Szél a parkban
magányos pad kopott deszkái között
földre hullanak
az árván maradt percek
elhagyott park barna levelei közül
égre lobbannak
a soha meg nem írt versek
mennyi szó száradt el
itt, a lombok alatt
mennyi vágy, szerelem
és világmegváltó gondolat
mint végtelen tenger
úgy zúg most a szél
azt hinné az ember
hogy hozzá beszél
fülekbe suttog, búg, süvölt
hajakat cibál keményen
mint vad szerető, ha nem tud
úrrá lenni a szenvedélyen
titkokat sodor, felfed
és újra eltemet
majd mint sikoltást
pendíti fülembe nevedet
mintha sápadt álmok
elhaló sóhajok laknának
láthatatlan szárnyai alatt
mintha elhozná
üres terek végtelen mélyéről
elfeledett múltamat.
Nekem semmim nincsen
nincsen nekem édesanyám,
apám is a múltban ragadt.
minden évnek négy évszakán
gyermek szívem sírva fakadt.
nincsen nekem kistestvérem,
sem nővérem, se nem bátyám.
vad Pokolnak szent tüzében
eltűntek a szemem láttán.
nincsen nekem boldogságom,
bánatomra sincsen gyógyír.
lelkemben sincs kiskarácsony
lelkem sincsen, ez a jó hír.
sem szeretőm, sem szerelmem,
nem volt nekem életemben.
ha egy szívet megszereztem,
elvesztettem félelmemben.
se vagyonom, se nem pénzem,
sem birtokom, se nem házam,
nincsen semmim… Kérlek szépen
Te sem legyél kilátásban.
senkik közt is senkibb vagyok
önmagam is elvesztettem…
s körülöttem őrangyalok
menekültek, fejvesztetten.
se nappalom, se éjjelem,
valóságom, s álmom sincsen.
sápadt Holdam is fénytelen,
elloptad már minden kincsem…
Nekem tényleg semmim sincsen.