Az állatok nem egyebek, mint erényeink és bűneink szemünk előtt kóválygó képletei, lelkivilágunk látható kísértetei. Isten látni engedi őket, hogy elkápráztasson bennünket.” (Victor Hugo)
Mint ahogyan azt már tőlünk megszokhattátok kedves olvasóink, magazinunkban szívvel-lélekkel készülnek az írások. Mindig olyasvalami mellé állunk és tesszük le a voksot, amellyel mi magunk is azonosulni tudunk. Egy jó ügyért érdemes kiállni, és ezen felül kötelességünknek tartjuk, hogy minél több olvasóhoz eljusson a hír, mely értéket képvisel. Nem volt ez másképp, Dr. Kiss Gabriella állatorvos epileptológus esetében sem, aki az Epilepsziás Kutyákért Alapítvány élén egy olyan különleges rendezvénnyel, konferenciával készül a tavasz beköszöntével, amelyre felkaptuk a fejünket. Mi is az az Epi Day? Létezik a kutyák világában is az epilepszia, mint betegség? Epilepsziás kutyák, és az ő kezelésük? Egyáltalán van ilyen, és miként kezelik a,,beteg kutyusokat”? Mivel foglalkozik egy epileptológus és Magyarországon, van-e ezen területnek létjogosultsága, megfelelő platformja? Számtalan kérdés megfordult a fejemben, mielőtt felkerestem Dr. Kiss Gabriellát, aki az Epi Day című elnevezésű konferencia egyik előadója és háziasszonya is lesz.
F. K: – Kedves Gabriella, először is engedje meg, hogy kifejezzem elismerésemet, amiért ennyire szívén viseli a kutyák egészségének kérdését, és szakértelmével, tudásával a betegségek gyógyítása mellé állt az állat-orvoslás területén. Szerkesztőségünk nevében, szívből gratulálok a kezdeményezéshez az eljövendő konferenciát illetőleg. Mesélne nekünk egy kicsit a kezdetekről? Hogyan ismerte fel, és kezdte Ön gyógyítani a kutyáknál azt, amit az embereknél évek óta kezelnek az orvosok?
K. G: – Nagyon köszönöm a megtisztelő gondolatait. Őszintén megmondom, hogy nagyon nehezek voltak a kezdeti lépések. 1976-ban még a gyógyszerkutatásban dolgoztam és a kísérletbe bevont kutyákon, macskákon gyakran láttam olyan idegrendszeri tüneteket, amelyekre az ottani főnökeim egy kézlegyintéssel reagáltak: – „csak egy epilepsziás roham volt, ezeket az állatokat azonnal vegye ki a kísérleti csoportból!” – mondták. Később, 1979-ben vörös diplomával végeztem el az Egészségügyi Szakiskolát, de a betegségről ott is csak nagyon érintőlegesen volt szó. Amikor 1981-től az Állatorvostudományi Egyetemre jártam, korán feltűnt, hogy az epilepsziabetegség mennyire nem kiemelt területe az oktatásnak. Az akkori tankönyvünkben mindössze másfél oldalban taglalták ezt a betegséget. 1986-ban summa cum laude minősítéssel végeztem az Egyetemen, férjhez mentem és megszületett a kisfiam, így már feleségként és édesanyaként is helyt kellett állnom. 1990-ben nyitottuk meg férjemmel a magán állatkórházunkat, mely akkor az elsők között nyílt meg egész Budapesten. Hatalmas volt a betegforgalom. Volt, hogy naponta negyvennél több beteget kellett ellátni. Oltottam, műtöttem, címekre jártam, valamint folyamatosan képeztem magam posztgraduális oktatásokon, továbbképzéseken, konferenciákon. Ahogy előtte a kutatóban, az ambuláns rendelések során is nagyon sok értelmetlen halállal találkoztam, amelyről ma már tudom, hogy elkerülhető lett volna. Belül úgy éreztem, hogy valamit nem jól csinálok és lennie kell valahol valamilyen megoldásnak, amit lehet, hogy nagyon sokan már tudnak, de én még nem. Mivel közben a kislányom is megszületett, szó szerint őt ringatva próbáltam minél többet tanulni erről a különös betegségről. Első lépésben elkezdtem tanulmányozni a humán epileptológiában használatos antiepileptikumok szakirodalmát, ahol olyan ismeretlen fogalmakkal találkoztam, mint például a komplex parciális roham vagy a roham utáni amnézia vagy a pszichózis. Fogalmam sem volt, hogy ezek a fogalmak milyen tünetcsoportokat takarnak, és ezek hogyan jelentkeznek állaton. Sok problémát okozott az a tény is, hogy az állatorvosi szakirodalom a mai napig is főként a nyugtató, altató hatású antiepileptikumokat javasol a tartós és intenzív terápiában. Nem értettem valamit. Annyi betegem van, akinek a gazdája, az ember is epilepsziás: ők vajon hogyan élik túl? Ők milyen terápiát követnek? Mert ezek szerint az működik. Mivel hatalmas tudásanyag halmozódott már fel a humán epileptológiai szakirodalomban, elkezdtem inkább a humán szakemberek munkásságát tanulmányozni. Gondolok itt például Hans Berger jénai pszichiáterre, aki először jelentette ki, hogy az agy elektromos hullámokat ” gyárt „. Ezek az általa kifejlesztett elektroencephalográfiás (EEG) vizsgálattal mára nyomon követhetőek. Akkoriban viszont kiközösítette őt az orvostársadalom és bolondnak tartották, de kitartott. Küzdött.
