„A szeretet szabadon áramlik, feltétel nélkül. Legjobb tulajdonsága, hogy csak úgy van. „
Salamon Laura
Laurával a találkozásom egy véletlenszerű telefonhívással kezdődött, bár abban hamarosan megegyeztünk, hogy egyikünk sem hisz a véletlenekben. Amikor a különös weboldalra „tévedtem,”már tudtam, hogy ismét közelebb kerülök életfeladatomhoz, hiszen valami „megfoghatatlan ismerősre” találtam itt. Egy misztikusnak tűnő, mégis teljesen átlátható világba csöppentem, egy olyan lány jóvoltából, aki bár angyali tulajdonságokkal van megáldva, ennek ellenére igencsak két lábbal áll a földön. Laura, másnevén Lola, – erről majd egy későbbi interjúban esik szó – sokat mesélt nekem egy bizonyos társasjátékról, amelyet ő keltett életre, és ami már eddig is sokak mindennapjait megváltoztatta. Szűnni nem akaró kíváncsiságom folytán ellátogattam hát a Lolaverzumba és magam jártam utána a Csodának. Salamon Laura Önismereti tanácsadóval, az Atlantisz emlékezete alkotójával és tulajdonosával társasoztam.
Miután megérkeztem és megpróbáltam az ajtón kívül hagyni minden terhemet, ráébredtem, hogy pont azt nem hagyhatom odakint, hiszen épp azért jöttem, hogy kijátsszam magamból amit csak lehet. De rég is játszottam már. Laura egy kancsó meleg teával várt és amikor leültünk az asztalhoz, akkor kezdődött valójában csak a történet. Az én történetem.
Dobtam, épp úgy, akár csak egy mezei társasjáték során, kockával. Sejtettem, hogy nem mindennapi élményben lesz részem, ám a „kártyalapok” húzása, a feladatok, melyeket a játék osztott számomra, minden elképzelésemet felűlmúlták. Ugyanúgy lépegettem a társas – mezőn, mint mondjuk egy Monopoly közben, csak éppen itt érezni lehetett a játék súlyát. Mintha a testemen kívül a lelkem is játszott volna. Olyan érzésként éltem meg, mintha a belső gyermekem hirtelen kilépett volna onnan bentről és önfeledten játszott volna a szobában. Voltak lépések, ahol megtorpantam, és melyeken hosszasan elidőztem. Játék közben, komoly témák kerültek a felszínre egy-egy üzenet által és a kövér könnyek úgy potyogtak alá a napfényben megcsillanó padlózatra, akár az üveggolyók. Érezni lehetett a Lolaverzumban a JELEN-LÉT erejét. Egy másik világét, egy messze távoli dimenzió érintését, amely emlékeket csalt elő a legbensőbb rejtekünkből. Hárman voltuk a helyiségben: Lola, a Lélek Játéka, és én, bár meggyőződésem, hogy sokkal többen voltunk akkor ott EGYÜTT! Az emlékezet különös játéka ez, és amúgy is nehezen lehet leírni egy megfoghatatlan állapotot, mert nincsenek szavak, amelyek visszaadnák ezt a Gyönyörűséget, Atlantisz emlékezetét.
Hogy kell e félni ettől a játéktól? Az attól függ. Mitől? Leginkább tőled. És attól, hogy mersz e szembenézni saját MAGaddal, a MÚLTaddal, a VALÓságoddal és a kudarcként megélt gócpontjaiddal. Hogy vállalod e azt, hogy akár zokogásban törsz ki egy – egy szó hallatán és, hogy a végére lehetséges, hogy átmenetileg lemerülsz, mert rengeteg energia szabadul fel benned és körülötted. Személy szerint, én úgy gondolom, hogy mindenki akkor jut el oda, ahol épp tartózkodik, amikor megérett rá. Mindent megkapunk a maga idejében és bár megerőszakolhatjuk a sorsot a dolgok előrehozataláért, keményen megfizetünk érte. A végén úgyis csak akkor érkezhet el hozzánk az ajándékunk, amikor kellően megértjük az összefüggéseket. Mint egy háló, a MÁTRIX-ban, ahol minden, mindennel összkapcsolódik. No, épp ilyen ez a játék.
