A világunk két „arca”,

avagy a jó és a rossz „harca”

Életünk során folyton ítélkezünk, és természetesen mindig mások felett. Általában azonban észre sem vesszük, amikor ítéletet mondunk valaki, vagy valami felett.Talán többekben felmerült a kérdés: vajon miért és hogyan ítélkezünk?

Legtöbbször azért nem vesszük észre, valahányszor éppen ítélkezünk, mert nem tudatosodik bennünk, hogy minden alkalommal, amikor minősítünk valakit, vagy valamit, akkor egyben ítélkezünk is felette. Emiatt rendszerint minden embert, dolgot, vagy helyzetet azonnal a „jó” vagy a „rossz” skatulyájába helyezünk, és innentől ennek megfelelően viszonyulunk hozzá. Tovább nehezíti helyzetünket, hogy ezekhez a címkékhez még sokáig tántoríthatatlanul ragaszkodunk is. Legtöbbször még akkor sem vagyunk hajlandóak változtatni véleményünkön – rendszerint büszkeségből –, ha már számunkra is teljesen nyilvánvaló a tévedésünk.

Az „ítéletet” mindenki addigi életének tapasztalata, hitrendszere, tudása és viselkedési mintái alapján hozza meg. Így teljesen természetes, hogy egyazon dolgot jószerivel annyiféleképpen ítélünk meg, ahányan vagyunk (ezzel kapcsolatban írtam már „Valódi célunk” címmel előző írásomban is).

Most induljunk ki abból, hogy alapvetően jóra vagy rosszra, azaz nekünk tetsző, vagy nem tetsző részre osztjuk fel a tapasztalásainkat, aminek az a mélyebb oka, hogy a Földön duális világban élünk. És a legszebb az egészben, hogy egyik oldal sem létezhet a másik nélkül, mert csak látszólagos kettősségről van szó, hiszen minden ugyanannak az EGY-nek (a Teremtő Forrásnak) a két oldala, amit mi hol az egyik, hol a másik oldalról szemlélünk. Férfi és nő, jobb és baloldal, elöl és hátul, alul és felül, kint és bent, – már ami minket illet. De ott van még a körülöttünk lévő világ is, ahol szintén megvan ez a kettősség. Jó és rossz, fény és árnyék, adás és elfogadás, jin és jang, öröm és bánat, szép és csúnya, erős és gyenge, és még sorolhatnám a végtelenségig. De, ha nem tudjuk mi a rossz, honnan ismerjük fel a jót? Vagy mitől tartunk erősnek valakit, ha nem ismerünk gyengét, vagy nem attól szép-e a szép, mert ismerjük a csúnyát? Vagyis mindennek két oldala van, mint annak a bizonyos éremnek. Csak ritkán vesszük észre, hogy ugyanannak a dolognak, helyzetnek egyszer az egyik, másszor a másik oldalát éljük meg, és attól függően, hogy éppen melyik oldalát nézzük, másképp és másképp ítéljük meg az elménkben.

 Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az ítélet nem más, mint egy választás, méghozzá a szabad akaratunk választása. Ugyanis mi döntjük el, hogy valami jó, vagy rossz, hogy azt a bizonyos érmet (az életet) melyik oldaláról nézzük.  

Földi létünknek igazából éppen az a célja, hogy mind a két oldalt megismerjük, megtapasztaljuk, hogy egyesítsük az ÉGI és FÖLDI energiákat, hogy aztán össze tudjuk rakni magunkban ismét EGY-gyé.

Rendszerint azért tartunk valamit rossznak, mert vagy volt már egyszer dolgunk vele, és negatívak az érzéseink azzal kapcsolatban, vagy egyáltalán nem ismerjük, de a lényeg az, hogy félünk tőle. Viszont félelmeink miatt nem tudjuk, vagy nem akarjuk megismerni, ezért továbbra is rossznak tartjuk.

Szerintem ezt az ellentmondást fel lehet oldani, mégpedig úgy, hogy másképp kell viszonyulnunk duális világunkhoz, mint ahogy eddig tettük.

