Régóta küzdök egy jelenséggel itt az oldalon és azon morfondíroztam, hogyan is közöljem veletek ezt a tényt. Belekezdek…Kezd megtelni az a bizonyos pohár, félre ne értsetek, még nem telt be, csupán csak megtelik lassan. Nagy vágyakkal és reménységgel ülök le egy cikket írni és már jó ideje drága olvasóim, bizony súlyos akadályokba ütközök. Nagy nehezen összeáll az írás – technikai akadályok miatt nagy nehezen – és amikor végre képekkel illusztrálva, végig seozva, hivatkozásokkal rendbe téve, megszerkesztve megosztanám veletek, no akkor jön a varázsló: Nem megy.
Amikor a sokadik ilyenbe ütközöm, elegem lesz. Ilyenkor azon gondolkozom, meddig csináljam még ezt így? Érdemes egyáltalán tovább folytatni? Régóta dédelgetett gyermekem ugyan a magazin és Isten látja lelkemet, Nagyon Szeretem, de belefáradok a folytonos ápolásba, abba, hogy a folyton változó technika, a kripto és egyéb vírusok, a feltörekvő kódfeltörők, a hackerek és az egyébb rosszindulatú, bánomisénhogyannevezzükőketrendszerek belekontárkodnak és piszkítanak a gondosan, szívvel főzött levesembe. Elég volt! Ez egy nonprofit magazin, nem kapok sehonnan sem anyagi, sem technikai hátteret, támogatást, hogy profin vigyem tovább egyedűl az oldalt. Magam erejéből próbálok talpon maradni, és higyjétek el, semmi panasz nem hagyná el a számat, ha nem lenne az utóbbi időben napi, heti szinten oldalfeltörés, vírus, adathalászás és energiavámpír hadjárat. Még egyszer mondom: ELÉG VOLT!
Nincs állandó programozóm, akit lekaphatnék a polcról és 0-24-ben rendelkezésemre állna, mellesleg, ha lenne, sem várnám tőle ezt. Nincs rendszergazda, aki egyszer úgy istenigazából gatyába rázná a magazin technikai hátterét olyannyira, hogy legalább fél évig, vagy uramadd egy évig ne is kelljen ilyen értelemben ránézni. Tudjátok milyen fárasztó, amikor azért nem készülnek el írások, nagy interjúk, mert ilyen komoly hibákból adódóan napra, órára eltűnik az oldalunk? El tudjátok képzelni, hogy milyen az, amikor gondos – van úgy, hogy több napi – kutató munka eredményeként, és még egy fél napi székre szögezett szívbéli írás után nyomtalanul eltűnik a munkátok és égre-földre keresve sem találjátok sehol…pedig ott volt? Lementve!
Aztán amikor végre elértek egy segítséget, aki valamit hozzá tud tenni érdemben is az oldal működéséhez, akkor sok esetben vissza kell állítani az oldalt egy régebbi időpontra, így az utóbbi írások mind eltűnnek. Jobb esetben valahol lementve figyelnek alapformájukban, de ilyenkor visszamenőleg újra fel kell tölteni mindent, a nagy felbontású képekről nem is beszélve.
Kedves olvasóink, csak, hogy tudjátok és kicsit megértsétek a rabszódikus megjelenések, és vagy a ritkábban felkerülő cikkek hátterét, szóval mostanában (?!? ) ezzel küzdök itt az oldalon. S. O. S megoldások és segítőkész emberek mindig akadnak, de a végtelenségig ez nem mehet így. Nem adom fel, ragyogóan süt a nap és én erőt merítek ebből is. Megebédelek, iszom egy jó kávét, aztán lazítok egyet. Lenyomok egy edzést a gáton, vagy a Dunaparton, és mosolyogva megyek tovább. De előtte jól kidühöngtem magam. 🙂
Ha bármelyikőtök tud használható, pénztárca – kímélő megoldást arra, hogy hosszútávon megmaradjon és működhessen a magazin, örömmel várom az email elérhetőségemen a megoldást kínáló lehetőségeket.
frenyokrisztina@feelingmagazin.hu
Tisztelettel és szeretettel maradok, aki voltam:
Frenyó Krisztina főszerkesztő
Zakatol a világ, egyre csak instantosodik, lassan végleg a robotok, számok és jelvények korát éljük. Kihalófélben az a generáció, amelynek még igazán voltak elvei, akiket még erkölcstanra is tanítottak az iskolában és akik előre engedték a hölgyeket a mozgólépcsőnél. Tisztelet az öregek iránt, az ünnep dicsérete és a család lényegi fontossága, netán szerelmen alapuló, érdekmentes házasság. Múló közhelyek? Vannak még csodák, létezik még vasárnapi ebéd, és a Szeretet, jár – e még felétek mostanában? Mit ér a jóság, ér – e valamit egyáltalán és kellesz – e valakinek a mai világban, ha vannak még elveid?
Sokat gondolkodtam a fenti kérdéseken, ahogy jártam – keltem az országban a közelmúltban, vagy ha csak kidugtam az orrom a házikónkból és elindultam a környéken. Rohanó embereket láttam, akik annyira sietnek, hogy köszönni is elfelejtenek, lesütött szemekkel és fülükbe dugókkal szaladnak ki tudja hová. Talán attól félnek, lekésnek valamiről…de ugyan miről? Tizenévesek gördeszkákon és elektromos rollereken, meg valami kétkerekű kütyükön száguldoznak az utakon, úgy kell elugrani előlük, mert sokuk „látássérült és halláskárosult”, azaz: sem nem látnak, sem nem hallanak. Itt tartunk. De hol is?
