,, Olyan sárgára festette az ősz a leveleket, hogy öröm volt nézni. Hangosan kopogott az eső, ismerős monoton dallamot nyomott a bádog kanna rozsda-kopottas falára. Ma is odabújtunk az ablakhoz és orrunkat szorosan odanyomtuk a párás üveghez, éppúgy mint tavaly ilyenkor. Főtt a pörkölt kávé, és illatos gőzében hamar elillant a kora reggeli vitatkozás szomorúsága. Milyen különös tud lenni az élet:

 az egyik percben még azt gondoljuk, vége a világnak és meg nem értettként, párnánkba gyűrve arcunkat hangosan zokogunk, aztán a következő pillanatban, narancsszínű buborékként lebegünk hat szinttel a föld felett. – Lassan lehajolt és elővette a kekszes dobozt, még ott ült a szomorúság a szemeiben, de már halványan látszott sápadt arcán a rózsaszín pír ígérete. Nagy volt a csend a házban, ” olyan kegyetlenül csendes állapot”. Ekkor halkan mellé lépett és erős karjaiba zárta szerelmesen. Meleg barna szemeivel rá pillantott, és ebben a tekintetben benne volt minden, ott volt az egész életük. – Minden szebb lett, lassan odakint is elállt az eső. “

 Frenyó Krisztina

– részlet az őszi naplóból –