Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap.

Nevetős szemük mélyén – később – meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből.

Esterházy Péter

Esterházy Péter csodálatos gondolatai után, mit is tudnék hozzáfűzni, hogyan is tudnám megköszönni, szavakba önteni azt a Csodát, amit úgy hívunk: Anya. Mert anya csak egy van, és igen, léteznek apák és apák nélkül nehezen lehetnének édesanyák a földön, mégis valahogy az anyaság varázsa lépten-nyomon megigéz bennünket, megfoghatatlan szépsége ez az életnek.

Emlékszem régi időkre, azokra a palacsintaillatú napokra, amikor beléptem iskola után az ajtón, és tizenéves gyermekfáradtsággal lerogytam a székre, – mert annyi volt a gond, a világ gondja kicsiny szívemnek – akkor ő elém rakta a lekváros palacsintát, és máris megédesült körülöttem minden. Arra is emlékszem, hogy szomorú volt és csordogáló könnyeit próbálta elrejteni kalácsszagú kötényében, de a gyerekek látása élesebb bárkiénél, így azonnal észrevettem, hogy sír.

Vigasztaltam volna, de elgyengültem és nem tudtam mit is mondhatnék neki, hogy mosolyt csaljak az arcára, ezért aztán inkább elsomfordáltam és szégyelltem magam. Bár odabújtam volna akkor hozzá, s megvigasztaltam volna, bár csak  kérdezgettem volna: mondd anya, mi bánt? Aztán valahogy elreppentek az évek, oly gyorsan, oly hirtelen, hogy észre sem vettem, ahogy az öregség alattomosan bekúszott anyám bőre alá, fehérbe borította haját, és aprócska barázdákat szántott kedves arcára. Igen, észrevétlen szaladt el az idő, úgy szállt el, mint a füst a kulcslyukon, de az édes emlékeket nem lehet eltörölni, óhatatlanul is emlékezünk rájuk.

Minden csilingelő gyermekdalban ott van szelíd hangja, minden süteményillatban az ő törődését érzem, a lekváros üvegekre pillantva előjönnek a falusi nyarak, látom ahogy befőzi a barackokat és meleg dunsztba rakja őket szépen sorban. Édesanyám arca, mosolygó ráncaival is gyönyörű képet alkot, a legszebb festmény a világon.

Mit számít a hófehér hajkorona, – különben is, manapság  csodás hajfestékeket kapni 🙂 – Anyám nélkül, sehol sem lennék, sosem tanultam volna meg a változásokat úgy megélni, ahogyan csak egy anya tudja. Soha nem érteném, miért sírnak az anyák ,,csak úgy” és, azt sem tudnám, hogy az anyák a legnagyobb mágusok, hiszen percek alatt képesek a semmiből, mindent elénk varázsolni. Egy komoly leckét azért nagyon megtanultam az évek során, ha semmit nem tett volna az a nő annak idején ott az apám oldalán, ,,csak” világra hozott volna, akkor is egész életemben hálával tartoznék neki, mert nélküle sehol sem lennék.

Köszönöm Édesanyám, hogy vagy, köszönöm, hogy megszülethettem!

Frenyó Krisztina