Lola ott ült mellettem és végig bátorított, végtelen nyugalommal „vezetett”, szinte meg sem szólalt, csak ha már nagyon kellett. Hagyta, hogy a játék utat törjön magának, akárcsak a LÉLEK, bennem. Gyermeki izgalommal húztam egymás után a lapokat, az aprócska zsákból a csöppnyi kártyákat és egymás után jártam a kérdésköröket, majd épp ilyen lelkesen vártam a megerősítéseket. A játék, számomra valóban a LÉLEK TÉRSASJÁTÉKA, hiszen bármilyen furcsán hat is, a kérdezz – felelek sorrendben, mintha a tudatalattink beszélgetne önmagunkkal. Olyan zseniálisan állt fel a rendszer az asztalon, akár egy katonai stratégia, minden a maga helyén és idejében. Óriási felismerések követték egymást a közel két óra folyamán. Néha meg-meg álltunk egy kis tea – szünetre és mély levegőt szívni. Kellett.
Ki gondolná, hogy az erőszakkal kapcsolatos kérdéskörre épp egy társasjáték rakja fel a pontot. Gondolhatjátok, hogy meglepődtem, amikor egy évek óta húzódó régi lerakódásnak nyomai tűntek fel a játék során. Meglepődésemet csak fokozta, hogy minden egyes dobással közelebb kerültem a felismeréshez, a megértéshez. Elkezdtem emlékezni. Mindenre. Végül, mint egy szikrázó üstökös, a Lélek Játéka adta meg a választ, egy még a gyermekkorból itt maradt hitrendszer árnyékának. Hatalmas sóhajok törtek fel, valahonnan nagyon mélyről. Eddig azt gondoltam, ilyen mélység nem is létezik. Pedig de!
A nagy felismerésben fel sem tűnt, hogy hosszú órák teltek el a Lolaverzumban. A jóleső csend, a bennünket körülölelő nyugalom minden hirtelen érkező indulatot, erőteljes érzést lecsitított. El kell, hogy mondjak nektek valamit. A játék kezdetekor és közben is meghatározhatatlan fizikai fájdalmak gyötörtek, melyek megpróbálták elvonni a figyelmemet a megértésről. Nem sikerült nekik. Azért néha az ego megpróbált felülkerekedni, ám ő is alulmaradt. Amikor végül a játék kidobott és valóban eljutottam a megértés szintjére, a fájdalmam még akkor sem szűnt, sőt sokkal inkább felerősödött. Laura kicsit aggódott értem, hogy mi lehet ez nálam, mert korábban játék során még nem látott ilyet…. Mivel nem először történik velem, én már kevésbé féltem, csak zavaró volt, hogy a bal oldalam ennyire érzékeli a változásokat és mindezt heves nyilalásokkal, erőteljes zsibbadással jelzi felém. Elbúcsúztam Laurától és az ajtóból még visszapillantottam a szobára, a szobára, ahol megértettem valamit. A szobára, ahol otthagytam valamit, amelyet olyan régóta cipeltem magammal, hogy még a szívem is belezsibbadt. A játék során fellépett fizikai fájdalmakat nem a játék okozta, egyszerűen én így éltem meg. Személyes tapasztalat. Valószínüleg nálam így oldódtak a történések. Amint a levegőre értem, a testem is kezdte követni a lelkemet. Tudatára ébredt, ám órákba tellett, míg a fájdalom is odébb állt, mert már nem tudott velem mit kezdeni. Megértettem a lényeget.
Frenyó Krisztina
Szerkesztői végszó
Ezt a játékot játszani kell, egyedül, együtt, ahogy jólesik. A szabályok épp úgy jelen vannak, mint általában a társasjátékok során, azzal a különbséggel, hogy minden válasz külön értelmezést nyer a játékosok által. Úgy alakul a játék, ahogy a játékos lelke keresi az utat. Bármi lehetséges, és minden megtörténhet. Itt valóban csak a képzelet szabhatja a határokat. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki közelebb akar kerülni önönmagához, a saját lelkéhez, vagy csak egyszerűen játszana egy jót, felszabadultan, könnyedén. Számomra megkönnyebbülést, és hatalmas oldódást hozott a Lélek játékával létrejött találkozás, amely felébresztett bennem oly sok szunnyadó álmot, hogy végre saját útjukat kezdjék járni velem együtt.
