé a biztos, a megszokott. Reggeli torna, amíg köröznek a bögrék a mikróban, fej- váll és derékropogtatás – előre megjósolom, hogy a hasizomra már nem lesz idő. Hopp! Ez az átkozott méz mennyire szeret mellécsöppenni! Gyorsan lemosom a gyönyörű kis porcelántégelyt a buja nő képével, talán szecessziós, de ebben nem vagyok biztos, akkor is különb vagyok az összes többi nőnél, aki eddig a Drága életében elcsöpögtette a mézet. Kávé az ágyba, szemek még csukva, nyújtom a csészét, majdnem eltalálja, a francba, mégiscsak ragad a fül alatt. Gyorsan szalvéta,
tizenkét lépés, már nem ragad. Diadalittasan nyújtanám át a még gőzölgő, tiszta bögrét, de a hangos, ütemes szuszogás jelzi, hogy nincs kinek. Várok.

Addig az enyém lecsúszik, s közben kinyomtatok egy tegnap esti dolgozatomat, ha lesz időm, beugrom vele a suliba. A témaválasztást illetően biztos vagyok magamban, de a leírt mondatok helyességében nem. Kérem a félig már ébredő Drágámat, hogy segítsen. Mert ő olyan
okos. Amíg ő gondolkodik az első mondaton, addig én kislisszanok a konyhába, s összecsapok egy ebédet a semmiből. Mert én meg egy Bivaly vagyok. Húst ne, zsírosat ne, ja, és csak fehér kenyeret kaptam este a közértben. Gyors kása, brindzával, sajttal, ez jó lesz, nem üli
meg a Drága Mérges gyomrát. Második és harmadik mondatnál tartunk, hurrá, jut még időm
hajmosásra, ma Alizékhoz megyek, ő mindig olyan rendezett és szép.

Körmeim rendben, az utazásra még felveszem a kedvenc gyűrűmet, ott már úgysem lehet rajtam, legalább addig. Fülbevaló nem kell ma, tiszta lesz a hajam. Szőrtelenítésre sincs már idő, hosszúnadrág lesz. Gondolatban végigfutok a gyerekeimen, látom őket magam előtt, az
ismerős melegség átjár. Kéretik a kávé, ami már rég kihűlt, no de egy perc, jó is, addig ki
tudom szedni a szemöldököm, azt a pár szálat, ami fölösleges. Közben a mai öltözékemen töröm a fejem, farmerhoz barna csizma, barna felső, s hogy kicsit megdobjam, csíkos kendő a derekamra. A bibi csak annyi, hogy a kiválasztott pulcsi vállán egy kis lyuk tátong, sebaj
húzok rá egy kardigánt, igaz, így majd megsülök, de legalább nem
látszik. A zoknim nem lyukas.
Párom pőrén, keresi a mosdót. Váltogatjuk egymást, amíg ő kint, addig én bent, huszonhat négyzetméteren néha egymásba botlunk, de ezen jól mulatunk.  Kihúzom a szemem, de csak a végét, valahogy onnan elkopott a szempilla. S eltűnőben a felső ajkam kontúrja is, a szájfény azért segít egy kicsit. Ez már az öregség? A pirítós ötven perce lejárt, s még vissza a zöldteázás. Úristen, ma is  elkések, gyomromban a szorítás, s mérgemet a ginsengampullán
töltöm ki, hogy végre sikerüljön a szívókát beledugni. Még elmosogatnék, de a Drága Mérges mind elhasználta a melegvizet, csak a megszokott tempójában zuhanyozott. Halál nyugalommal egy rádióriportot mesél, közben kiszámoljuk, hogy a két cipője közül ma melyiket húzza. Még néhány új felfedezés: – ez mi? – ez honnan került ide? Ajtózárás előtt ölelkezés, körbenézés: óra,
telefon, kulcs. Én már kint a gangon, rezdülő függönyök, hátamban a szemek. Azért még egy puszi a küszöbön.

Végre úton. Pihenek, pihennék, de a telefonok, újabb meccsek. Hopp egy gyűrött arc az üvegen, ez én volnék? Játék: mi van a metrómaszkok mögött? Reggel többnyire a férfiakat válogatom,
középkortól felfele. Azért az első benyomás a ruházat, ebből próbálom kitalálni a stílusát, vagy látom stílustalanságát. Aztán jön a keze, szeretem az ápolt, tiszta, inkább erőteljest. Az arc sem utolsó, de ha „kicsit szebb az ördögnél” – mondta nagymamám, „attól az még jó
lehet”. Kevésért tudnék rajongani, inkább az izgat, hogy milyen lenne vele élni.