F. K: Ahogy én látom, ön a kutyusok egészségét, gyógyítását tekinti elsődlegesnek, semmiképpen nem szedálni akarja az állatokat, és ez ellen küzd a hivatásában, mindennapjaiban. Ez esetben, ha jól értem, az antiepileptikumokat a humán epileptológia már sikeresen alkalmazta. Erre épített Ön is?
K. G: Pontosan! Persze jöttek a kérdések. Vajon az összes humán gyógyszer adható-e az én betegeimnek? Kutyáknak és macskáknak is egyaránt? Ha igen, akkor akár tartós, akár intenzív terápiában is? Jó helyen keresgélek? Nem kellene humán szakemberekkel felvenni a kapcsolatot? Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy az emberi epilepszia törvényszerűségeit, mechanizmusát, oktanát, tünettanát, gyógykezelési lehetőségeit és a gyógyulási arányokat kezdtem tanulmányozni – majd lehetőség szerint megtanulni. A kitartásom eredményeképp mára már 12 nyugtató / altató mellékhatással nem rendelkező humán antiepileptikumot vezettem be kutyák és macskák gyógykezelésében. Igen jó eredménnyel ráadásul.
F. K: – Akinek nincs kutyája, vagy nem foglalkozik ezzel a területtel napi szinten, villámcsapásként érheti a hír, miszerint a kutyák világában is létezik az epilepszia, mint betegség.
K. G: – Itt megjegyezném, hogy még nem tudjuk pontosan, hányféle rohamtünetet képes az agy generálni. Csak a halántéklebeny több mint negyvenféle rohamtünetért felelős és ez az agynak csak nagyon kis területe. Nem született még ember, aki minden rohamtípust összeszámolt volna.
F. K: – És ha a kutyusunk ilyen betegségtől szenved, vajon hogyan ismerhetjük fel a tüneteket?
K. G: – A rohamtünetek mindig a szerint alakulnak, hogy melyik agyi lebeny mely területe indítja a rohamot. Léteznek eszméletvesztéssel járó generalizált nagy rohamok (grand mal, vagy GM), és a laikus köztudatban sajnos az terjedt el, hogy kizárólag ezek az epilepsziás rohamok. Valójában az epilepsziabetegség ennél jóval bonyolultabb, ugyanis vannak fokális (parciális) rohamok is, amik csak másodpercekig vagy percekig tartanak. Ezek rendkívül színes tünetek formájában törnek a felszínre. Például gyakori, hogy néhány másodpercig a semmibe réved vagy ritmusosan öltögeti a nyelvét, vagy csak furcsán nézelődik maga körül, mintha idegen lenne számára minden. Még sokáig sorolhatnám a tüneteket, de annyi oldala egy magazinnak sincs (nevet).
F. K: – Mennyire tippelhető hazánkban az epilepsziás kutyák száma?
K. G: – Sajnálatosan azt tapasztalom, hogy az epilepsziás kisállatok száma egyre inkább nő, itt elsősorban az öröklött epilepsziákra gondolok. Hivatalos külföldi állatorvosi statisztikák szerint a teljes kutyapopuláció 5-10%- a érintett, de én úgy gondolom, hogy ennek a duplája is igaz.
