Keserédes lopakodó

Lopakodó Tavasz tör át a fekete kárpiton,

Telünk hamvai közt vergődik csupán a molyszagú árnyék.

Mint takarításkor a múltból ránk köszönő

megfakult családi fénykép:

Fejbe vág, felébreszt.

Halottnak hitt emlékeket tép szét.

Keserű kávénk édes perceket idéz,

tejfehér habja törékeny – pergő életünknek.

Sötétbarna a keretben a kép…

És nézd, mennyi darabkára hullik szerteszét,

s majd áll össze újra és újra az Egész.

Fel kell tennem egy lemezt,

hadd szóljon legalább dalunk,

Vagy a recsegő hangú rádiót kapcsold be, Kedves.

És bár úgy tűnik sokunkat fáraszt,

s elalva ébredünk,

Az ajtónk mögött már a Kikelet,

ennyien nem tévedhetünk…

Frenyó Krisztina

Napraforgókról álmodom

Még szörcsög kalapod alatt a fagy,

Én már Napraforgókról álmodom.

És ha némi látszatod itt is marad,

Hamar rés nyílik pajzsodon.

Valaki erre jár a kert alatt,

s virágok nyílnak léptei nyomán.

Nem hinném, hogy álmodom, nicsak:

Eltűnt rólam a kardigán.

Tavasz van. – Suttogják a fák,

S a fák nem hazudtak nekem még sosem.

Kedves morgós öreg, már megbocsáss:

Lépj tovább. Ideje élni kezdenem!

Frenyó Krisztina

Képek: Gacsádi Albert fotográfus, illetve Pinterest