Aki sokat utazik, és nem csak Szolnok és Budapest között, hanem a világ minden tájára eljut, és ráadásul egy nagyon kiváló fényképezőgép is van nála, arról nem beszélve, hogy professzionális fotográfus, annak könnyű a dolga – gondolhatnánk. Akárhová néz, bárhol jár, rengeteg érdekes dolog történik, szép emberek járnak az utcán, süt a nap, minden csupa szín, varázs. Ahogy Baudelaire írja Útrahívás c. versében: „…Hűs alkonyi csönd / tűzglória önt / városra, mezőkre csodás színt / és permetező / langy álma besző, / skarlát, arany és üde jácint. // A világ ott csupa rend, / szépség, gyönyör, pompa, csend.”
(Szabó Lőrinc fordítása.)
Ha csak a Facebook-ot nézegetjük, abba se tudjuk hagyni, annyi képet tesznek föl. Naponta milliárd kép készül a világról, esküvőről, hajléktalanról, iskolásokról, focimeccsek tribünjéről, szerelmesekről, akrobatákról. Mi akkor mégis Turós Margaréta képeiben a különös? Miféle történetet mesél el Turós Margaréta, ami csak az övé?
Haladjunk cikkcakkban végig a képeken!
Tényleg a színek itt a legfontosabbak, mint azt a kiállítás címe sugallja? Vagy nem is azokról a külső, a dolgok felszínéről visszaverődő, vagy belülről, az ember bőrén átderengő színekről van szó, amelyekre először gondolnánk?
Hát nem – mondom én, nem azokról a színekről van szó itt, hanem az érzelmek színéről. Az arcok mögé képzelt történetek színéről. Turós Margaréta nem színészkedik: veszélyes képeket készít, melyeket eltakar a szelídségük és szépségük. Veszélyes úton indul el: ha csak elsiklunk a képek előtt, ez fel sem tűnik, idillinek tűnnek, de ha megállunk előttük és elolvassuk a hozzájuk tartozó történeteket, egyből világossá válik, hogy szó sincs idillről. “Először a dombot nézzük a képen, aztán a képen a dombokat”, idézi a kínai mondást az egyik történetben a fényképész. Először nézzük a képet, és aztán rájövünk, hogy melyik történet része.
A kisfiú, akit apja a vállán visz és visszapillant Jeruzsálemben Turós Margaréta objektívjébe. A kép címe: BIZTONSÁGRA VÁGYVA. A fotós azt is tudni véli, hogy a kisfiú arcán átsuhanó félelemhez hasonlító csodálkozás, a megfogalmazhatatlan szorongás, az attól való szorongás, hogy ő már tudja vagy sejti: nem szabad róla képet készíteni. És a fényképész, amikor mesél a képről, háromszázhatvan fokban lát: látja azt is, a kisfiú szemével, amit a kisfiú az ő háta mögött vesz észre: a fotós mögötti világ is ott ragyog a kisfiú két riadt szemében. Veszély, törékenység, sebezhetőség.
A vallomás, a felismerés, hogy ő egy “street-photographer”, egy utcai fotográfus, ugyanúgy, mint Henri Cartier Bresson, és hogy azt fényképezi, ami hirtelen elé kerül, az egy Henri Cartier Bresson-kép megpillantásakor tudatosul benne. Ezt a felismerést egy tunéziai képhez mellékelt történetben mondja el, amelynek címe
JÁTÉK A SIKÁTORBAN. 
A kisfiúk a házak között kanyargó napfény-verte utcán (itt a dülöngélő házak is természeti képződmények), a kisfiúk a leírás szerint egy szempillantás múlva mind felpattannak a kocsira, tehát ez a kép csak egy pillanatig létezik, és most már, Turós Margarétának hála, örökre. A kép színes, a színeket átizzítja a nap, de átizzítja az a tudás is, hogy sem azelőtt, sem azután nem volt ez a vidám és mozgalmas pillanat, amely egyben az elmúlásé.
A MANGÓEVŐK egy paradicsomi pillanatot ábrázol Szenegálban. Három kisfiú mangót eszik: a történet viszont azt mondja el, ahogyan a gyerekek – a történetben nem hárman vannak, hanem negyvenen – két kiflin, amit a fényképész vetett oda, mint a dühös verebek összeverekednek. De utána – természeti erővel simul ki a felszín és a három arc a fényképezőgép lencséjébe ragyog, a középső fiú fejéből egy vidám negyedik kandikál ki, piros trikóban. A harmónia mögött a disszonancia, a disszonanciában a harmónia. Belesimulnak a tájba, mint a kövekhez hasonlóan fekete fürdőző gyerekek Dakarban.
A kéz, amely a sövényfalat megérinti Sri Lankán – a kép címe: SZIMBIÓZIS – a barnára égett kéz és a sövényfal, hiába mások, mégis áthatolnak egymáson, egymásba érnek.
Egy másik felvételen fiatal esküvői pár látható gyönyörű ruhákban Sri Lankán, a kötelező esküvői vidámsággal arcukon, de Turós Margaréta mellékel hozzá egy veszélyes beszélgetést a vonaton a fiatal lánnyal (nem ő látszik a képen), aki hamarosan megházasodik, de nem ismeri még leendő férjét, soha nem találkozott vele, mert az illetőt a szülei választották neki. 
Ő ebben nem talál semmi különöset, a fotográfus hitetlenkedik, a más életébe való beavatkozástól tartózkodik ugyan, de mégis átlép egy határt: a lány farmerban van, egyedül kószál végig Európán. A beszélgetés közben szinte halljuk a fotográfus szívdobogását.
Vagy itt a kisfiú, egy éppen megszüntetett iskola utolsó ballagási ünnepén. Ehhez a képhez a Turós Margaréta nem utazott el messzire, ez a jelenet itt történik hazánkban, a városunkban.
A Bazilika mellett is készült egy kép, kisfiú csodál meg egy piros motort, 
ezen és a többi itthoni felvételen az a csoda történik meg, hogy hirtelen úgy nézünk rájuk mintha sok tízezer kilométerre lennének tőlünk – rájuk ragadnak a többi kép színei, megértjük, hogy mi magunk is a világ túlfelén élünk, itt van ez a vigasztalan lehajtott fejű koldusasszony, 
a munkanélküli férfi, a képek nem szomorúak, messzebbről nézünk rájuk, tragikusak és mégis szépek. Az érzés a távolságtól nem elhalványul, hanem intenzívebbé válik.
De vissza a megszüntetett iskolában készült ballagási képhez, a címe: CSODÁRA VÁRVA. A kisfiú arcán a fotográfus ujjmutatása révén veszem észre a boldogság mögötti riadalmat.
Veszélyes témákat választ Turós Margaréta, azért is, mert minden képével súrolja azt, amit túl szépnek, talán giccsesnek is nevezhetnénk. Könnyű ilyen képeket készíteni, ha egzotikus tájakon jár az ember, vélhetnénk. De nem: itt minden kép mögött az érzések mély szakadéka nyílik: a képek nem elsősorban a kompozíciójukkal, hanem érzelmi igazságukkal, a szenvedélyük színével ragadnak magukkal.