F.K: – Ha gyanakodva figyelik állataik viselkedését és úgy vélik, valami nincs rendben, hová fordulhatnak? Van elég szakember, netán állatorvos ma az országban, aki lelkiismeretesen foglalkozik e kérdéskörrel?
K.G: – Fentiekben csak a leggyakoribb rohamtünetekre tértem ki, de a lényeg, hogy ha a tulajdonos egy – vagy akár több alkalommal – múló, furcsa, szokatlan jelenségeket tapasztal a kisállatán, akkor azt rögtön jelezze az állatorvosa felé, vagy keresse fel Epilepszia Centrum hálózatunk földrajzilag legközelebb eső tagját. A Hálózati kollégákat 1999 óta oktatom és folyamatosan képzem tovább. Az epilepszia kezelésében eltöltött közel húsz év után összegyűlt tapasztalatokat és tudást adtam át, tehát nem kell megijedni, ha a kutyus esetleg nagyon távol lakik tőlem! A www.kutyaepilepszia.hu oldalon, a Centrum Hálózat térképén biztosan találnak egy jóval közelebbi kollégát. Ilyenkor természetesen én is segítek e-mailen vagy telefonon, ha mégis gond adódna. Az ország egyéb területein is egy-egy állatorvos team-el dolgozom együtt, vagyis olyan remek kollégákkal, akikkel már összeszokott csapatot alkotunk. Például, ha egy szemészeti vagy ultrahang-vizsgálatra is szükségem van, máris tudom, kihez forduljak.
F. K: – Mivel foglalkozik egy epileptológus? Kérem, meséljen a szakterületéről és egy napjáról az olvasóinknak!
K. G: – Általában későn kelek, mert az előző éjjelt áttanultam és egy könyvvel a kezemben ébredek fel. 🙂 A napjaim rendszerint annak a temérdek mennyiségű e – mailnek a megválaszolásával telik, amelyeket a jövőbeni vagy régóta kezelés alatt álló betegek tulajdonosai küldenek. Leletek, videók, beszámolók, rohamregiszter… És ez akár éjjelig is eltarthat.
F. K: – Gabriella, bevezetne egy kicsit bennünket az epilepszia kezelésének a világába, a kutyákat illetően?
K. G: – Természetesen. Azonban van egy dolog, amit fontosnak tartok leszögezni. Amikor valakit epilepsziagondozásba veszek, hátránnyal indulok a humán orvosokkal szemben, az én betegeim ugyanis nem tudnak beszélni. Ellenben mindig jönni fog velük egy, kettő, vagy akár több tulajdonos, akik mind mást-mást tapasztalnak – sokszor ugyanazon esemény kapcsán is. Van, hogy egy család minden tagja egy teljesen másik szemszögből mondja el ugyanazt az eseményt, ami miatt – bár minden adat hasznos, – nekem meg kellett tanulnom kiszűrni a felesleges információkat is. Ez sajnos eléggé megnyújtja a kórelőzmény felvétel folyamatát, de egyben ez is teszi izgalmassá, ugyanis nincs két egyforma epilepszia és két egyforma gyógyszerbeállítás sem. Ez nem az a betegség, amelynél elviszik az állatorvoshoz a kutyát, ő meg 3 perc alatt felír egy orvosságot. Elképesztő mennyiségű adatra van szükség ahhoz, hogy kitudjuk választani a rohamtípusnak megfelelő gyógyszereket. Természetesen maga a kutya is jelen van ilyenkor, mert nekem eközben őt is tanulmányoznom kell, ugyanis az állat habitusa, vagy annak megváltozása is óriási szerepet játszik a diagnózis felállításában. Olyan ez, mint egy nyomozás, vagy egy puzzle játék. Az összerakáshoz minden vizsgálatra, vérleletre, régebbi zárójelentésekre szükség van, ám első körben arra, hogy a tulajdonos videóra vegyen minél több rohamot. A betegfelvételkor tehát neurológiai, belgyógyászati, és neuropszichológiai vizsgálatokat is végzek a kutyuson. Így a vizsgálat elhúzódhat 5-6, de akár 10 órára is! Ez persze megterhelő tud lenni, de csak így tudom felépíteni a terápiát, ami után együtt beszéljük meg, hogy melyik rohamnál melyik otthoni kezelési sémát írom elő. Szokták is mondani a tulajdonosok, hogy milyen alapos kiképzést kapnak itt (nevet). Merthogy ez nem csak egy tanácsadás, hanem egyben egy felkészítés is a betegség elfogadására. Épp, ahogyan egy édesanya elfogadja, kezeli a saját epilepsziás gyermekét.
