Előszó
Kedves olvasóink! Engedjétek meg, hogy dióhéjban bemutassam nektek Kuthy Zsuzsannát, akivel az elmúlt hetekben interjúztam a Szentendre Rádió Kávésperceiben. Ki is Kuthy Zsuzsanna valójában? Ő, egy ízig-vérig NŐ, csupa Nagybetűvel, aki Nemzetközi Női Kamionsofőrként éli a mindennapjait, emellett remekül helytáll a társ, édesanya és nagymama szerepekben is. Sorra írja novelláit, és külföldön megjelent könyve is nagyszerű tolláról árulkodik. Fogadjátok szeretettel most „Az öreg pad” című történetét.
Az öreg pad.
Ülök egy kopott, elfelejtett padon. A pad sír, rozsda marja, hiányzik belőle egy darabka, árva és fél. Körülötte új rattan székek kínálják kényelmüket, kockás puha párnákkal csábítják a fáradt sétálót. A pad öreg és sír. Itt felejtették. Görbe tartói vörösen izzanak a le nem kapart rozsdafoltoktól, régen zöld színe már felismerhetetlen. Görnyedten bújik a sétány mélyére, igyekszik láthatatlanná válva átlényegülni és álmaiban újra széppé válik. A pad sír. Öreg deszkák tartják a véletlenül rátaláló pöttöm gyermeket, kinek nem számít a kor, a szín, a szépség, csak a legyőzhető akadályt látja, a megmászás gyönyörű élményét.
Régen, nagyon régen állnak a Sziget fái között megbúvó sétány karcsú ívben meghajló szépséges padjai. Öreg nénikék pletykáit hallgatták és szerelmes suttogások, fogadkozások, apró titkok őrzői. A kavicsok roppanása máig emlékeikben élő halk üzenet, valaki jön, elfoglalja helyét a pad szélén, talán félszegen, és vár. Valakit. Az emlékek –mint hulló esőcseppek – elborítják a padok szét-málló gondolatait. Már alig vannak néhányan. Mint az öreg emberek, úgy hagyták itt életüket és emlékekkel teli önmagukat egy keserves, motorzúgással kezdődő hideg hajnalon. Dübörgő, füstöt okádó teherautó tépte ketté álmaikat és ordítozó vaskos legények – a kíméletlenség erőszakosságával –feldobálták az olajfoltos, koszos platóra karcsú testüket. Bordáik törtek, szépséges ívük meggörbült. A kegyetlen, hirtelen halál elragadta anyjuk öléből, a Sziget rejtekéből, öregedő fiait.
Új gyermekek érkeztek a susogó fák alá, harsányak és élményekre éhesek. Tapintatlanul fiatalok és tanulatlan ifjoncok. Nem ismerték a csend zümmögését, a madárdal felbecsülhetetlenségét és feltűnő színeikkel elárulták a titkokat. Nevettek és harsogtak, illetlenül kellették magukat, kinevették az öregedő, csúnya, mállott festéknyomoktól szégyenlősen lehajtott fejű szegény, megmaradt padokat.
Az Idő meg csak tette a dolgát. Nem szólt, nem veszekedett, nem utasította rendre és csendre a tomboló fiatalságot. Lassan és óvatosan megcsókolta puha szájjal a rattan székek kerek ülőkéjét és hegyes fogával kissé megcsipkedte játékosan a karfákat. Őszi esővel áztatta a párnákat és hajnalonként fehér deret csókolt a kapaszkodó lábacskákra. A székek fáztak és dideregtek, hangjuk már halkan, suttogva kérdezte az Időt, a Szelet és a Jövőt: – mi lesz velünk? De az Idő tovaszállt, Szél elrohant és a Jövő homályba burkolódzva nem adott választ.
Egy borongós ködös reggelen az ordítozó vaskos legény felhajította a megromlott, megcsúnyult, elhasznált székeket a többi ócskaság közé.
Lassan hajtott a Sziget útjain, körülnézve alaposan, nehogy valami hasznavehetetlenség maradjon a sétányokon.
Az öreg pad reszketett és remegve várta a végítéletet, mikor az Ember megállt felette. – Nocsak, milyen szép régi pad. Még felújítható, rendbe hozható.