A „nyugati” felfogás az EGY-ség (Teremtő Forrás) duális világunkban megnyilvánuló két oldalát szembe állítja egymással. A világ jelenségeit ellentét-párokként éljük meg. Így tévesen ítéljük meg a helyzeteket, mert nem ismerjük fel, hogy ugyanarról a dologról van szó, amikor egyszer az egyik, másszor a másik oldalán vagyunk. Ezért aztán folyton KÉT-ségek között vergődünk. Milyen szívesen adunk, mikor valaki rá van szorulva, és milyen nehezen fogadunk el, amikor mi vagyunk rászorulva (adás – elfogadás). Hányszor és hányszor látjuk sötéten a dolgokat saját magunkkal kapcsolatban, és milyen világos a megoldás, ha a másik problémáját nézzük (fény és árnyék). Mennyiszer látjuk ugyanazt a dolgot szépnek, míg mások csúnyának, vagy éppen fordítva. Milyen sokszor érezzük magunkat gyengének egy-egy helyzetben, míg barátunk minden erőlködés nélkül teszi meg ugyanazt a lépést (erős és gyenge).

És ha mindez önmagában nem lenne elég, ezt még azzal is tetézzük, hogy az általunk jónak/rossznak tartott dologról, mindenáron meg akarjuk győzni a másikat.

Miért is …?

Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha egyszerűen csak elfogadnánk a másik embert, az összes tudásával, tapasztalatával, hitével, cselekvésével együtt! Hiszen ez is egy lehetséges módja annak, hogy megismerjük a körülöttünk lévő világot. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy egyet is kell értenem vele. Ha megismertem a másik hozzáállását az élethez, (az „EGY” egy másik, az enyémtől eltérő, lehetséges megismerését), de nem tudok vele azonosulni, akkor egyszerűen csak el kell fogadnom ezt, mint tényt, és hagynom kell, hogy az illető járja a saját útját. Nem kell megküzdjünk a saját „igazunkért”, és semmi esetre sem kell meggyőznünk egymást a magunk „igazáról”. Egyszerűen csak tudatosítsuk magunkban, hogy a saját világában, hitrendszerében MINDENKINEK igaza van! Minden nézőpontnak megvan a maga létjogosultsága, de ettől még a miénk nem csorbul. (Sem többek, sem kevesebbek nem vagyunk másoknál!) A „keletiek” arra tanítanak, hogy tanúként, szemlélőként vegyünk részt a világban. Mindenki másképp és másképp látja a világot, és mindenki sajátos, EGY – ÉN – i utat jár be itt a Földön. Akivel azonosulni tudunk, azzal mehetünk együtt, addig, amíg ez mindkettőnk számára elfogadható. Amikor azonban már nem tudunk azonosulni a másikkal, akkor jobb, ha elengedjük egymást. De nemcsak embertársainkat, hanem hiteinket, szokásainkat, tárgyainkat, – vagyis mindent el kellene tudni engednünk, ami már nem szolgálja a fejlődésünket. Ez azért megy rendszerint nagyon nehezen, mert rendkívül erősen ragaszkodunk ezekhez a dolgokhoz. Ha azonban mélyebben önmagunkba nézünk, megfigyelhetjük, hogy a ragaszkodás mélyén minden esetben félelem rejtőzik, és ragaszkodásunkkal egy hamis biztonságérzetben ringatjuk magunkat, s így próbálunk több energiához jutni. Persze minél nehezebben válunk meg valamitől, és minél tovább ragaszkodunk valakihez, annál nehezebben tudunk megválni tőle, és annál fájdalmasabb az elválás (elengedés).

Ha már az „ítélkezéssel” kezdtük a gondolatsort, akkor fejezzük is be azzal.

Az igazi „ítéletet” mindenki saját magáról mondja ki, azzal, ahogy él, ahogy gondolkodik, amit, és ahogy mond, amit cselekszik, és azzal, ahogy érez, dolgokkal, emberekkel és helyzetekkel kapcsolatban.

Ha felismerjük, hogy az ítélkezéssel csak ártunk magunknak és másoknak, akkor alapjaiban változtathatjuk meg az életünket! Ha tudatosak vagyunk, és ott vagyunk a jelenben életünk minden pillanatában, és felelősséget vállalunk gondolatainkért, szavainkért és tetteinkért, szabadabban, és boldogabban élhetjük az életünket!

Áldás kísérje Önöket saját útjukon.

Landgraf Arnold