F. K: – Úgy hallottam, nagy izgalommal folynak az előkészületek, hiszen 2017 március 11-én az Alapítvány megtartja első, egész napos „szabadegyetem” stílusú konferenciáját, amelyen bárki (!) részt vehet, legyen állatorvos, tenyésztő vagy csak laikus érdeklődő. A Konferencián szó lesz többek közt a képalkotó eljárásokról, a kiegészítő terápiákról, valamint forradalmi gyógyszerekről, neves előadók tolmácsolásában. Kérem, meséljen nekünk erről részletesebben, természetesen, amennyire betekintést nyerhetünk e csodába. /Témakörök, események, információk.. miről szól, kik a célközönség, hogyan és mennyiért lehet eljutni…helyszín, időpont stb /
K. G: – Már mindannyian nagyon várjuk! A családom és az Alapítvány segítségével remek programokat szerveztünk, sok olyan előadó jön majd, akiket kivétel nélkül érdemes lesz meghallgatni, elvégre – ahogy Ön is mondta – mindegyik téma színes és egyedülálló a maga nemében. Szó szerint mindent érinteni szerettünk volna, így a képalkotó vizsgálatoktól, a ketogén diéta hatásairól, a kiegészítő gyógyszereken át egészen a frissen bevezetett CV-247 terápiáig mindenféléről esik majd szó. Jómagam főként esettanulmányokat hozok, rengeteg videó anyaggal és kitérek a különböző kutyafajtákat érintő, speciális örökletes epilepsziákra is, de a fő hangsúly a korai tünetfelismerésre helyeződik majd minden esetleírásomnál.
E mellett pedig azokat, akik a szünetekben kicsit nézelődni, lazítani szeretnének, az előtérben kiállítók, standok várják majd. Tájékozódhatnak majd fajtamentő egyesületek munkáiról, támogathatnak bennünket és különböző menhelyeket divatos DogAddict pólók vásárlásával, valamint az Engelan Hellas Kft. jóvoltából még görög és francia ételkülönlegességek közt is válogathatnak. Az előadások végén pedig egy hosszabb, interaktív beszélgetés kezdődik a közönség és az előadók között.
F. K: – Mit várnak ettől a rendezvénytől, konferenciától?
K. G: – A név igen beszédes: Epi Day!, ami a happy day (boldog nap) kifejezésből adódik. A kislányom találta ki az egész tematikáját. Egyik nap elém állt és azt mondta: „Anya, miért tesz mindenki úgy, mintha az epilepszia nem egy kordában tartható betegség lenne? Miért azonosítják a szenvedéssel? Látom, hogy a Te betegeid közül sokan boldogok és teljes életet élnek, pedig nem egyet a felhő széléről hoztál vissza. Akkor miért kéne szomorúnak lenniük?Csináljunk egy napot, ami nem a kesergésről, hanem a megoldásokról szól! Egy boldog napot!” Természetesen azonnal megtetszett az ötlet, mert a lényeget fogalmazta meg. Azt, hogy az epilepsziával igenis együtt lehet élnie egy állatnak is. Nem kötelező szenvedni, rohamozni, félni és fájdalmat érezni. Ez a nap arról fog szólni, hogy mi az, amit megtehetünk ezek elkerülése végett és semmiképp sem arról, hogy nincs megoldás. Arról már sok nap szólt. Őszintén reméljük tehát, hogy mindenki, aki aggódva lép be aznap az ajtónkon, az újult erővel, tudással töltve és reménnyel felvértezve fog kilépni rajta.
