Egy napsütötte vasárnap reggel, amikor a fény még éppen hogy csak, rápislákolt a harmatos zöld fűszálakra a kertben, kint ültem a kopottas verandán és a forrón gőzölgő kávémat kortyolgattam, …mindez akkor történt. Most elmesélem nektek.
Álmos gondolataim közepette, amikor a többiek még mélyen aludtak, egyszeriben, szinte a semmiből rám törtek az érzések. Azok az érzések, amelyek nem érkeznek amúgy hívásra, amelyeket nem lehet sürgetni és nem is nagyon hívnánk, mégis egyszer csak megérkeznek váratlanul. Szomorú, kegyetlen érzések voltak ezek, egyszerre törtek fel a gyermekkor keserédes bugyrából, szívet facsaró bánatos hangulatot hordozva magukban. Miért fáj ennyire a múlt, hogy tud így összerándulni a gyomor, és hogy van az, hogy közel 30 év távlatából, szinte másodperc pontossággal emlékezünk azokra az időkre?
A sűrű, sós könnyek megváltoztatták a kávé ízét a számban, a fátyolos tekintet eltorzította a reggeli napfényben úszó boldogságot, de miért engedtem meg mindezt akkor magamnak? Miért? – Mert olykor sírni is tudni kell, és én ott akkor a napsütötte teraszon nemcsak, hogy sírtam, hanem zokogtam is olyan hangosan, hogy még az énekes madarak is elcsendesedtek körülöttem. Tudtátok, hogy mennyire tud fájni a szív? No persze nem az orvosok szerint, mert ők azt mondják, a szív nem érez fájdalmat, de én tudom, hogy ez nem igaz. Néha, a testünk rácáfol minden tudományos tényre és máshol, máskor egyébként helytálló megállapításra, és bizony néha tisztulnia kell a szívnek, ilyenkor sírunk… és én sírtam, egészen addig amíg ki nem nyílt a veranda régi ajtaja, és fáradtan rekedtes nyikorgásával fel nem ébresztett a saját kis dédelgetett bánatosságomból.
Nem igen tudtam hová rejteni arcomról a vörösre festett szemhéjamat, sem azokat a könnyárban úszó szemgolyókat, amelyek hosszú órák óta elveszítették kékségüket. Igaz, nem is igen kellett álarc mögé bújnom, mert aki kilépett a szobából, pontosan tudta mi történt, jobban ismert, és jobban szeretett engem, mint én magamat.
Miért és kinek hazudjunk, hazudjunk a külvilágnak? Jól van, tegyük fel, nem mondhatunk az összes aprócska pillanatban igazat, mert különben meggyulladna körülöttünk minden, az érzelmeink felbőszítenék a szunnyadó parazsat, és lángra gyúlna az amúgy békésnek tűnő világunk. Rejtegessük kedvesünk elől a fájdalmainkat, a gyermekeink előtt se hullajtsunk könnyeket, és ne bántsuk szüleinket hangos zokogásunkkal, értem én. No de önmagunk elől hová rejtsük el a saját bánatunkat? Legalább önnönmagunkat ne engedjük becsapni, hiszen csakis saját magunk ismerjük a legbensőbb szobánkat, azt a rejtekhelyet, ahová hosszú évek óta nem engedünk be senki mást. Amíg gyermekek vagyunk, ránk szólnak a nagyobbak, hogy ne sírjunk, aztán később, ahogy felnövünk, újra ránk pirítanak, hogy ne bőgj már, mint egy gyerek, és mi pironkodva tenyerünkbe temetve arcunkat, elfedjük könnyeinket, magunkba fojtva a “világ összes ránk mért keserűségét”. De miért? Miért ne sírhatnánk?
A könnyek gyógyítanak, felszabadítanak. A sírástól megkönnyebbülünk, lehullanak vállainkról a mázsás terhek, akkor meg minek kerülgetni a szemcsatornánk fürdetését? Ki tilthatja meg nekünk, hogy érzéseinknek hangot adjunk? Tudjátok mit? Amikor szomorúak vagytok, és ha történetesen a metrón ér utol benneteket a bánat, hát én azt mondom: sírjatok csak nyugodtan, és ha kell, hangosan is tegyétek meg mindezt. Kinevetnek, bolondnak néznek netán? Na ez előfordulhat, de ne törődjetek vele, hisz ez lehet a legszomorúbb válasz a világon. És ha senki nem lesz aki letörölje a könnyeiteket, akkor az nem a ti hibátok, az a világ érzéketlensége és jaj annak, aki belefullad a saját érdektelenségébe, mert olykor még a legkeményebb szíveket is utoléri a fájdalom. És akkor mihez kezd majd a saját közönyével az, akinek nem jut más, csak a magányos kétségbeesés?
Úgy hogy véget vethetnénk már a hiedelmeknek, lerombolhatnánk már végre a generációkon át belénk nevelt tévhitet, miszerint ott szabad csak sírni, ahol senki se lát. Hiszen hogyan is várhatnánk el valakitől, hogy odalépjen hozzánk és szelíden lecsókolja arcunkról sós, kövér könnyeinket, ha magunk is elrejtőzünk a szeretet elől? Szeressük végre magunkat, a fájdalmainkkal és a gyarlóságainkkal együtt, mert akárhogyan is próbáljuk tagadni, halandóak, törékenyek, és ami a legfontosabb, emberek vagyunk. És az emberek lélegeznek, nevetnek, és olykor bizony sírnak is. Sírnak fájdalmukban, sírnak örömükben és sírnak a kopott verandákon, akárcsak én akkor, azon a napsütéses vasárnap reggelen.
Frenyó Krisztina