A kútnál.

Rettentő nagy volt a hőség. Egy vándor erdei kútra lelt, de csak szomorúan üldögélt mellette. Nem volt ugyanis semmiféle alkalmatossága, amivel vizet lehetett volna felhozni a mélyből.
Hamarosan egy másik vándor is odaért. Annál volt egy széles nyakú üveg, de megmaradt a gond, hogy miként juttathatnák le a víz színéig, és megmerítés után hogyan juttassák azt vissza. Karjuk nem ér le odáig, kötelük nincsen… Most már ketten szomjaztak, szomorkodtak a kútnál.
Eltelt egy búsító álmosító félórácska. Megint jött valaki, vidám füttyszót röpített a légbe. Újabb vándor érkezett. Van köteled? – törte meg a csendet kérdésével a másik kettő – Ha igen ihatunk. Itt a kút, üveg is van. Kötél kell. Azon leengedhetjük az üveget a kútba…
A harmadik vándor kiforgatta zsebeit. Talált is egy madzagot, de túl rövidet ehhez a feladathoz. A másik kettő elcsüggedt, de ő nem. És nevetett. Ha a kötél nem elég hosszú, egy ötlet meghosszabbíthatja, mondta. Letörünk egy száraz ágat, az üveget rákötözzük a végére és máris kész a fura kútágas tótágas. Vizet merítünk, iszunk. Így is tettek. Mindhárman eloltották szomjukat. Látjátok, tette hozzá a jókedvű vándor: kút, üveg, ötlet. Külön-külön most egyikkel sem értünk volna el célunkig, de mindhárommal együtt, hozzájutottunk az áhított vízhez. Gondolkozzunk el azon, hogy mire tanított bennünket ez a kis kút-melletti mese, a három vándorról.

A heti tanmesét, egy kedves olvasónk, Reményi Győző Menahem küldte el nekünk.

Köszönjük, hogy megosztotta velünk!

-Feeling-