Szerkesztői zárszó…
Ahogyan Dr. Kiss Gabriella szavait hallgattam, azon vettem észre magam, hogy teljesen állatbaráttá válok – annyira magával ragad a lendület – bár jómagam is szeretem a kutyusokat, momentán csupán kislányom vendégfogadásánál élvezem közelről ezen életformát. Hogyan lehet valakinek ekkora energiája, teherbírása és kitartása ezen a cseppet sem könnyű úton?Miként válik valaki ilyen emberré, szakemberré és honnan az erő a tanuláshoz, fejlődéshez? Ilyen és hasonló gondolatok kavarogtak bennem az interjúnk után. A választ, pontosan nem tudom megválaszolni a kérdésekre, ám kíváncsiságom egyre nő, hogy még közelebbről megismerjem a doktornőt, és, hogy még inkább beleássam magam e különleges és nem mindennapi témába. Egy biztos, ha kisállatodnak bármilyen panasza, tünete van, amely epilepsziára enged következtetni, Gabriellánál a legjobb kezekbe kerültök. Hamarosan találkozunk az Epi Day-en. Mi ott leszünk, mint médiatámogatók. Köszönjük a lehetőséget, és, hogy bennünket kértetek fel, – e nemes feladatra!
Frenyó Krisztina
– Eliza Kedves, beszélj nekünk a Kinesio – Taping fontosságáról a mindennapokban, és az egészségügyben. Miért jó ha tudja a mai kor embere, hogy mi fán terem a Kinesio – Taping?
a fotón: Bodor Eliza gyermekszakgyógytornász és Frenyó Krisztina újságíró
– Kiemelve a testépítési vonalon…miért fontos ez egy amatőr, illetve profi sportembernek, testépítőnek, netán a fitnesz szerelmeseinek? Melyek azok a tévhitek, amelyeket most eloszlathatunk, egy indokolt magyarázattal?
Kiemelnék egy testépítő sportolót, akinek vállövi sérülése, – zongorabillentyű-tünete – volt, Instabilitással érkezett hozzám, de ennek ellenére szeretett volna egy fekve-nyomó versenyen részt venni, ahol azért adott esetben, 100 kg feletti súlyokat emelnek. 
Hiába van a versenyző itt fekvőhelyzetben, azért ott meg kell tartani a testet. Az említett páciensem egyelőre messziről kerüli a műtétet, most tappel kezeljük, ám előbb-utóbb szükséges lesz műteni ezt a sérülési területet, ha ő sokáig szeretné még ,,űzni ezt a sportot”, extrém igénybevételnél. 
Egy ideig ugyanis átveheti a többi izom a stabilitást, ám egy idő után azok is elfáradnak, hiszen nekik hosszútávon nem az a dolguk, hogy más izomrészek munkáját végezzék. Előre tervezett műtétnél, az átmeneti időszakban feltétlenül jó megoldás a tape, ezzel a kialakult ,,hepehupát” segítjük átlendülni, és így biztosíthatjuk a hétköznapokban a problémamentes edzés lehetőségét. Az ilyen típusú embernél az a minimum, hogy ő 35 kg-al bicepszezzen egy kézzel, ám ha fájdalmai vannak, mert részleges szakadása van, és én megtapelem a területet, akkor lehet, hogy csak 15 kg-al ugyan, de el tudja végezni, a feladatsort és így legalább megmarad az erő, és a látvány sem csökken annyira. Ilyen esetben az izomterület 4-5 hét alatt regenerálódhat. Amennyiben a sérülést nem tudjuk megelőzni, akkor fontos a mielőbbi, lehetőségekhez mérten a gyógyszermentes rehabilitáció. 
A testépítés során nagyon fontos az ízületvédelem, ami tizenöt évvel ezelőtt még nem volt ennyire kihangsúlyozva, ám azóta több edzőteremben is láthatunk fizioballokat, melyet már napi-szinten használnak a sportolók az edzések során. A testépítés nem csak a súlyemelésről szól, hanem a dinamikus mozgás is alapvető része kell, hogy legyen, és itt lép be az ízületvédelem komoly szerepe.
Bármennyire egyszerűnek tűnik a tape használata, és hozzáférhetősége, kiemelném, hogy a szakmai háttér, az anatómiai tudás elengedhetetlen és alapvető eleme a Kinesio-Taping folyamatnak. Ugyan nüansznyinak tűnnek a „hibázási lehetőségek”, ám elég, ha csak egyszer nem szakszerű módon történik a használat és végzetes következményt okozhatunk.