Álmodozásaimból újabb csörgés ráz fel, kicsi Lilim gőgicsél a másik végen, köszönti a nagymamit. Rögtön váltok, s az anyai intelmek sem maradnak el: – egyél rendesen, hiszen most szoptatsz, és inni se felejts el. Ezalatt újabb keresés: másik lányom kéri számon, hogy
tegnap hol voltam, ő a család lelkiismerete. Még a kicsi visszavan, na, majd később. Berohanok egy üzletbe, hajpántot szeretnék, jó lenne, ha nem zavarna a lenőtt hajam. Az eladó végig sem hallgat – nincs –, mintha erre a „nincs”-re külön kiképezték volna az eladók többségét.
Könyvtárosunk is keres, lejárt a határidő, mentegetőzöm, majd viszek neki egy kis padlizsánsalátát.

Végre lakásban, más lakásában, de szeretek takarítani. Tágas, világos, jó illatú, kivéve a konyhát, de arról mindjárt teszek… Kicsit olyan, mintha az enyém is lenne. Kedvemre tehetek rendet,
varázsolhatok tisztaságot, van tér, van mit csinálni. Utoljára hagyom a könyvespolcot! Először végigpásztázom az írókat, címeket. Többnyire nő írókat találok, s ennek megörülök, mert „otthon” a Drága Mérges polcán csak férfiak vannak. Na, nem így lesz majd vidéken, a házikónkban! Ott nekem is lesz polcom, s azok a könyvek lesznek rajta, amiket én szeretek! Tán még egy évet kell kiböjtölnöm, mi az, az elmúlt hathoz képest. Lelkem telve a vágyaimmal, most börtönben szunnyadnak, ez nem igazi elfojtás, vigasztalom magam, csak átmenet. A nehezén már túl vagyok.

Találok a szakdolgozatom anyagához is irodalmat, de most mégis jobban izgatnak a nőkről szóló monográfiák, albumok, regények. Úgy érzem, itt nő vagyok, egy gyönyörű szobában, egy igazi nő árnyékában. Hülyén hangzik, de valami nagy belső nyugalom árad szét bennem. Langyosságot érzek a testemben és repül a lelkem. Kedvesem üzenetére rezzenek. Este találkára hív. Megérezte. Megérezhette, hogy jó nekem?

Hazafelé az utazás alatt a nőket figyelem, erőt merítek a holnaphoz. Jólesik felfedezni egy jobb cipőt, szép táskát, igényesebb öltözetet. Néhol egy szép gyűrű vagy fülbevaló is megvillan. A
slampos, fáradt arcokról hamar elkapom tekintetemet, az most nem tölt. Viszont meglátom egy pillanatra az enyémet is, majdhogynem elégedett vagyok – bezzeg reggel még a szám szöglete is lekonyult. A küszöbön telefon, a legkisebb: – Anya, eldöntöttem. Janóval, ma este…

Belépek, lecsó, a kedvencem! Ó, a Drága Mérges! Vörösbor és Tom Waits. Úristen, lehet, hogy ma este egy időben – egyszerre vagyunk nők?

Jakab Gyöngyi

Budapest, 2007. december 11.

Szerkesztői zárszó

Az Üvegcipőt végigolvasva számos gondolat futott át a fejemen, de leginkább egy közös cinkos kacsintás-szerűt éreztem itt legbelül. Ez igen! Gyöngyi tudja miről beszél, és azt is tudja kiről. Saját magán keresztül mutatja be egy zsúfolt és lendületes napját, a nőét, az anyáét, a nagymamáét, a kedvesét, a szerető társét, az ambiciózus, örök fejlődő, jó értelemben vett nemesen gyermeklelkű, tiszta emberét. Úgy vélem, kicsit mindannyiunk helyett írta meg ezt a novellát. Ott vagyunk minden sorban. Mi nők, anyák, társak, kreatív lelkű dolgozó emberek, romantikus szerelmes kislányok, a hétköznapi dívák. Mi nők, az olvasók. És ott van a Drága Mérges. Talán több “mérges úr” is magára ismer, ha jobban a sorok mögé tekint. Csuda üdítő volt olvasni. Szívből gratulálok neked, Drága Gyöngyi!

Frenyó Krisztina