És könnyű kézzel, szeretettel emelte fel az öreget, a feleslegessé váló rattan-székek tetejére helyezve.
Kuthy Zsuzsanna
Szerkesztői zárszó: Szívből remélem, hogy nektek is megérintette a lelketeket, és ott legbelül valamit felélesztett ez a megható novella. Talán a rég elfeledett emlékeket, a régmúlt dícséretét, a fényképalbumok megsárgult fotóiból néhány aprócska részletet, valami szépet. Mindenképpen…
Kuthy Zsuzsannával készült rádiós interjúnkat hamarosan meghallgathatjátok hanganyagban is, a Rádió Szentendre honlapján.
Frenyó Krisztina
Legelső találkozásunk idején, még egy 
Sokat beszélünk a nőkről, anyákról, szó esik a lányokról, és a nagymamákról is. Hosszú évek óta ünnepeljük a nőnapot, és rendre, virággal köszöntjük az édesanyákat. Nincs ezzel semmi baj, no de mi a helyzet a férfiakkal, hol maradnak a mi hétköznapi hőseink? Gondoltunk egyet és itt a Feeling magazinnál úgy döntöttünk, hogy 2014. 05. 22-ét, ünnepélyesen kinyilvánítjuk a FÉRFIAK NAPJÁVÁ. Ezzel az írással a FÉRFIAK előtt tisztelgünk, a fiúkat köszöntjük, az édesapákkal és a nagypapákkal együtt örvendünk, mert mi nők, sehol sem lennénk nélkületek: olykor zsörtölődő, édesen mackós, vonzóan izmos, szexisen borostás és jól borotvált, ám mindenképpen szerethető, nélkülözhetetlen Férfiak!
A nagy emancipáció közepette azon gondolkodtam, hogy mi nők, mit is kezdenénk férfiak nélkül. A többi nőtársam nevében nem nyilatkozhatok, de én bátran kijelentem, hogy hosszútávon megsemmisülnék a másik nem hiányában. 
Engedjétek meg, hogy ezúton is, Boldog FÉRFIAK NAPJÁT kívánjak minden érintett olvasónknak, többi nőtársam nevében is:
Emlékszem régi időkre, azokra a palacsintaillatú napokra, amikor beléptem iskola után az ajtón, és tizenéves gyermekfáradtsággal lerogytam a székre, – mert annyi volt a gond, a világ gondja kicsiny szívemnek – akkor ő elém rakta a lekváros palacsintát, és máris megédesült körülöttem minden. Arra is emlékszem, hogy szomorú volt és csordogáló könnyeit próbálta elrejteni kalácsszagú kötényében, de a gyerekek látása élesebb bárkiénél, így azonnal észrevettem, hogy sír.
Vigasztaltam volna, de elgyengültem és nem tudtam mit is mondhatnék neki, hogy mosolyt csaljak az arcára, ezért aztán inkább elsomfordáltam és szégyelltem magam. Bár odabújtam volna akkor hozzá, s megvigasztaltam volna, bár csak kérdezgettem volna: mondd anya, mi bánt? Aztán valahogy elreppentek az évek, oly gyorsan, oly hirtelen, hogy észre sem vettem, ahogy az öregség alattomosan bekúszott anyám bőre alá, fehérbe borította haját, és aprócska barázdákat szántott kedves arcára. Igen, észrevétlen szaladt el az idő, úgy szállt el, mint a füst a kulcslyukon, de az édes emlékeket nem lehet eltörölni, óhatatlanul is emlékezünk rájuk.
Mit számít a hófehér hajkorona, – különben is, manapság csodás hajfestékeket kapni 🙂 – Anyám nélkül, sehol sem lennék, sosem tanultam volna meg a változásokat úgy megélni, ahogyan csak egy anya tudja. Soha nem érteném, miért sírnak az anyák ,,csak úgy” és, azt sem tudnám, hogy az anyák a legnagyobb mágusok, hiszen percek alatt képesek a semmiből, mindent elénk varázsolni. Egy komoly leckét azért nagyon megtanultam az évek során, ha semmit nem tett volna az a nő annak idején ott az apám oldalán, ,,csak” világra hozott volna, akkor is egész életemben hálával tartoznék neki, mert nélküle sehol sem lennék.
