Emlékszem, amikor még iskolába jártam, összegyűltünk a  szünetben és jól kibeszéltük a fiúkat, aztán az órán tovább folytattuk mindezt titkos levelezés formájában. Az osztálykiránduláson azon versenyeztünk, ki hová üljön, és vajon melyikünk nyeri el a legnépszerűbb osztálytárs kegyét. Izgalmas játékokat ötöltünk ki, hajnalhasadásig tudtunk beszélgetni egymással mindenről, és órákig ücsörögve egy bögre capuccino mellett,  megváltottuk a világot a barátnőkkel. Imádtuk a sportot, futóversenyekre jártunk, alig vártuk, hogy kiszabadulhassunk a  panelrengetegből a ligetbe, vagy romantikus sétákat tehessünk a kiszemelt Nagy Ő-vel, a Duna parton.

Szerettünk beszélgetni, de még mekkorákat beszélgettünk! Tízen-huszonévesen is hatalmasakat kacarásztunk bármin, csak úgy mindenen és mindenkin. Félreértés ne essék, mi sem voltunk cukorból és ugyanúgy benne voltunk bármilyen csínytevésben, ellógtunk a  suliból, elszívtuk az első, aztán a sokadik ciginket is a vonat mögött és csókokat loptunk titokban a Városliget árnyas lombjainál. Valahogy mégis mások voltak a kapcsolataink, egyáltalán voltak kapcsolataink és ezek igaziak voltak. Igazán jók, vagy akár igazán rosszak, de valódibb volt minden! Talán a legfontosabb, hogy volt egymásra időnk, mert rászántuk az  értékes időt a másikra, a testvérekre, a barátokra és a szerelemre is. Nem volt még mobil és számítógép is csal elvétve akadt, valamelyik “tehetősebb vagy zseniagyú osztályelsőnél”, ám egyáltalán nem hiányzott. Egy élmény volt betérni az utcai fülkébe és heves szívdobogások között felhívni a régóta áhított szívtiprót, miközben a négyes-hatos csilingelve hasított a körúton. Esténként amikor hazatértünk a családi körbe, a vacsoraasztalnál maximum a híradó ment a televízióban, de mindeközben szüleim elmesélték, hogy mi történt aznap velük, és persze mi is sorban egymás után. Mivel heten vagyunk testvérek, nálunk maratoni hosszúságúra nyúltak a közös étkezések , de élvezetesebb volt még vacsorázni is, mert együtt volt a család! Apa nem iphoneozott, és anyu nem lájkolt senkit a Facebookon, mégis minden olyan tökéletes volt, talán pont ezért.

A randin nem nyomogattuk a mobilunkat és nem osztottuk meg az első közös csókunkat instagramon, mégsem maradtunk le semmiről. Imádtunk moziba járni és nem szólt ránk senki, hogy kapcsoljuk ki a telefonjainkat, mert nekünk olyan még nem volt. 🙂 Összebújtunk, együtt kukoricáztunk és volt ott még más is…élveztük az életet! Azóta eltelt jó-pár év, felnőttünk és a gyerekeink is felnőttek, lassan nekik is gyerekeik lesznek, és szinte alig kommunikálunk… Esténként zúg a televízió, miután egész nap a zajos város amúgy is lüktető dübörgésében stresszelünk, mindenki fáradt és leginkább enni-aludni jár haza. Nem jó ez így, sehogy sem jó! Úgy néz ki Einsteinnek lesz igaza, amikor azt mondta: “Félek attól a naptól amikor a technológia fontosabb lesz,mint a személyes kapcsolattartás.A világon lesz egy generációnyi idióta.”

Mit is tehetnénk mi ez ügyben? Tudunk javítani még valahogy a kapcsolataink minőségén, egyáltalán vannak még igazi élő kapcsolataink? Létezik még számunkra egy Facebook  és Youtube nélküli világ? Természetesen nem lehet sutba vágni a technikai csodakütyüket, a bámulatosan és viharos gyorsasággal fejlődő tudományos informatikát, de azért nem ártana kissé lassítanunk. Senki sem kötelezhet arra bennünket, hogy migrénes fejfájást és agyfrászt kapjunk a rengeteg számítógépezéstől, hogy a vacsorán ne az ízekre figyeljünk, hogy a randin ne a Kedvesünk gyönyörű szemében merüljünk el, és hogy még a toalettre is mobillal közlekedjünk.

Nem! Legyünk erősek, minden csak rajtunk múlik. Mobilozzunk kevesebbet, kiránduljunk és gondolkodjunk többet, olvassunk igazi könyvekből, nézzünk régebbi igazi filmeket, fedezzük fel újra az “olvasás illatát”, a kávé zamatos ízét és lassítsunk az instant életünkön! Bárhogyan is döntünk, kezdjük kicsiben, hiszen ennyi technikai “gubancot” nem lehet egyből kicsomózni, ám ha lassanként felhagyunk negatív berögződéseinkkel, észrevesszük magunk körül a világot, és egyszer csak fellélegzünk. És megtanulhatunk újra igazából élni!

Frenyó Krisztina