„Ha gyanúsan nagy a rend, akkor érdemes elgondolkodni, hogy vajon harmóniáról beszélünk-e vagy megfelelni akarásról.” 
Na és most nyakon is csíptem magam, hmm, szóval jön valaki, aki még nem járt nálunk, és már megint itt ólálkodik a 
Gondolkodom, és örülök a vendégnek, akit én hívtam, és elfogadom a segítséget, a változást, a gyógyítást, amit ő hoz magával. Miközben jól megrágom a kekszcsodákat és komótosan kóstolom a reggeli kávémat, hálás vagyok azért, hogy most nektek írom a soraimat és azért is, mert kíváncsiak vagytok rám.
Egy napsütötte vasárnap reggel, amikor a fény még éppen hogy csak, rápislákolt a harmatos zöld fűszálakra a kertben, kint ültem a kopottas verandán és a forrón gőzölgő kávémat kortyolgattam, …mindez akkor történt. Most elmesélem nektek.
Álmos gondolataim közepette, amikor a többiek még mélyen aludtak, egyszeriben, szinte a semmiből rám törtek az érzések. Azok az érzések, amelyek nem érkeznek amúgy hívásra, amelyeket nem lehet sürgetni és nem is nagyon hívnánk, mégis egyszer csak megérkeznek váratlanul. Szomorú, kegyetlen érzések voltak ezek, egyszerre törtek fel a gyermekkor keserédes bugyrából, szívet facsaró bánatos hangulatot hordozva magukban. Miért fáj ennyire a múlt, hogy tud így összerándulni a gyomor, és hogy van az, hogy közel 30 év távlatából, szinte másodperc pontossággal emlékezünk azokra az időkre?
A sűrű, sós könnyek megváltoztatták a kávé ízét a számban, a fátyolos tekintet eltorzította a reggeli napfényben úszó boldogságot, de miért engedtem meg mindezt akkor magamnak? Miért? – Mert olykor sírni is tudni kell, és én ott akkor a napsütötte teraszon nemcsak, hogy sírtam, hanem zokogtam is olyan hangosan, hogy még az énekes madarak is elcsendesedtek körülöttem. Tudtátok, hogy mennyire tud fájni a szív? No persze nem az orvosok szerint, mert ők azt mondják, a szív nem érez fájdalmat, de én tudom, hogy ez nem igaz. Néha, a testünk rácáfol minden tudományos tényre és máshol, máskor egyébként helytálló megállapításra, és bizony néha tisztulnia kell a szívnek, ilyenkor sírunk… és én sírtam, egészen addig amíg ki nem nyílt a veranda régi ajtaja, és fáradtan rekedtes nyikorgásával fel nem ébresztett a saját kis dédelgetett bánatosságomból.
Nem igen tudtam hová rejteni arcomról a vörösre festett szemhéjamat, sem azokat a könnyárban úszó szemgolyókat, amelyek hosszú órák óta elveszítették kékségüket. Igaz, nem is igen kellett álarc mögé bújnom, mert aki kilépett a szobából, pontosan tudta mi történt, jobban ismert, és jobban szeretett engem, mint én magamat.
A könnyek gyógyítanak, felszabadítanak. A sírástól megkönnyebbülünk, lehullanak vállainkról a mázsás terhek, akkor meg minek kerülgetni a szemcsatornánk fürdetését? Ki tilthatja meg nekünk, hogy érzéseinknek hangot adjunk? Tudjátok mit? Amikor szomorúak vagytok, és ha történetesen a metrón ér utol benneteket a bánat, hát én azt mondom: sírjatok csak nyugodtan, és ha kell, hangosan is tegyétek meg mindezt. Kinevetnek, bolondnak néznek netán? Na ez előfordulhat, de ne törődjetek vele, hisz ez lehet a legszomorúbb válasz a világon. És ha senki nem lesz aki letörölje a könnyeiteket, akkor az nem a ti hibátok, az a világ érzéketlensége és jaj annak, aki belefullad a saját érdektelenségébe, mert olykor még a legkeményebb szíveket is utoléri a fájdalom. És akkor mihez kezd majd a saját közönyével az, akinek nem jut más, csak a magányos kétségbeesés?
Úgy hogy véget vethetnénk már a hiedelmeknek, lerombolhatnánk már végre a generációkon át belénk nevelt tévhitet, miszerint ott szabad csak sírni, ahol senki se lát. Hiszen hogyan is várhatnánk el valakitől, hogy odalépjen hozzánk és szelíden lecsókolja arcunkról sós, kövér könnyeinket, ha magunk is elrejtőzünk a szeretet elől? Szeressük végre magunkat, a fájdalmainkkal és a gyarlóságainkkal együtt, mert akárhogyan is próbáljuk tagadni, halandóak, törékenyek, és ami a legfontosabb, emberek vagyunk. És az emberek lélegeznek, nevetnek, és olykor bizony sírnak is. Sírnak fájdalmukban, sírnak örömükben és sírnak a kopott verandákon, akárcsak én akkor, azon a napsütéses vasárnap reggelen.
