Kedves Olvasóim!

Tőlem már-már megszokott rendhagyó módon most is hét vége felé írom hozzátok a levelemet, igen-igen pontosan azért, mert sűrű volt a hét és még mindig tart a tett-forgatag, de ez így van rendjén. Most kerülöm az általánosságot és egy állandóságot kiragadva, elmesélek nektek egy röpke valós történetet, ami a napokban történt velem és  a vadkanokkal.

Szombat este jókedvűen tartottam hazafelé az igen jól sikerült izzasztókunyhós találkozóról, – erről majd később bővebben is olvashattok – amikor úgy döntöttem gyalog indulok neki a hegynek. Igen ám de vaksötét volt és a szokolyai út akkor este valahogy nem volt kivilágítva, így visszafordultam és úgy gondoltam inkább megvárom a buszt. Visszatolatott egy autó és egy kedves emberrel utaztam egy darabon, ám  a hegy lábánál elváltak útjaink. Felszabadult voltam és reményteli, örömömben még dalra is fakadtam és nagy bátran elindultam a koromsötét gálhegyi úton.  A dal így szólt: Óh ne félj ne rettegj, én veled vagyok…így mentem, mendegéltem, a lejtős sötét lankán, és telefonommal világítva próbáltam magamnak láthatóságot bíztosítani. Egyszer csak előugrott az egyik kerítés mögül valami, aztán még egy valami és csak a szökkenést hallottam, és kezdett inamba szállni minden addig szentül hitt bátorságom. Na aztán jött csak a java: egy hatalmas morgás, röfögés, ááááá ez már az ismert vadkan-szólam, menten elkezdtek ugatni a kutyák is körülöttem.

Nesze neked bátorságpróba!  Úgy éreztem menten meghalok félelmemben, még hogy óh ne félj, ne rettegj? -remegtem, mint a nyárfalevél és vad szívdobogás közepette, 180 fokos fordulatot vettem és mint a margitszigeti gyors-gyaloglók, lefelé vettem az irányt vissza az országút irányában. Hogy féltem e? Á dehogy, rettegtem! Felhívtam egy kedves barátomat, hogy megnyugodjak, de futni nem mertem, na ilyenkor nem is ajánlatos, és azt is megtudtam a telefon másik végéről, hogy ha máskor van nálam valami dohánytermék, rögvest gyújtsak rá egy bármire, akármire, mert a füstöt egyetlen vadállat sem szereti. A vaddisznók csak úgy ugráltak le a szakadékba, én meg azt sem tudtam hová álljak ijedtemben, honnan érhet még vadkan-meglepi. Vártam. Sötét volt, és igencsak féltem újra nekivágni a hegymenetnek, így inkább tovább álldogáltam az út szélén, míg aztán megérkezett egy autó, a kormánynál egy kedves apukával, hátul két kis alvó törpével és hazavittek. Megmenekültem!

És, hogy mi a tanulság ebből a kis történetből? Ne féljünk, és legyen nálunk füstszerszám, és ha lehet, ne botorkáljunk egyedül a sötétben ott, ahol a vadkanok is vígan csörtetnek.

Legyen szép bátorsággal teli hetünk, együtt veletek!

Frenyó Krisztina