Beléptünk az arénába, és megint megtörtént velem a ritka percek, pillanatok szülte szégyenlős, gyomor remegtető, furcsa meghatottság… Váratlanul ért.  Nem is voltam felkészülve rá, csak jött, hirtelen, és feltartóztathatatlanul…

Ajándékba kaptuk a jegyeket egy kedves, lelkes rokontól, és bevallom őszintén, fenntartásokkal mentem el a meccsre.  Tudtam, hogy a magyarok játszanak válogatott jégkorongmérkőzést az angolokkal és nem lesz sima ügy a győzelem, de mivel nem vagyok jártas ebben a sportágban, (meg úgy igazán semelyikben sem ) 🙂 nem éreztem különösebb izgalmat vagy lelkesedést. Szurkolunk a magyaroknak, mert magyarok vagyunk, és ennyi… Azonban megváltoztak az érzéseim és a hangulatom , amint beléptünk és megláttam a több ezer embert a lelátókon, ahogy lelkesen, izgatottan, csillogó szemekkel várják a játékosokat a pályára.  Aztán elkezdődött a küzdelem, és a körülöttem ülő emberek szívből jövő szurkolása és a sportolóink fáradhatatlan „harca” a győzelemért teljesen magával ragadott.  

Kavarogtak bennem az érzések és a kérdések… Vajon miért van az, hogy belépek egy hatalmas stadionba, és sok ezer idegen ember látványa könnyeket csal a szemembe? Miért ordítozom rekedtre magam amiatt, hogy az a számomra nem is követhető korong valahogyan az angolok kapujában landoljon? Az egyik ok talán az lehet, hogy mindig is őszinte csodálattal néztem és nézek az olyan emberekre, akik képesek valamire, amire én soha nem lennék. Ilyenek a színészek és általában az előadóművészek, az orvos, aki világra segítette a kislányunkat és elsőként érinthette meg őt (akárhányszor ránézek a kezeire, erre gondolok, és áldom őket), és az élsportolók is ide tartoznak, igen. A mindennapos küzdelem magukkal, a fáradtsággal, az ellenféllel, az idővel, szintén ámulatba ejt.

Van egy másik oka is a nagy fellángolásomnak és lelkesedésemnek, ami olyan elementáris erővel tört fel a szívem mélyéről, hogy még engem is meglepett. Ez a dolog választ ad arra, hogy miért nem mindegy, hogy kinek a kapujában landol a korong. Az önfeledt jókedv, öröm, lelkesedés egy célért, amit ott láttam, bennünk, magyar emberekben, reményt adott és kimondhatatlanul jó érzésekkel töltött el. Ritka és különleges pillanatokat éltünk meg, és bátran mondhatom, hogy nagyon jó volt magyarnak lenni, együtt, annyian, sok-sok ezren… Politikai álláspontok, vélemények, különbözőségek ide vagy oda, a rejtélyes, láthatatlan kapocs mégiscsak összeköt minket, és ennek nyilvánvalósága most tudatosult csak igazán bennem. A magasztos érzéseket kiváltó esemény pedig élesebben és mélyebben írta bele a szívembe a szót: hazaszeretet.

Rózsavölgyi-Nemes Dóra