Egy picit még a játékról, Salamon Laura tolmácsolásában:
„Életemben először Atlantiszról édesapámtól hallottam. Gyerek fejjel szájtátva hallgattam az apu elbeszélését arról a civilizációról, mely fejlettsége ellenére, önmagát sodorta bajba, özönvizet generálva pusztította el társadalmát. A titokzatos földrész teljesen víz alá süllyedt és eltűnt a kontinensek közül.
Tinédzser koromban tisztán érzékelő képességem kezdett szépen keretbe rendeződni, ami gyerekkén inkább ösztönös módon működött, ekkor elkezdett szépen felcímkézett definíciókkal alátámasztott belső erővé változni. Ekkor kezdtem el szörfözni a láthatatlan világ rejtelmeiben. Tudásszomjam végtelen volt. Így kerültem közelebb Atlantisz energiáinak létezéséhez. Kapargattam a felszínt. A föld energetikai légkörében nagyon sok információ lenyomat maradt. Ezekből próbáltam információt nyerni. Talán mondanom sem kell, nem elégítette ki kíváncsiságomat. Amit lehetett, elolvastam a témában, de a hiányérzetem megmaradt. Mindig az az érzés maradt, hogy körbe járják a témát, de a lényeg elsikkad. Angyal kommunikációs tanfolyamra vezetett tovább az utam. Itt ismét előkerült Atlantisz és az atlantiszi angyalok tábora. A tanfolyam végére megvilágosodtam, hogy amit ösztönösen művelek, azt tanítják angyal kommunikációnak. Így világosodtam meg, hogy az angyalok mindig is jelen voltak az életemben. Ettől a ponttól kedve még tudatosabban próbáltam bevonni őket hétköznapjaimba és együttműködni. Lassan körvonalazódott bennem Atlantisz: szimbólumai, angyalai, kristály tudása, de ez még mindig nem volt elég. Rá kellett lépnem az önismeret ösvényére és bejárni azt a közel 20 évet a saját életutammal, érzelmi és tudati tapasztalataimmal. Meditációs foglalkozásaimon számtalanszor nyílt meg az atlantiszi kapu és szinte csoportos „fantasy utazásban” tudtunk részt venni. Társaimtól is sok-sok kiegészítő információt kaptam. Köszönet érte! 2016 Januárjában ültem kis lakásom szobácskájában, mikor hihetetlen ihlet szállt meg. Elmémben meneteltek a szavak, kezem már-már szinte lassú volt, hogy kivitelezze a jegyzetelést. Megszállottságig belefolytam ebbe a csatornába. Szívem zakatolt az izgatottságtól, mert éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy terelést és támogatást kapok a z Univerzumtól. Párhuzamosan pedig éreztem a felelősséget is, hogy „tisztán” kell lehoznom minden információt. Megküzdve emberi korlátaimmal. Ebben az extázisban csücsülve órákon át csak jegyzeteltem. Alig hittem el, de végtelenül élveztem a folyamatot. Egyszer csak eljött a pont, tudtam, hogy a tovább haladáshoz, látnom kell a játék mezejét. A jegyzetekben szavak szintjén ott voltak a kulcs kifejezések: szabad körforgás mezeje, lélek ösvény…. de hirtelen szükségem volt az ábrára. Metatron arkangyal sietett segítségemre, hozta a híres kockáját és bátorított, csak hangolódjak rá, a szakrális geometria meg fogja mutatni nekem a „pályát”. Skicceket készítettem szabad kézzel. „
Az Atlantisz Emlékezete, avagy A lélek játéka társasjátékról bővebben:
A játék honlapja: www.alelekjateka.hu
Sokak hiányolják az élő verziót, velük együtt én is, épp ezért ide csupán a koncertfelvételből tudok beszúrni egy (amatőr -részlet-jelenetet ), de talán nektek ez is többet jelent a semminél.
Egy napsütötte vasárnap reggel, amikor a fény még éppen hogy csak, rápislákolt a harmatos zöld fűszálakra a kertben, kint ültem a kopottas verandán és a forrón gőzölgő kávémat kortyolgattam, …mindez akkor történt. Most elmesélem nektek.
