Miért nem látlak Isten?

Kértem az Istent nézzen le oly magasról, egy kicsit húzza el a függönyt értem.

Nem láttam odafent a fénylő szempárt, nem láttam, mindhiába néztem.

Dühös voltam rád Isten, mert tán süket vagy, hogy nem hallod meg kérésem?

Megint sírtam, megint féltem és kimentem az útra és újra kértem.

Isten hallod, ha ott laksz fent a mennyben, húzd félre a függönyt és tekints le rám végre,

Hallgass meg kérésem, hadd hogy lássam fényed, hogy megfürödjek a szelíd reménységben!

De az Isten nem szólt, még csak nem is morgott, az ég koromsötét és a lét halott volt.

És akkor elég volt, gondoltam nem megy, nincs is Isten, ábránd az egész, hisz már hitem sincsen.

Szürke fagyos talajban haldokló köveket rugdostam, és haragudtam az Istenre, komolyan                                                                                                  haragudtam.

És akkor dörögni kezdett az ég, hangosan, tekintélyt parancsolóan és én akkor térdre borultam.

Arcomat tenyerembe temettem és végem volt, megadtam magam, könnyeim potyogtak, sírtam.                                                                        Igazán komolyan sírtam.

És akkor elhúzták a függönyt és rám nézett az Isten, de nem odafentről nézett, itt volt végig.                                                                                      Itt volt végig bennem.

– Kaméleon –