Visszakanyarodva a Kinesio-Taping áldásos hatásaihoz, mind a hétköznapokban, mind az egészségügy, illetve a testépítés területén is pozitív eredményt érhetünk el a szakszerű „kezeléssel”. Azért is ajánlanám jó szívvel a tapet, mert adott esetben még esztétikus is lehet, persze nem ez az elsődleges szempont. Mindent figyelembe véve a Kinesio-Tape színpompás világában mindenki kedvére találhat magának olyat amely az ő kényelmét, egészséges állapotát szolgálja. 
Gálfi Balázs évek óta foglalkozik versenyszerűen a testépítő sportággal, emellett személyi edzőként dolgozik. Nemrég elvégezte az 
„Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, fiam. Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok.” ( Márai Sándor: Az igazi )
Elsőként Kovács Péter, az Érthetően az Egészségért Alapítvány ,,frontembere” köszöntött bennünket, rövid bevezetőjében bemutatta az alapítvány működését, és aztán elkezdett szólni hozzánk. Valahogy más volt ez, mint egy szokványos előadás, én személy szerint az első perctől azt éreztem, érintett vagyok. Valami megérintett itt legbelül. Nagyon rövid időn belül a boldogságra terelődött a szó, amelyről kiderült, hogy a negativitás hiánya is egyben. Péter szavait idézve, ez az állapot feltételektől mentes, automatikusan van.
Péter előadását végighallgatva, már kezdetnek is erősnek bizonyult a „képzés”, az összes jegyzetpapíromat teleírtam, félő volt, hogy a diktafon is megadja magát, és hol voltunk még a végétől. Az első útmutató után, Péter végig kérdezte a jelen lévő főnővéreket, hogy mit vinnének magukkal haza, illetve a kórterembe az eddig hallottak alapján. Sorra érkeztek a csodálatos gondolatok, mint például a magasabb önismeret, vagy a lelki béke, önmagunkkal szemben is, persze a legtöbben, köztük jómagam is annyira az előadás hatása alá kerültünk, hogy szólni sem bírtunk.
Varga Tibor: ,,Varga Tibor vagyok, az üzleti világból érkeztem, voltam nagyon gazdag, de nem voltam boldog, pedig ma a boldogságot mindenki abban méri, hogy majd akkor leszek boldog, ha. Nekem megvolt minden lehetőségem arra, hogy ha, aztán az lett belőle, hogy hahaha. 
Csaba beszélt még a bűvös 900-ról, az életünk hátralévő részéről, az elfogadásról, elengedésről és megengedésről, mesterekről. Arról is, hogy mindenen túl akarunk lenni, sárga csekkeken, ezen a napon, mindenen, mindig csak túl akarunk lenni. És ha túl vagyunk mindenen, akkor mi marad? A nagy semmi. Saját bevallása szerint Csabának is hihetetlen nagy idő kellett ahhoz, hogy megértse, hogy mindig az a jó ahol éppen van, hogy az úgy jó és helyénvaló, ahogy történik, hogy a MOST az, ami számít igazán! A világ összes jegyzetfüzete sem lenne elég, hogy szavakba öntsem mindazt, amit itt ezen a napon hallottunk. Novák Csabával teljesen egyetértek, miszerint nem léteznek hétköznapok, ő sem érti, ki a csuda találta ezt ki. Ja, hogy vasárnap nem dolgozunk és hétfőn meg igen, és? Ki dönti el, mikor legyen ünnep a kedd, vagy akár a csütörtök? Csakis mi magunk. Mi lenne ha minden napot ünnepként élnénk meg? Maximum jól éreznénk magunkat az Ittben és a Mostban, és ez olyan nagy baj? Ugye, hogy nem? Kovács Péter egyfajta búcsúzóként szépen összefoglalta a napot, és megkérdezte a jelenlévő főnővéreket, hogy mit tapasztaltak az elhangzottak, átéltek után. Nagy volt a csend… Többen a hatása alá kerültek annak, amit én is éreztem. Hogyan is lehetne szavakba önteni mindazt a lényegi mondanivalót, amely mindannyiunknak mást-mást jelentett? Ehhez idő kell. Annyit megígérhetek, hogy itt még nincs vége a beszámolónak, hamarosan folytatjuk…