Álmos gondolataim közepette, amikor a többiek még mélyen aludtak, egyszeriben, szinte a semmiből rám törtek az érzések. Azok az érzések, amelyek nem érkeznek amúgy hívásra, amelyeket nem lehet sürgetni és nem is nagyon hívnánk, mégis egyszer csak megérkeznek váratlanul. Szomorú, kegyetlen érzések voltak ezek, egyszerre törtek fel a gyermekkor keserédes bugyrából, szívet facsaró bánatos hangulatot hordozva magukban. Miért fáj ennyire a múlt, hogy tud így összerándulni a gyomor, és hogy van az, hogy közel 30 év távlatából, szinte másodperc pontossággal emlékezünk azokra az időkre?
A sűrű, sós könnyek megváltoztatták a kávé ízét a számban, a fátyolos tekintet eltorzította a reggeli napfényben úszó boldogságot, de miért engedtem meg mindezt akkor magamnak? Miért? – Mert olykor sírni is tudni kell, és én ott akkor a napsütötte teraszon nemcsak, hogy sírtam, hanem zokogtam is olyan hangosan, hogy még az énekes madarak is elcsendesedtek körülöttem. Tudtátok, hogy mennyire tud fájni a szív? No persze nem az orvosok szerint, mert ők azt mondják, a szív nem érez fájdalmat, de én tudom, hogy ez nem igaz. Néha, a testünk rácáfol minden tudományos tényre és máshol, máskor egyébként helytálló megállapításra, és bizony néha tisztulnia kell a szívnek, ilyenkor sírunk… és én sírtam, egészen addig amíg ki nem nyílt a veranda régi ajtaja, és fáradtan rekedtes nyikorgásával fel nem ébresztett a saját kis dédelgetett bánatosságomból.
Nem igen tudtam hová rejteni arcomról a vörösre festett szemhéjamat, sem azokat a könnyárban úszó szemgolyókat, amelyek hosszú órák óta elveszítették kékségüket. Igaz, nem is igen kellett álarc mögé bújnom, mert aki kilépett a szobából, pontosan tudta mi történt, jobban ismert, és jobban szeretett engem, mint én magamat.
A könnyek gyógyítanak, felszabadítanak. A sírástól megkönnyebbülünk, lehullanak vállainkról a mázsás terhek, akkor meg minek kerülgetni a szemcsatornánk fürdetését? Ki tilthatja meg nekünk, hogy érzéseinknek hangot adjunk? Tudjátok mit? Amikor szomorúak vagytok, és ha történetesen a metrón ér utol benneteket a bánat, hát én azt mondom: sírjatok csak nyugodtan, és ha kell, hangosan is tegyétek meg mindezt. Kinevetnek, bolondnak néznek netán? Na ez előfordulhat, de ne törődjetek vele, hisz ez lehet a legszomorúbb válasz a világon. És ha senki nem lesz aki letörölje a könnyeiteket, akkor az nem a ti hibátok, az a világ érzéketlensége és jaj annak, aki belefullad a saját érdektelenségébe, mert olykor még a legkeményebb szíveket is utoléri a fájdalom. És akkor mihez kezd majd a saját közönyével az, akinek nem jut más, csak a magányos kétségbeesés?
Úgy hogy véget vethetnénk már a hiedelmeknek, lerombolhatnánk már végre a generációkon át belénk nevelt tévhitet, miszerint ott szabad csak sírni, ahol senki se lát. Hiszen hogyan is várhatnánk el valakitől, hogy odalépjen hozzánk és szelíden lecsókolja arcunkról sós, kövér könnyeinket, ha magunk is elrejtőzünk a szeretet elől? Szeressük végre magunkat, a fájdalmainkkal és a gyarlóságainkkal együtt, mert akárhogyan is próbáljuk tagadni, halandóak, törékenyek, és ami a legfontosabb, emberek vagyunk. És az emberek lélegeznek, nevetnek, és olykor bizony sírnak is. Sírnak fájdalmukban, sírnak örömükben és sírnak a kopott verandákon, akárcsak én akkor, azon a napsütéses vasárnap reggelen.
